Maarja Undusk

Egyszeri művészet

    Úgy tűnik, hogy az utóbbi három év alatt az észt élettel együtt tárgyilagosabbá, hogy azt ne mondjam, komolyabbá válik a művésztársadalom is. A kazánfűtőkből lett festők és költők csoportja visszavonulóban van a sikeres és vállalkozó szellemű, piacgazdasághoz hozzáidomult művészek elől. A szabadfoglalkozásúak számaránya érzékelhetően csökkent. Legtöbbünk fizetett állás mellett teszi a maga dolgát, végzi művészi tevékenységét. Éppen úgy, ahogyan másutt a nagyvilágban már évtizedekkel korábban szokásban volt.
    Felidézek egy mozzanatot a nyolcvanas évek elejéről, amikor a téli iskolai szünetben az akkori óvárosi műtermemben festettem. Olajjal. Mivel iparművészetet tanultam, a tantervünkben nem szerepelt az olajfestés, sőt inkább ellenjavallt volt. Következésképp egy égő vaskályha közelségében, a januári kissé sápadt déli fénynél én festettem. És hirtelen rádöbbentem, hogy ez, mármint a festés, valami korábban sohasem tapasztalt és pótolhatatlan érzéssel tölt el. A festés nyilvánvalóan a legjobb a világon! De mi lenne akkor, ha ezt mindenki megtudná? Ha mindenki felhagyna a mindennapi tevékenységével, ki ezzel, ki azzal, és elkezdene festeni? Mi lenne akkor minden mással? Az élet egyéb dolgai háttérbe szorulnának, a munka elvégezetlen maradna, mert mindenki csak festeni akarna – fékeveszetten. És akkor arra gondoltam: a festés üdvözítő voltának a titkát meg kell őriznem, arról csak az összeesküvők szűk körének legyen tudomása.
    Ugyanakkor világos, hogy minél pragmatikusabbá változik a világ, annál ritkábban lehet a művészeti tevékenység alapja a tiszta alkotói élvezet. Számos egyéb nyomós érv is létezik még: a szakmai tudás okán érzett öröm, az új fogások felfedezésének izgalma, mindenekelőtt azonban a jó megrendelés, a pénzkeresés szükségessége. Puszta élvezetből festeni, anélkül, hogy a pénzért is kaparnánk, privilégium, amire általában nem is marad idő. Legjobb persze az alkotói örömnek és a pénzcsinálás követelményének a harmonikus egyesítése.
    Az utóbbi időben sokat gondolkoztam a művész helyzetén a terjedő fogyasztói társadalomban. Pontosabban azon, hogyan idomult az észt művész az új helyzethez? A fogyasztói mentalitás, melynek viszonyai között élünk, valamennyiünket érint. Helyesebben nemcsak hogy érint, hanem magába szédít, elbódít, elkápráztat. Nyilván azért vagyunk fogékonyak a bőségre, mert anyagi szűkösséget és áruhiányt tudhatunk magunk mögött. Végtére is elég sokatmondó, hogy olyan időszakban, amikor folyton a földgolyó tartalékainak veszélyes csökkenéséről beszélnek, a használati tárgyakat rendíthetetlen következetességgel minél gyorsabb elhasználódásra termelik. Ahogy befelé jöttem ebbe az épületbe, a ruhatárból magammal hoztam egy reklámújságot, melynek a címlapján ez állt: „Ha a felhőkarcoló tetejéről kidobnak egy legeslegmodernebb számítógépet, az már a földet érés pillanatában elavultnak tekinthető.” Egyszer használatos edények, zoknik, fényképezőgépek, ruházati cikkek az egyik divatszíntől a másikig. Nincs az az őrült, aki már egész életre vásárol autót, hanem lehetőség szerint lízinggel veszi azt néhány évre, hogy aztán vadi újra cserélje. Emlékeznek még azokra az öregurakra, akik estéken át az autóroncsaik alatt feküdtek, véget nem érően javítgatva őket? Az a nemzedék kiveszőfélben van. És ha megpróbáljuk az egész kultúránkat számítógéplemezekre menteni, biztosak lehetünk abban, hogy néhány esztendő múlva azt át kell vinni egy új szisztémában egy új információhordozóra.
    Ugyanakkor milyen a művészet helyzete ebben a vergődő, a fejjel a magunk sem tudjuk minek menő korban? A művészet mint a vásárlás és eladás tárgya ugyancsak részt vesz ebben a fogyasztási boomban. Úgy tetszik, a művészethez való viszonyulás ebben a nagy fogyasztói sémában kissé bizonytalan. Mert a műalkotást nem átmeneti, egyszeri használatra hozzák létre, legalábbis megalkotója munkája örökéletűségéről álmodik. A valódi üzletember a művészetet befektetésnek tekinti, és biztos kézzel választ valamit a jól bevált klasszikusoktól, aminek a pénzbeli értéke nem fog csökkenni. Ám egy kortárs, nem fetisizált műnek nehéz megtalálnia a maga helyét. Minden társadalom a változás szükségességét sugallja a tagjainak, a régi megelégelését, az új csodálatát (ami aztán mindjárt el is avul). De mégis mit lehet kezdeni valamely értékes anyagból készült, munkaigényes művészeti alkotással? Az efféle holminak napjaink társadalmában nincs megfelelő helye! A drága anyag és a mívesség nem illik a mába. Kiváltképp gyanút keltene egy olyan masszív szobor, amelynek nem akaródzik azonnal a szemétdombra menni. Egy grafikát legalább be lehet tenni a mappába, amikor megunták, és új képet szeretnének a falra akasztani.
    Jobban beágyazódott a fogyasztói társadalomba az úgynevezett divatos művészet, a médiaművészet, melynek a formálódása betartatja napjaink társadalmának játékszabályait. A videoklipek gyors változása, a body art, amely könnyen lemosható (figyeljük csak meg a samponreklámokat!), az action, amely legalább nem helyhez kötött. A technikai eszközök összeszerelése, amit szét lehet szedni és szükség esetén más formában össze lehet rakni. Eléggé különös, de a médiaművészet, a művészetek egyik legradikálisabbja a kritikusok kedvence, holott valójában a legkonformistább és legsimulékonyabb, rugalmasan követi a társadalom által elvárt mintát. A kritikus elhiszi a fogyasztói társadalom bódító súgását: a legújabb a legjobb! A haladó gondolkodás a siker záloga! A médiaművészet nem feltételez manuális tudást, hosszú évek alatt megszerezhető kézművesi professzionalitást. A klasszikus kánonoktól eltávolodva jobbnak tartja a művészeteken kívüli segédeszközöket, a képernyőket, a keverőpultokat, a billentyűket, a kamerákat. A fogyasztói társadalom számára ez a megfelelő, mert billentyűkből, keverőpultokból és monitorokból folyton és egyre jobbakat kell vásárolni, hogy jobb művészetet állíthassanak vele elő. A fogyasztói társadalom maga is kínál saját arculatú művészetet, például performance-ot – óriási lángoló állattetemekből rakott máglyák formájában Angliában.
    A kortársi művészet közeledik a filozófiához, az értelem tudományához. De a filozófia előfeltétele az idők folyamán mindig is elsősorban az elit műveltség volt, a munkaeszköze pedig a szó, a betű, a szöveg. A divatos művészet igen gyakran szemiotikus sűrűségre törekszik, az szöveg nélküli öntevékeny pantomimfilozófia. Sohasem pótolja a művészetet, mint ahogy a sajtó sem helyettesítheti az irodalmat.
    Az észt kultúra krémje ijesztően vékonyka. Anglia alighanem túléli pusztító akcióit és tovább funkcionál. Kihaló méhcsalád. (Kapaszkodjunk egymásba! – Célzás Paul-Eerik Rummo ismert verssorára.) A művészetek házának kiállításán, az üvegkoporsó szorításában – ezek mi vagyunk? Mindamellett a legkisebb állam is örökkévaló műalkotás akar lenni, nem a fogyasztói társadalom hamarosan kicserélhető produktuma. Az észt művészetnek óvatosabbnak kellene lennie a társadalmi mintákkal való együtt száguldásban. Ha a krém vékonyka, akkor minden alkotóelemére kétszeres kötelezettsége hárul. Minden észt művésznek, a kész elemekből építkező kismesternek is példának okáért fejlesztenie kellene és meg kellene őrizni jó rajzkészségét, ha másutt nem, a két farzsebében. Legyen ez célzás a művészeti képzésünkre, ami a rajz- és festésórákat mind aggasztóbban leszűkíti! És az alkalmazott művészet kézműves fortélyait sem szabadna semmi esetre sem elvetni vagy a sutba hajítani, még akkor sem, ha azok gyerekesnek és irracionálisan időigényesnek tűnnek. Melegen ajánlom, hogy képzőművészeink közelebbről is szagoljanak bele egyik-másik alkalmazott művészeti szakágba, ahogy azt minden szégyenkezés nélkül sok nagy mester – Chagall, Picasso, Adamson-Eric – is megtette. Abból is lehet megrázó élményeket szerezni.
    A festés örömének titkáról pedig így magunk között mégiscsak beszélgethetnénk olykor-olykor.

Elhangzott az Észt Művészeti Szövetségek nagygyűlésén 2001. április 20-án.

Fehérvári Győző fordítása