Három észt sorminta

Andres Tolts – egy művész, aki közelebb hozza a jövőt

    A viharos 1960-as évek vége még egy új fejezetet nyitott az észt művészet történetében. Az újítások kezdeményezője a rövid ideig fennálló, de annál nagyobb hatást gyakorolt SOUP-69 nevezetű művészi csoport volt. Az elnevezés Andy Warhol művészetén keresztül a popművészetre utal, a szám pedig értelemszerűen a csoport megalapításának az évét jelzi. Ebben a csoportban kezdte meg művészi pályafutását a kortárs észt művészet számos kiemelkedő alakja: a Tallinni Művészeti Akadémia jelenlegi rektora, Ando Keskküla médiaművész, Leonhard Lapin, aki több különböző művészeti ág egyenrangú művelője és végül, de nem utolsó sorban Andres Tolts.
    Andres Tolts kapcsolódása korának popművészetéhez szemmel látható, mégis csekély mértékű, azaz pontosabban – idővel gyors ütemben csökkenő. Nem szabad elfelejtenünk, hogy már húszévesen beírta nevét az észt művészettörténetbe. A ma alig ötvenéves művész már negyedik évtizede gazdagítja az észt művészetet. Nyilvánvaló, hogy ezt csak korai önállósulása, saját arculatának megtalálása és a megtalált kifejezési eszközök hatékony alkalmazása tette lehetővé. A művészre évtizedek óta jellemzőek a sorozatok. Ezek időnként tiszteletet parancsolóan terjedelmesek – az 1992-ben kezdett Kis tájképek című sorozatában eddig már 45 festménye sorakozik. Időnként textilmontázsait (assemblage) is a popművészettel rokonítják. Ennek az a magyarázata, hogy már 1969 óta használ textilt és tapétát műveiben. Ez azonban inkább arra vezethető vissza, hogy eredetileg formatervezési szakon végzett (1968–1973) a művészeti főiskolán. A különböző anyagok váratlan kombinációi nála mindig a mű egészének az összhatását szolgálják. Alkotásainak esztétikai áttekinthetősége és logikussága az egységes szerkesztésmódra vezethető vissza, ami a formatervezési iskolára utal.
    Miközben Andres Tolts munkásságának formai oldala, az alkotás mikéntje viszonylag könnyen, műveinek tartalmi része, mondanivalója annál nehezebben értelmezhető. Ennek két fő oka van. Először: maga a művész általában nem magyarázza saját alkotásait, sőt még címükkel sem utal tartalmukra. Másodszor: főbb műveinek jelentése idővel megváltozott. Megváltozott, de nem enyészett el!
    Andres Tolts egyszer így nyilatkozott erről:
    – Annyira megbízom a vizuális kifejezőrendszerben, hogy nem tartom szükségesnek munkáim keletkezési motívumait sem irodalmi, sem szociális eszmékkel alátámasztani. Ez részemről olyan spekuláció lenne, amellyel a látvány hiányosságait próbálnám kimagyarázni.
    Kijelentésén elsősorban azt kell értenünk, hogy a művész minden új alkotását esztétikai egészként kezeli, amelyet az adott vizuális kép jelenít meg. Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy műveinek nincs mélyebb, belső dimenziója, szociális alapgondolata vagy gyakorta elbeszélő tartalma.
    A költő, Viivi Luik a következőképpen jellemzi a művész munkáit:
    – Mindenből kiérezni, hogy a művész élvezi munkáiban az idővel való játékot… Könnyű lenne azt állítani, hogy Andres Tolts figyelmeztet minket arra, mi lenne akkor, ha… de Andres Tolts egyáltalában nem figyelmeztet bennünket semmire. Effélék őt egyáltalán nem érdeklik. Mivel foglalkozik akkor Andres Tolts valójában? Igazi, gyakorlott, hivatásos mágusként közelebb csalogatja az embereket az éghez, a jövőhöz.
    Andres Tolts huszonharmadik – Kronológia című, a korábbiaknál bővebb önálló kiállítására 1999 nyarán került sor. A kiállítás valóban retrospektív jellegű volt, mivel 1967 és 1998 között alkotott műveit tartalmazta.. Ez volt Észtországban az év egyik legjelentősebb képzőművészeti eseménye, s a művész meg is kapta érte a Kristjan Raud művészeti díjat, ami az ország legrangosabbjának számít.
    Ennek a kiállításnak az egyik központi műve az Átok című montázs (assemblage) volt. Az 1990-ben, vagyis Észtország függetlenné válásának előestéjén, több évvel az orosz csapatok kivonása előtt alkotott munka formailag egyesíti a művész különböző alkotói periódusait – a textil- és tapétahasználat visszautalás a hatvanas évekre. A kép művészi összhatása azonban idővel változáson ment keresztül – első kiállításakor aktuálisabbnak, nyomasztóbbnak, nyíltabbnak és a címnek megfelelőbbnek tűnt, ma viszont sokkal ironikusabban, játékosabban hat. A mű szemlélője közelebb lép a jövőhöz, miközben vissza is tekint a múltra.
    Andres Toltsnak minden évtizedben sikerült máig aktuális, de egyben a korszakra is jellemző műveket alkotnia. A Kronológia megnyitóján megkérdezték tőle, hogy melyik három művét választaná ki egy jövőbeli művészeti múzeum állandó kiállítása számára. A művész így válaszolt:
    – Ha csak három művem férhetne be a válogatásba, akkor azokat egy korszakból kellene kiválasztani. Remélem azonban, hogy az új művészeti múzeum kiállításait koronként és nem művészenként állítják majd össze. Ebben az esetben több mű kiállítására lenne esélyem.
    A látszólag túlságosan magabiztosnak tűnő kijelentésnek megvan a maga művészettörténeti megalapozottsága: az 1960-as évek fiatal újítója mára érett mesterré, a modern észt művészet klasszikusává vált.

Mare Vint „tájképemlékei”

    A modern észt művészet az 1960-as évek közepén érkezett el egyik legjelentősebb fordulópontjához. A totalitárius rendszer ideiglenes meggyengülése két választási lehetőséget kínált a művészeknek: a hivatalosan jóváhagyott művészet útját, az azzal járó juttatásokkal, vagy a szabad alkotásét a hozzá tartozó nehézségekkel. A többség (és egyben a tehetségesebbek) az utóbbit választották.
    Az 1960-as évek közepén az észt művészet egyik megújító erejévé az akkori művészeti főiskolások által alapított ANK’64 elnevezésű alkotói csoport vált, melynek élén Tonis Vint (Mare Vint első férje) és Jüri Arrak állt. Ez a csoportosulás jelentős hatást gyakorolt a fiatalabb művészekre. Az ANK’64 nem kötelezte el magát semmilyen művészeti irányzat mellett sem, megfértek benne a legkülönfélébb stílusok. Közülük mégis kettő külön figyelemre méltó: az absztrakt-geometrikus és a romantikus-figuratív.
    Mare Vint, aki 1962 és 1967 között végzett a Tallinni Művészeti Főiskola üveg szakán, nem tartozott a csoport belső magjához, művésszé azonban mégis e csoport szellemi légkörében érett. Tanulmányainak befejezése után elhagyva szakterületét, tusrajzokkal, litográfiákkal és metszetekkel szerepelt kiállításokon.
    Saját művészetében egy rendezett, kiegyensúlyozott, harmonikus és emberi mértékű világot állított szembe a kor abszurd és embertelen világával, s ez mind a mai napig jellemzi Mare Vint munkásságát. A tükrözött valóság megtisztítása minden esetlegességtől és lényegtelentől, a természet nem realisztikus, hanem általánosított, szintetizált ábrázolása, olyanként, amilyen az lehetne – ad Mare Vint összes munkájának, függetlenül alkotásuk időpontjától, hasonló érzelmi töltést. Művei őszinte, megnyugtató, szinte pszihoterapikus hatásúak. A költő, Viivi Luik Mare Vint munkáit az emlékek emlékeinek nevezi, így foglalva össze a bennük kifejeződő általánosítást és szuggesztivitást.
    Mindez korántsem jelenti azt, hogy a művész munkásságából hiányozna a belső fejlődés. Az utóbbi évtized alkotásait például a korábbinál árnyaltabb színhasználat jellemzi. A légies színarányok erőteljes érzelmi töltést hordoznak.
    A művész változatlan esztétikai prioritásait idővel a kritika is méltányolta. Munkái díjat nyertek az 1972-es rijekai rajzbiennálén és a ljubljanai nemzetközi grafikai biennálén. Mare Vint az idén megkapta a legfontosabb észt művészeti elismerést, a Kristjan Raud-díjat.
    Mare Vint olyan művészalkat, akinek formálódására nem volt hatással magánélete, jóllehet az, legtöbb pályatársához hasonlóan, nem szűkölködött a korszakra jellemző nehézségekben, csapásokban. Az 1970-es évek közepén például megerősödött a hatóságok nyomása, és egy sor újító művész, aki nemzetközi kiállításokra merészelte küldeni munkáit, különféle hatósági zaklatásokban részesült. Mare Vint évekig nem vehetett részt nemzetközi kiállításokon, külföldre pedig nem engedték. Ezek a kellemetlenségek és nehézségek azonban semmiféle módon sem tükröződnek a művész munkáiban, aki megingathatatlan következetességgel, termékenységgel és eredményességgel teljesítette magára vállalt művészi feladatát. Amikor e sorok írója egy interjú során megkérdezte a művésztől, hogy vár-e az ihletre, így válaszolt:
    – Én nemcsak szeretek dolgozni, hanem már azért is dolgoznom kell, hogy jól érezzem magam. Akkor érzem magam a legrosszabbul, amikor nem dolgozhatom, és ezen csak a munka tud segíteni. Eddig legtovább három hétig bírtam munka nélkül, egy utazás alkalmával. Nem tudom elképzelni, hogy valahol máshol is tudnék dolgozni a műtermemen kívül. Azt pedig még kevésbé tudom elképzelni, hogy tétlenül várnék az ihletre.
    Mare Vint munkásságára jellemzőek a sorozatok. Az itt közölt reprodukciók a Horizontok című kilencrészes sorozathoz tartoznak, 1996 és 1997 között készültek. Ezek a rendkívül finom színárnyalatú munkák (amelyeket ezáltal sajnos nehéz reprodukálni) jól példázzák a művész munkásságában máig meghatározó irányvonalat.
    Mare Vint alkotásai ugyan egyszerűeknek tűnnek, de mégis van bennük valami, amit nehéz szavakban kifejezni, valami titokzatosság, ami gyakorta a jó, független arculatú művészet ismérve.

Jüri Hain
(Bereczki Urmas fordítása)

Kaljo Põllu – Ég és Föld között

    Kaljo Põllu azok közül a művészek közül való, akiknek viszonya a művészethez, és ezen keresztül a nézőkhöz egy kicsit mindig más volt, mint egy elvontabb, absztrakt művészet alkotóié. Ez mindig abban az értelemben sajátságos, talán különleges, hogy a képi ábrázolás verbális megközelítést igényel, az üzenet értelmezésre vagy magyarázatra vár. A szöveg tehát vizuális szimbólumrendszer eredménye, következménye, folytatása. Ahogy Az Ég és a Föld (Taevas ja Maa) című sorozat a húsz évvel ezelőtt elkezdett Elődök (Kodalased) című sorozat folytatása, mely az idő során úgy nőtt és terebélyesedett mint egy fa. Abból az emlékezetes, meglepő és talán a legstílszerűbb fekete-fehér mezzotinta-sorozatból sok, színes levelű új elágazás sarjadt ki. E mappa fedőlapjai közé tehát bekerült Az Ég és a Föld című sorozat (elkészülésének ideje: 1987–1991), melyben folytatódik a Elődök és a Kali-sereg (Kalivagi) története. Folytatódik az istenek és az emberek lakóhelyéről szóló történet, de az emberiség szempontjából kiindulva ez a sorozat egyszerűen az égről és a földről szól. A sorozat 40 lapjából 25 lapot választottak ki a mappába.
    Az Ég és a Föld nem egy gondolatilag zárt grafikai sorozat, amelynek a megértése csak a mitológiában járatosaknak szól. Mindannyiunknak vannak az itt ábrázolt világra vonatkozó ismeretei már gyermekkorunk óta. Több művet úgy szemlélhetünk, mint természetábrázoló hangulatképeket. Szabad alakzatok, motívumok vándorolnak saját elrendezett módjukon lapról lapra. A klasszikus szigor sokszor poétikus alakzatokkal keveredik. Ugyanakkor olyan fogalmakat, szimbólumokat, jelentéseket lehet felfedezni, amelyek egyenesen az ősi időkre, az akkori emberek hitvilágára, értelmezéseikre, szokásaikra utalnak. A sorozatnak éppen ez a része szorul értelmezésre. K. Põllunak mint művésznek itt az interpretátor vagy a közvetítő szerepe jut. Úgy játszik a mitológiai szimbólumokkal mint egy zenész a hangszerén. De mégsem csak a tisztán idealista érdeklődésétől vagy lelkesedésétől hajtva alkotta meg ezt a sorozatát.
    A sorozat mögöttes filozófiai mondanivalója szélesebb és általánosabb, mint a korábbi sorozatoké. Az úgynevezett finnugor motívumot itt nem határolja be sem meghatározott időponttal, sem pedig hellyel. De a kalevalai világmítosz ezáltal nem kevesbedik, inkább gazdagodik a világunk egyedülállóságának biztos tudásával. Mert a természethez való viszony és a hiedelmek hasonlítanak egymásra, és ugyanúgy kapcsolódnak egymáshoz az Uralon túl és Egyiptomban, mint az ágak és a levelek egy és ugyanazon életbölcsesség fáján.
    Az Ég és a Földet nehéz fejezetekre vagy kis részletekre osztani. Bár minden egyes lap összekapcsolódik gondolatilag a többivel, mindegyik önálló egész marad. Egy-egy konkrét levonat mappába való kiválasztásánál annak formai kifejezőereje vagy az üzenet sajátossága és gazdagsága volt a döntő. A műben megörökített mítoszokkal és hagyományokkal kapcsolatosan felmerül az eredetiségüket és a korukat érintő kérdés. Mindannyian az emberi történelem kezdetére vágyunk vissza, amikor az ember még a természet igazi és hasznos része volt. Felnézünk az égre, mert az eget megértve jobban elrendezhetjük a földi életünket. Lényünk egyik része, egyik fele úgyis égi, a másik fele földi. De a kettőt nem lehet egészen külön kezelni, és a bennük végbemenő folyamatokat egymástól elkülöníteni. Ahogy az ember két felét sem. Így áll a dolog Az Ég és a Földdel is, mert ahogy fent, úgy lent. Túlvilági és evilági már Hérakleitosz idéje előtt „egy és ugyanaz” volt. Ha lent árnyék van, fent fényforrásnak, napnak kell lennie. És a magasból lenyújtott kezekre felnéznek a földiek. A sorozatban tehát az itteni és a másik világ van jelen. Ennek kifejeződése a műben tisztán szimbólumokon alapszik. Az adott esetben a másik világ a Tejút és az Ég a teremtményeivel, az itteni a Föld, amely össze van kötve mind az Éggel, mind pedig a mindenütt létező lényekkel. Itt már jelen van a Kali-seregből ismert napalak, amely körül az égi és a földi erők keringenek. Ezek között vannak a csillagok és négy sugár alakjában az égtájak. A mű egésze kézben tartott sámándobra emlékeztet.
    Levegő, föld, tűz, víz – ezekből az őselemekből a művész festői természetélményt alkotott. A villámot uraló kezek motívuma feszültséget teremt a műben, a Püha-tó tája pedig frissítően és nyugtatóan hat.
    A sorozat egyik műve éppen a világ őselemeit ábrázolja, a világ teremtésének mítosza arról szól, hogy a világ egy vízimadár tojásából keletkezett. A művész a mítoszt, saját értelmezésében, a Tejút című kompozíciójában ábrázolja. A meghasadt vízimadártojásból hatkarú istenség emelkedik ki, az eget a Tejúttal a föld fölé emelve. Uráli időkből származik egy mítosz, amellyel még most is számos népnél találkozhatunk. Ez ősdombról szól, melyet egy vízimadár épített az Őstenger fenekéről felhozott sárból. Ez az első darabkája a földnek – amely kilátszik az Őstengerből. Ez kezdetben Föld és Földanya is volt – kétnemű, vagyis androgyn, akinek két pár figyelő szeme van (ősdomb). Az Ősdombhoz formailag közel áll a meseillusztrációnak ható Valaki (Keegi). Az androgün szemei messziről figyelnek minket. Vagy az óriási istenláb-nyomokat szemlélik, amelyekből az őserdei tengerszemek keletkeztek. Otthonosan ismerősnek hat ez az Észt tájakból (Eesti maastik).
    Sámándobjának alsó részén a fa gyökerei láthatók, a korona két oldalán pedig a nap és a hold. Csak a sámán mászhatott fel arra a fára, és tarthatott kapcsolatot az égiekkel. A Világfa (Maailmapuu) című műben a fa körül kozmikus ködgyűrű kering és a csillagok láthatók. Ez a sorozat legfestőibb lapjainak egyike.
    Az emberi és az isteni össze van kötve a Csillagok istennője (Taevatahtede jumalanna) című műben is, amely mind kompozíciójával, mind lágy festőiségével közel áll az előzőhöz. A hajlékony istennő alakját ügyesen égtájjá változtatja át. Véletlen egybeesésként hasonló égtájképet egy finn grafikusművész, Tuula Lehtinen is alkotott, ő azt állítja, hogy az egyiptomi művészet volt rá hatással.
    A sorozat lapjainak nagyobbik része az embernek a titokzatos világban való igazságkeresésével, az isteni és az emberi dolgok érintkező pontjaival van kapcsolatban. Mivel a művész jól ismeri a különböző népek mitológiáját és kozmogóniáját, hiba lenne azt állítani, hogy egyik vagy másik alkotása olyan, mintha ősi finnugor mű lenne. Inkább az általános emberi idea realizálódik az alkotó ábrázolásában. Az ég nemcsak az istenek, a nap, a hold otthona, hanem a szárnyaló égi madarak tartózkodó helye is (Az Ég madarai – Taevalinnud). Ezek nem vízimadarak, hanem az égben uralkodnak és szimbolizálják azt. A madarak emberarcúak, a mitológia is ismer emberarcú égi madarakat, mint ahogy a finnugor népek is. Az ég madarait lentről egy nagy szem figyeli. Ez minden bizonnyal a Földanya szeme, azé, aki mindent lát. És mindent hall. Az ember is igyekszik megfejteni a titkokat (Égi üzenetek – Taevalikud sonumid), és hallgatja az égből érkező fontos üzeneteket, mert ösztöneire támaszkodva tudja, hogy éppen az ég volt az, amely életfeltételeit elrendezte, vizet, fényt, meleget adott. Az ég gondoskodott a kenyérről, minden élő megszületéséről, növekedéséről, de pusztulásáról és haláláról is. Éppen azért kellett az embernek „kihallgatni” az eget, amely maga is megszületett, élt és meghalt az időtől függően – a nap vagy az északi fény hatalmából. Az Égi üzenetek című kompozíció olyan színpadra emlékeztet, ahol a díszletek (északi fények) közül három különböző méretű száj fontos üzeneteket suttog. A mitológiai történelem az istenek és az emberek cselekedeteit és viszonyait egyaránt ábrázolja. Ez mindenkor érdekelte az embereket, belefolytak az istenek életébe, ahogy az istenek (vagy a természeti erők) az emberek életébe. Sőt, mi több – az ember saját képére megteremtette az isten(eke)t, magasan a föld és az erdők fölé emelte, szalagokkal és sormintákkal díszítette fel, és szentélybe, az istenek lakhelyére helyezte ő(ke)t (Szentély – Pühamu). Az a belső igénye diktálta ezt, hogy a saját képére alkotott idolokat imádhassa valahol. Vagy ledönthesse őket trónjukról, az önmaga és az istenek életének színpadáról, ahogy ezt az Istenek pusztulása (Jumalate hukk) című mű ábrázolja. A mű kompozíciója dinamikus és drámai, azt az örök igazságot idézi, hogy itt minden változik és eltűnik a nap alatt.
    A Föld és Ég című sorozatban háromrétegű világgal van dolgunk (Álomhal – Unekala): ezek közül a felső természetesen az ég, ahova a totemmadarakat emelték fel. Emberalakjuk és madárarcuk van.
    Hasonló madarakkal az egyiptomi mitológiában is lehet találkozni. A földön vagy a vízen az ember uralkodik, aki álombeli halát a föld alatti birodalomból kifogja, amikor a hal alszik. A mű nyugodt, gyermeteg általánosításai és statikus jellege a korai 1960-as évek észt grafikájára emlékeztet. De meseillusztráció is lehetne. Egy idősebb „testvére” is akad – a Kali-seregből való Álommadár (Unelind).
    A sorozat filozófiai és szimbolikus kapocsnak, az Ég és a Föld szenvtelen kötésének a fordított perspektívájú Sors (Saatus) című grafika tekinthető. Egyszerű és találó szimbolikájával ez a sorozat egyik leghatásosabb alkotása. Az itt ábrázolt kőlabirintusok még most is megtalálhatók Északon, de az észteknek sem voltak idegenek ezek a labirintusok. Szerepük az volt, hogy a halászoknak szerencsét hozzanak, ugyanakkor a nap útját is megtestesíthették az égbolton. A kőlabirintus a konkrét esetben az emberi sorsot szimbolizálja. Az ember spirális úton haladva jut a labirintusba. Saját sorsának labirintusába az adott vidéken és az adott korban.
    A Világ Nagy Ősanyjának, aki a föld sorsáról dönt, több realisztikus formavilágú művet szenteltek. Mint egy római istennő vagy Ilmarine által kovácsolt aranyasszony áll a Földanya a felhők fölött, tenyerét a földdé és erdővé vált halandó férfiember felett tartva az örökkévalóságot (Örökkévalóság – Igavik) testesíti meg. Az anyaság, az életerő és a termékenység eszméje az Anyaság (Emadus) című lapon is megtalálható, ahol a Világ Ősanyja ismerős alakját az égbe emelték. A megtermékenyített hasát takaró kezén lévő, az urál előtti, ős-finnugor időkből származó varázserejű sorminta a Föld megáldása (Maa onnistamine) című lapon is látható. Mintha saját ifjúkori alkotásának bókolna, a művész az Ég és Földbe beültette az itt talált fenyőfák, erdők és felhők alakját. A természet itt ugyanolyan, és a vidéket se kell messze földön keresni. Úgy látszik, mintha a sorozatban állandó kettősség uralkodna, két párhuzamos látomás – mint a zárt és nyitott forma is mutatja –, amelyet műről műre figyelni lehet. A zárt forma belül általában óvatos. A mű úgynevezett esztétikai oldalát képviselve törvényszerűségeket és szilárd értelmezést követel. A nyitott forma a mitikus térrel és a korlátlan idővel áll kapcsolatban, ezzel a népművészet formavilágára utal. Kivitelezése többnyire természetszerű, egyszerű, ügyetlen, sőt kezdetleges. E két vonás a sorozat lapjain is megtalálható. Kaljo Põllu összeillesztette őket, és megtalálta az egyensúlyt és összhangot mind a művek részletei, mind a különböző alkotások között. Bár néha rendkívül visszafogja a lehetőségeit vagy az irodalmiasságig jut el.
    Földi és örök szerelemről, az anyai föld és az apai ég egymáshoz való ragaszkodásáról szól a három vízszintes kompozíció (Földanya és a napsugár – Maaema ja paikesekiir, Őserő – Lidne joud és Vágy – Igatsus). A Vágyban romantikusan szép a férfit és a nőt egymástól elválasztó őserdő. A Fényt! (Valgust!) című grafika a nap lehozatalát szimbolizálja. A kompozíció a kontraszt alapelve szerint elvileg két részre tagolódik; a lenti rész az ismerős, festői, nyugodalmas Püha-tó táj, fent az égben pedig egy nagyvonalú és ünnepélyes történés zajlik: a sötétség határa mögül megjelenő Napférfi a nap vörös labirintusát az égbe, a hold és a csillagok mellé emeli fel. A cselekvés konkrét ábrázolására a művész újra a kezek motívumát alkalmazza. A kéz mint alakzat, mint hívogatás, mint az áldás, üdvözlés, megvédés szimbóluma a sorozat lapjainak több mint a felén tér vissza. Az Örök üdvözlet (Igavene tervitus) című lapon a kéz motívuma az alap egész jelentését hordozza – ez mintha az Elődök kéznyújtása lenne, amely az örök és a múlandó, a természet és az ember közötti tartós kapcsolatot szimbolizálja. Oda – az elődökhöz – érkeznek vissza a világmindenség hirdetői is (az azonos című műben), az egyetlen olyan lap, amely sok apró alakot ábrázol, a Töprengés (Motisklus). Az égiek (a természet) kéznyújtása és bátorítása napsugár alakjában a magányos és közömbös világvándorokhoz is elért. A különböző korok emberei találkoznak az új világokon át. Erről tanúsít és mintha a korokat összekapcsolná a Töprengés hatalmas szent fája. Ez a hársfa azonos a Kaljo Põllu egyik korábbi művéből ismert Ülendi áldozati hársfával. Ily módon találkozik össze a Hiiumaa és az Ég és Föld. Az öreg hársfa alatti meditálás mintha a múlt és a jelen közötti híd lenne. Mert gyakran éppen az elejére érkezünk vissza – a régi formákhoz és eszmékhez, miközben egy téma feldolgozása újra és újra visszatérhet és kimeríthetetlen lehet. A sorozat egyik utolsó lapja, amely az úgynevezett új részeként a tudás útján megszerzett természet feletti ismereteknek a világmindenségben való alkalmazását tartalmazza (ugyanezt a tudást több előző munkában is észlelni lehet) az Üzenethozó (Sonumitooja). Az ember az állatokkal együtt siet az erdőn át, hogy a napfelkeltéről és a béke birodalmának a földre való elérkezéséről adjon hírt. A fák mögül felkelő nap fényével romantikussá és mesebelivé varázsolja a mű hangulatát. A mű közvetett példáit számos nép különböző korokból származó alkotásaiban lehet megtalálni, különösen az amerikai XIX. századi transzcendentalisták műveiben.
    Kaljo Põllu művészetében egyaránt támaszkodott a fantáziájára és realisztikus motívumokra. Az utóbbiakban talán mégis jobban. Ebből adódik az, hogy alapvetően realisztikus a formakezelése. Mégsem lehet elmenni a mellett az ismert állítás mellett, hogy a realizmus a romantikából táplálkozik. A realisztikus forma romantikus ideát rejt magában, amely a nemzeti identitás keresésében nyilvánul meg. Az utóbbi mindig is táplálékot igényelt – hősöket és mitikus múltat, amely helyenként túlér a kulturális és nyelvi határokon. A sorozatban használt szimbolika nem túl sok és szétfolyó, sokszor ismétlődik, ezáltal segíti a nézőt a gondolat megértéséhez szükséges kulcs keresésében. A műnek egy formai sajátossága is kapcsolódik az Ég és Föld romantikus oldalához – a mezzotinta mint grafikai technika lehetőségeinek határa és kivitelezése. A sorozat minden egyes lapja színes és inkább festményre, mint grafikára emlékeztet. A műveket hat különböző tónus jellemzi, amelyeket fekete-fehér felületekbe dörzsöltek. A mezzotintóra hagyományosan jellemző mélyfekete a színeket és a kompozíciót egyaránt összetartja, és emellett hangsúlyozza is a fontosabb részleteket. A gondolatot azonosító szó, amelynek nem egy mű esetében túl sok jelentőséget vagyunk hajlandók tulajdonítani, összezsugorodik a színek játékának hátterében, vagy különösebben nem fordítunk rá figyelmet. Az észt grafikában az olyan sok színnel alkotott mezzotinto művek egyedülállóak, mert az ilyen művek alkotása olyan nagy munkát igényel, ami a grafikusművészek többségének már túl sok. A mezzotintóhoz illik a szín – mondja a mezzotinto mestere, Kaljo Põllu.
    A képeknek és a könyveknek saját sorsuk van, mint az embereknek – sok könyv gyorsabban merül feledésbe, mint mi, emberek, akik ezekbe helyezzük a halhatatlanság utáni vágyunkat és reményünket. Az idő talán azokhoz a művekhez a legkegyesebb, amelyeknek megvan a helyük a nép kultúrájában és amelyek meggyőznek minket népünk szellemének maradandóságáról.

Ene Asu-Õunas
(Nedbál Doris fordítása)