Bernard Kangro

A tavaszi munkák idején

Önéletrajzi esszérészlet

    Az este föltámadt szél éjfélre viharrá sűrűsödött. Üvöltve közeledett a síkság fölött, eső- és jégfelhőkkel a hátán. Arra ébredtem, hogy a szélrohamok a falakra és az ablakokra csapódnak, a kert fái hajladoznak, az ereszlefolyókban tutul a szél, egy kettétört cserép csörömpöl. A förgeteg öles léptekkel rohant a táj, a város fölött.
    Hallgatóztam egy kicsit, becsukott szemmel. A kora tavasz velejárója – gondoltam magamban. Mint a jégzajlás áradás idején. Így zúgtak a magas lucfenyők a mi patakpartunkon. Amikor felnyitottam a szememet, alig láttam a sötétítő függönyön keresztül beszűrődő fényt, a szélrohamoktól imbolygó, meg-meglóduló utcai lámpát.
    Igyekeztem újra elaludni. Vigasztaltam magamat: a saját szobádban vagy, meleg ágyban fekszel, lehet odakint akármilyen vad eső vagy jégeső! Te mindezeken kívül maradsz.
    Emlékszem az ilyen éjszakákra Võrumaából és Oekülából. A viharzaj ellenére sajátosan békések voltak azok az éjszakák. Időről időre fölébredtem néhány pillanatra, majd ismét elszunnyadtam, engedtem magam vitetni az álomképekkel Messziországba, ahol sohasem jártam.
    Éppen ezek az emléktolulások nem hagytak újból aludni, noha tudtam, hogy pihennem kellene, hosszú munkanap áll előttem. Az álomfoszlányok közé újabb képek keveredtek: az otthoni patakban úszó jégtáblák, a legelőket és a réteket elárasztó kiöntések, amelyek tavakká duzzadtak, s ahonnan csak egyes fák emelkedtek ki.
    Végül, hogy megszabaduljak ettől az emlékáradattól, megnyomtam az olvasólámpa kapcsolóját. A kezem elért az éjjeliszekrényig, odakészítve egy könyv pihent, hű társ az álmatlan éjszakai órákban.
    Claudio Magris Duna című könyve: a borítóján romantikus táj kastéllyal, 404 oldalas sötétzöld kötet. A kiadó hátoldali ismertetője szerint: érdekfeszítő utazás Délkelet-Európán keresztül, a Duna fekete-erdei eredetforrásától egészen addig, míg el nem éri a Fekete-tengert. A folyam hossza a 300 mellékággal együtt 2850 km. Keresztülfolyik Németországon, Ausztrián, Magyarországon, Csehországon és Szlovákián, Jugoszlávián (és több, most kiszakadó tagköztársaságán), Bulgárián, Románián és Moldávián. Szélessége 20–350 méter. Alföldeken, zúgókon és „kapukon” halad át. Mélysége helyenként 50 méter, 1866-tól a nemzetközi hajózás rendelkezésére áll – a vízgyűjtő területet is beszámítva – 5000 kilométer hosszban. A Duna sokféle nevet kapott Pliniustól és Ptolemaiosztól kezdve, s manapság sincs kevesebb megnevezése: németül Donau, csehül Dunaj, magyarul Duna, románul Dunărea, bolgárul és a déli szláv nyelveken Dunav, latinul Danubius, olaszul Danubio, oroszul Dunaj.
    A trieszti születésű olasz Claudio Magris, a német nyelv és irodalom professzora ezen az utazásán rengeteg adatot cipelt a fejében és a hátizsákjában a folyó menti városokról, a vízgyűjtő területen élő népekről, írókról és filozófusokról, képzőművészekről és zeneszerzőkről, politikusokról és másokról, akik a hosszú történelmi időben erre jártak.
    Álmatlan éjjeleken karácsonytól kezdve segítségemre volt az ajándékba kapott Duna-könyv. Amikor találomra fölütöttem, hol ismerős, hol vadidegen nevekre leltem: a kötet átlendített az üres órákon – persze a napközi fáradtság és fejfájás árán.
    Csodálattal gondolok Claudio Magrisra, aki dunai utazása alkalmával ilyen bőségben hordta össze az európai művelődéstörténet kincseit. A Duna nem csupán országokat szel keresztül, a szerző fölkeresi a part közeli és távolabbi városokat is. Így nem véletlen, hogy már az első lapozgatáskor a művelődés- és irodalomtörténet ismert személyiségeire találok.
    De ma ripsz-ropsz átsiklok rajtuk, mintha egy nagy folyón haladnék lefelé, folyásirányban, mintha madárröptés kirándulásomon a deltához érkeznék, a Fekete-tengerhez. Mintegy a tavaszi jégzajlás nyugtalanságra űz előre.
    – Ide egyszer még visszatérek, gondolom, mert eszembe jutnak a világ hatalmas folyamai, amelyeket kimásoltam a húgom atlaszából: a Rajna, a Volga, a Nílus, a Mississippi, az Amazonas, a Gangesz… és mind között az Emajõgi.
    Mindnyájan ott találhatók, városok és emberek, megannyi ismerős és ismeretlen! A könyv elejére szerkesztett vázlatban ismert neveket olvasok, gyermekkorom térképeiről emlékezem rájuk: Ulm, Ingolstadt, Regensburg, Passau, Linz egészen Bécsig bezárólag. A megemlített személyek is többé-kevésbé ismertek: Martin Heidegger korai egzisztencialista, a Vér és Föld ideológusa, vagy Franz Grillparzer, akinek Álomkép-Élet című drámája korán a kezembe került. Akaratlanul megállsz Regensburgban, a nevezetes Kő-hídon állva nézed, miképpen cipeli magával a széles, sötét sodrás az egykor voltakat, Agnes Bernauer tragikus sorsát, Friedrich Hebbel drámáját…
    Hirtelen valami eddig ismeretlenre találsz, helyesebben ismeretlennek gondolt dologra.
    Ez itt – Szulejka, Goethe kis „múzsája”, a köznapi életben visszahúzódó Marianne (családi nevén Jung-Willemer), igazából a Goethének tulajdonított, leggyönyörűbb szerelmes versek szerzője. Megállsz egy egyszerű kétszobás lakásban, ugyanabból az ablakból tekintesz ki, ahonnan Franz Kafka a növények enyészetét figyelte. Végül megdöbbensz, amikor a távoli elődökről is olvashatsz: Petko Szlavejkov, a kedvelt bolgár költő verskéziratai miképpen tűntek el egy kis patakban, illetve folytatólagosan a Dunában. Az otthoni patak nem vitte-e lefelé, folyásirányba a te verseidet is, nem rántotta-e be őket örvényébe az Emajõgí, hasonlatosan a Dunához?
    Megállva Bécsben, a „dalok városában” természetesen felzendül Johann Strauss „An der schönen blauen Donau”-ja, néhány egykor élvezett operettje, lemezjátszóról hallott slágere. Rágondolsz a bécsi kávéházakra. Hogy is tudnád letenni ezt a könyvet!
    Fölidézed a rég elfelejtett filmeket, a ragyogó filmcsillagokat, akik valaha a mozivászonról integettek feléd. Sőt előtűnik valahonnan a homályból az öregedő Ferenc József császár.
    Ma sehogy sem vagyok képes lecsúsztatni ezt a zöld könyvet az ágy széléről a padlóra, egy kis „kiutazást”, kitérőt eszközlök a régi és új budapesti barátokhoz. Egy szempillantás alatt itt áll a maga elevenségében Lauri Kettunen és Árad a Tisza (Tisza tulvii) című szerelmes regénye, megjelennek az észt és magyar barátok, de róluk nem ír Claudio Magris.
    A könyvlapokon itt van Timişoara, a régi magyarországi Temesvár, most romániai város: a diktátort elsöprő fölkelés kiindulópontja. Mielőtt a Duna deltatorkolatához közeledve becsuknád a könyvet, egy régi tartui egyetemista ének cseng füledben:

A várban, neve Gradesco,
távolabb, mint Temesvár
élt egy vén fejedelem, Bibesco,
szerbiai szürke hoszpodár…

    Ráadásként még a látómezőmbe kerül J. Chr. Hölderlin, szintúgy ismerős. Egy pillantást vetsz a „Hisztiában” leírt folyóra, amely ellenkező irányba folyik – keletről, Görögországból Európa felé. Ennek kapcsán Claudio Magris így elmélkedik: „Talán folyton-folyvást vándorolunk, önnön arcunkat és cselekvésünket kergetjük, saját kezdőpontunk irányában, a felé a kezdőpont felé, amely összegyűjtött bennünket a semmiből.” Úgy véli: a vándorló ember gyermekkorát kutatja, az utat a gyerekkori otthonba, ahol az élet még előtte állt: „Enyhe, ősi és makacs káprázat, illúzió, hogy lehetséges a visszatérés az otthonhoz…”
    Mintha rám is vonatkoznának e mondatok, amikor előhozom az otthoni patakpartot. A hazajutásról álmodó utazónak a megfelelő időpontban meg kellene tartóztatnia magát, véli a kételkedő szerző. De én nem kívánom követni a tanácsát.
    A Duna menti utazásban sebesen múlnak az órák. Az éjszaka észrevétlenül fordul át reggelbe. A szél tutulása már nem hallatszik, csend honol a kertben. Leteszem a könyvet. Csukott szemmel fekszem tovább, sehová nem kell sietnem. Egy pillanatra olyan érzés fog el, mintha a Duna sodrával együtt eljutottam volna a folyótorkolatig, vagyis az út végéig.
    Azonban ekkor előnyomakodik az ottani, a fekete-tengeri partvidék és Augustus római császár egykorú Tomija, a mai Constanţa, a komor, isten háta mögötti vidék, ahová a császár száműzetésbe küldte az ismert költőt, Ovidiust. Éjjeliszekrényemen végigolvasásra vár Christoph Ransmayrnak Az utolsó világ (Die letzte Welt) című regénye.
    Az elmúlt hetekben éjszakánként igyekeztem ezt olvasni, mégis megálltam a háromnegyedénél. Túl sötétnek bizonyult a táj, nyomasztó volt Ovidius barátját, Cottát követni abban az „utolsó világbeli” keresésben. Ha most a Dunával együtt lejutottam volna, elolvasnám – villan át agyamon a gondolat. Itt írta újra Ovidius Metamorfózisait, amelyet valaha én is olvastam, tanulmányoztam Tartuban, s hatott is rám. A költő onnan küldte Epistulae ex Ponto és Tristia című leveleit.
    Már leemeltem az éjjeliszekrényről a könyvet (szederbarna kötet Magris sötétzöld műve mellett), mikor kiesik a markomból. Fölállok és kinyitom az ablakot. Kívülről árad a friss, vihar utáni, hűvös kora tavaszi illat.
    Visszafordulok oda, ahonnan az imént, az áradat idején elindultam – az otthoni patak partjára. A sodrással olyan messzire jutok, amennyire csak lehet: Kiltre, Hansioja, Tsimmindrigi, Õru, Valtina… Képes vagyok felidézni a következő erecskéket: Kivisillát, Maasikát, Nässmõisát egészen Vastsekiviig. Gondolatban elősorolom az Aladi-, Jõgari-, Toku-, Tiidu- és Tsiksi-patakokat, de az Alakõrtsi, Punde és Kaose folyót is, noha soha sem keltem át rajtuk. Ámbár a Pedelben számtalanszor fürdőztem, a Tõllistében megmártóztam, a Kis-Emajõgit több ízben átúsztam, a mi otthoni patakunknak a nagy tavon, a Võrtsjärven keresztül vezető útja mégis követhetetlen maradt; az Emajõgin, Tartu fölött kizárólag csónakkal közlekedtek Kvistentalig, a Peipus-tóig eveztek és vissza.
    Tartuban belebámultam a Kőhíd alatti hídlábak közül kibukó örvénybe, kerestem akár csak egy maroknyi vizet, ami ifjúságom földjén folyt keresztül.
    Több alkalommal neki is indultam az otthoni legelőről, szemben folyásiránnyal, hogy megtaláljam az eredetforrást, de mindig vissza kellett fordulnom. Elállták utamat a belvizekkel elöntött mocsarak, helyenként ingó talaj a lábam alatt, mintha ott alul rejtve lenne a tó. A murumetsai mocsaraknál csupán kedvező időben lehetett átkelni. Száraz napokban a tavasszal ezzel teli árkok, mélyedések csak gyenge erecskék voltak a rozmaringfűzbokrok között, az esők idején kimélyült lefolyóárkok száraz, végtelen iszaphorpadások.
    Aljukon azért időnként megcsillant az égbolt egy darabkája. – Éppenséggel ott volt a mi Emajõgink eredete?
    Bevallom, az Emajõgi eredetforrásának felkutatását későbbre halasztottam. Nem voltam képes teljes bizonyossággal elhinni: valahol a Juudala-mocsár mentén föllelhetőek a folyó titokzatos forrásai. Bajos volt elképzelnem, hogy amikor a mesék teremtő Ősöregje útjára indította az Emajõgit, éppen ott öntötte volna ki a vizet arany tálkájából.
    De a jégzajlásban, amit minden tavasszal láttam, hittem. S még mindig hiszek benne.

Mészáros András fordítása