Timo Maran

Gondolatok a tájról

    (…) Az Észt Intézet észteket bemutató ismertetőjében, melyet angol nyelvű érdeklődőknek szántak, Fred Jüssi ezt írja: „Egy észt olyan mint egy fa: nyugatról nézve ilyen, keletről olyan, s megint másmilyen más égtájak felől. […] Az uralkodó széljárások hosszú ideig alakították e fa koronáját, de nem a gyökerét. A fa a földbe ereszti a gyökereit…”
    Valóban úgy tűnik, hogy bár tíz évvel ezelőtt a szélcsendben reménykedtünk, az észt kultúra fája körül nem enyhült a szél, csupán irányt váltott. Most más irányból, de ugyanolyan dermesztően fúj. A konfliktusokban gazdag történelemből kitűnik, hogy ezen a helyen a szélcsend és a békesség egyáltalán nem tartós állapot. És ha így van, nem az határozza-e meg egy kis kultúra fennmaradását, hogy milyen erős a kapcsolata azzal a tájjal, melyen kifejlődött? Éppúgy, ahogy a vízparti fenyők túlélése is gyökereik kapaszkodóképességétől függ.
    A föld helyi színeket, sajátosságokat jelent. A földrajzi hellyel való kapcsolat és az ebből fakadó szokások, hagyományok és egyediségek formálják egy kis kultúra egyéni arcát, és ezek különböztetik meg a globális kultúrától (ez utóbbi identitását inkább absztrakt elképzelésekből és központosító szándékból nyeri). A helyben megfigyelhető természeti jelenségekből erednek a hagyományok, ugyanígy a nyelv is a helyi környezet tárgyainak leírására született. Minél tovább fejlődött egy kultúra azonos környezetben, annál jobban érzi saját vidékének ritmusát, sajátosságait, és annál jobban meg tudja osztani környezetével. Az őslakosnak a jövevénytől eltérően van oka bízni saját vidékében, mivel a saját és az előző nemzedékek tapasztalataival is rendelkezik, tudja, merre vezetnek a folyók és az ösvények, ösztönösen érzi a törvényszerűségeket az évszakok egymásutániságában és az időjárás változásában. Ellentétben az idegenből jöttekkel, akik gyakran falat építenek maguk köré, ily módon védekezve a kívül settenkedő ismeretlen ellen, a helybéli tud szétszórt tanyákon élni az erdők és folyók közt. Rá az erdőben kevesebb veszély leselkedik, mint a sűrűn lakott és gyanús városi környezetben.
    Egyesek azt állítják, hogy a fenti eszmény csupán elméletben létezik, és hogy kultúránk túlságosan megoszlik vidéki és városi, németes, oroszos és angolos között ahhoz, hogy egységes, önmagát újraalkotó rendszerként, koherens kultúraként beszélhessünk róla. Részleteiben talán megalapozott az ilyen vélekedés, bár mégsem kellene alábecsülni a kultúra önszabályozó erejét és a hely szellemének hatását. Idegen hatalmak nyomán sok népcsoport települt be és honosodott meg itt az idők folyamán. A tengerparti svédek kulturális öröksége vagy a Peipsi menti óhitű közösségek inkább gazdagítják, mintsem elszegényítik az itteni kultúra és táj képét. A balti németség is az anyaországtól távol fejlődött sajátosan másmilyenné, gondolkodók emelkedtek ki belőle, Uexküllök, Keyserlingek, elméleteket dolgoztak ki, melyek egyedisége talán éppen az itteni természettel való tartós érintkezésből származik. És végül – hányszor hívták vissza a nagy háborúk elől bevándorlókat szülőföldjükre? A helybélieket viszont senki nem hívja idegenbe, és ha mégis hívnának, aligha mennénk, mivel túl nehéz magunkat máshol otthon érezni; épp ezért az emigráns észt irodalom is többnyire a távollétről és elszakítottságról szól.
    A történelmi szükségszerűség ellen viszont nem tehetünk semmit, az itteni kultúrák együttese új, sajátos arculatú ötvözetté olvad össze. Hogy miféle elemek jelennek meg ebben, az a jelenlegi nemzedékek szellemiségétől függ. Nem fordítunk-e a posztmodern diskurzus mellett túl kevés figyelmet honi kultúránkra? Nem felelős-e az értelmiség azért, hogy a mai tizenévesek jobban akarják ismerni az USA földrajzát és kultúráját, mint Észtországét? Nem az írástudók hibája-e ez, hiszen emlékezni csak arra lehet, amit tovább is adtak?
    A helybéli természeti környezettel való kapcsolat a legjobb védelem a kis kultúráknak a kulturális invázió ellen. A természet egy kultúra számára terra firma – szilárd talaj, mely nemzedékeken át ugyanúgy megőrződve biztos pontot ad az identitásnak. Így lesz érthető a természettel való összefüggések mögött rejlő üzenet a helyiek számára mindaddig, amíg csak a környező természet és gondolkodási hagyomány létezik, ugyanakkor másoknak mindez észrevétlen marad. Gondoljunk például a szovjet időkben született tájversekre, melyek gyakran tartalmaztak csak a beavatottak számára érthető utalásokat a tájra és az idetartozásra. A régi kereskedelmi útvonalakról évszázadokkal az infrastrukturális és államigazgatási változások után is tanúskodik a települések elhelyezkedése és a járási határok.
    A helyi kultúra kiindulópontja és egyben legjellemzőbb vonása exportálhatatlansága – lehet például gerendaházat építeni Hawaii szigetén is, de ami rákényszerítette az itteni építőmestereket, hogy művészetük éppen ilyenné fejlődjön, idegen ég alatt értelmezhetetlen marad. A globális kultúra nem érti a helyi kultúra kötődését környezetéhez, és éppen ezért a helyi problémák megoldására irányuló, ám kívülről származó javaslatok sem képesek erre kellő figyelmet fordítani. A nemzetközi szervezetek és testületek számára a helyi sajátosságok érthetetlen különcségek, rosszabb esetben akadályok a gazdasági növekedés előtt, melyeket célszerűbb elpusztítani. Ugyanezért bevált stratégiája a hódító háborúknak a környezet és a benne fejlődő kultúra viszonyának megszakítása – Amerika őslakosságának szellemiségét főként rezervátumokba kényszerítésükkel törték meg, hasonlóan történt Ausztráliában is. Semmi jó nem várható az identitást érintő kérdésekben „kívülállóktól”.
    (…)
    A természeti környezethez való kapcsolódások kialakulása – mint az emlékek, a nevek, a népmesék, a szokások születése –, sőt helyenként a kultúrát a környezettől elválasztó határok szertefoszlása alkotják azt a folyamatot, mely a kultúrát helyivé teszi. Az ilyesféle kapcsolatok meggyengülése veszélyt jelez. Az a pillanat, amikor nem tudunk kielégítő választ adni arra a kérdésre, hogy vidékünk miben különbözik a franciákétól, az angolokétól vagy a németekétől, jelzi a nemzeti kultúra végét. Milyen kép él az észtekben a hazai tájról, a tavasz közeledtéről, a helyes életvitelről? A környezet mely elemeihez kapcsolódnak ezek az elképzelések? Emlékszünk-e még, kik vagyunk?
    Több mint egy éve Priit-Kalev Parts sokat bírált cikkében (Meghalni szabadon vagy élni?) azt írta, a hazafiság népszerűsítése helyett ésszerűbb volna azt a gondolkodásmódot támogatni, mely szerint ki kell tartanunk ezen a tájon, történjék bármi a történelemben. Bizonyos szempontból egyetértek Parts-szal, különösen abban, hogy a táj és az ember kapcsolata és az ebben gyökerező kulturális emlékezet zavartalan fennmaradása sokkal lényegesebb bármiféle államiságnál. Elméletileg nem lehetetlen a megfelelő történelmi pillanatban harmadszor vagy negyedszer is létrehozni ugyanazt az államalakulatot, de egy elfeledett szófordulat vagy monda már maradandó veszteség. Annál inkább, mivel XXI. század eleji realitásunkban sajnos nem esnek egybe a kulturális és államhatárok. Őrizzük hát meg legalább vidékünket! Ki-ki saját gondolkodásában is!

Lengyel Tóth Krisztina fordítása