Rein Veskimäe

Zenével teli univerzum

    Augusztusi éjszaka. Az észtországi erdők és a köztük elterülő legelők és mezők fölé kékesfekete ég borul, s az élesebb szeműek akár két-három tucat csillagot is felfedezhetnek. Vagy éppen a hullócsillagokat – a meteoritokat – számolgathatják, amelyek csak úgy potyognak az augusztusi éjszakán. Kívánhatják álmaik beteljesülését is. Nem másról, mint az évente ismétlődő Perszeusz-csillaghullásról van szó: az ismétlődés ellenére mégis szokatlan, ám csodálatos látvány. És most képzeljék el, a kívánságok valóra válásának egyik éjjelén egy sudár fenyők által szegélyezett tanyaudvaron egy tizennégy éves fiú éppen születésnapi zongoráján játszik. Árad a zene, bár szélesebb hallgatóság híján a koncertet csak a szűk családi kör élvezi. De hallgatják bizony még mások is: a fiatalember zenéjétől elbűvölt közönség, a csillagok, többek között a Kassziopeia csillagkép. A legutóbbi ciklus neki dedikálva született, ez az első rész a Csillagos ég című műből. Az ismeretlen zeneszerző a dallamot szinte egy szuszra jegyezte le, a teljes zenei mű, a Csillagos ég azon az estén még csupán álom. Bár hiszik, vagy nem – az akkori tallinni zeneiskola diákjának ez a vágya félig-meddig már teljesült…
    Tallinntól kilencven kilométerre – Jäneda községben található Urmas Sisask zeneszerző csillagvizsgálója. Hasonszőrű társaitól egyéni sajátosságként két szó különbözteti meg: a zene és a planetárium – vagyis az egész világon egyedülálló jänedai zenei csillagvizsgáló-planetárium.

    Két út közül… Iskolaévei alatt a tizenegy éves Sisask egy darabig érettségizett diákokkal osztotta meg kollégiumi szobáját – itt kerültek kezébe a szobatársak csillagászati tankönyvei, s szinte kábítószerként hatottak rá. Otthon, Vääna-Jousu-ban a nyáron össze is szerelte az első távcsövet: csővé tekert tapétapapírból és szemüveglencséből, illetve egy vadonatúj Smena típusú fényképezőgép objektívjából szerelte össze a távcső okulárját és objektívját. Asztalokból két méteres magaslatot épített, hogy a távcsövet ide állítsa fel. Később a szomszéd rakétabázisról – akkoriban Észtország területén a szovjet hadsereg állomásozott – hosszabb csövet sikerült szereznie, és egy négy méter gyújtótávolságú távcsövet készített belőle. Először éppen csak a kert végéig látott vele – az objektívvel még a két kilométerre lévő tanyaház fölött fénylő Skorpió csillagképet sem lehetett vizsgálni, a távcső segítségével csupán egy szobájában vetkőző fehérnépet pillanthatott meg – ezek voltak az első örömök az objektívnek köszönhetően…
    Sisaskot már az égbolttal való találkozást megelőzően is érték zenei hatások: tízévesen az észt Aarne Oidi és Uno Naissoo dalai voltak kedvencei. A vääna-i kastélyban rendezett ünnepeken sokan megfordultak, és be kellett állni a zenészekhez segédkezni. Édesanyja harmonikája viszont túl nagy volt ahhoz, hogy vállra akasztva használja, így inkább a vállára fektette, s lábával fújtatta bele a levegőt – hallás után játszott rajta, úgy, akár a zongorán szokás. „A keila-joa-i rakétabázisra jártam csasztuskát játszani. Az orosz katonák cserébe szénát hordani, és szaunát építeni jöttek hozzánk – zenei előmenetelemhez ilyesfajta cserekereskedelem járult hozzá. Bár amikor elkezdtem a zeneiskolába járni, még nem ismertem a kottát, és zongorán sem tudtam rendesen játszani. Valahogyan mégis minden ment a maga útján. Az ötödik osztályban már Csajkovszkij első zongoraművét próbáltam, a siker érdekében pedig éjjel-nappal gyakoroltam” – emlékezik Sisask a régmúlt időkre.
    A tallinni zeneiskolából gyakran síelt át a tallinni csillagvizsgálóhoz, ahol Peep Kalev csillagász szívélyesen fogadta Urmast és társait. Saját távcsövével néha az iskolaépület tetejéről is tanulmányozta az eget. „Emiatt egyesek csakugyan kissé bolondnak tartottak. Bár hamarosan néhány hasonló érdeklődésű társra akadtam – csinos fiatal lányok is jártak fel a csillagok után sóvárogni. Akkoriban az ilyesmi egyáltalán nem volt divatban, és amikor meghallották, hogy még csillagzenét is írok, még inkább féleszűnek tartottak.” Azonban ezzel nem sokat törődött.
    Amikor az átlagember néz föl az égre és fölismeri a Nagy Göncölt, a vizsgálódás többnyire ennyiben ki is merül. Egyik éjjel Urmas az összes csillagkép nevét megtanulta. „Kezdetben, amikor még fogalmam sem volt a tudományos elnevezésekről, megindult a fantáziám, és saját magam csoportosítottam csillagképekbe a csillagokat, aztán főleg növények és állatok neveit adtam nekik.” Figyelemre méltó írásait egyszemélyes kiadója, a Metsavahe¹ jelentette meg az általa szerkesztett több mint száz füzetben. Ezekben a természet viselkedéséről írt jegyzetek olvashatók, valamint adatok a nap- és holdfogyatkozásokról, csillagokról, bolygókról, olyan jelenségekről, amelyeknek a nyomai máig fennmaradtak.
    A zene és az égbolt teljesen rabul ejtették. Úgy tűnt, hogy mindkettő iránt elegendő tehetsége, érdeklődése és elkötelezettsége mutatkozik. De hogyan képes egy fiatalember egyszerre mindkettővel foglalkozni? Nyilván Urmas Sisask mostohaapjának fejében is megfordultak efféle gondolatok, amikor vasárnap esténként a Tallinnba tartó busz megállója felé útjára bocsátotta. „Egyszer, amikor együtt ballagtunk az úton, megállított, és elgondolkodva azt mondta, hogy ha csillagászattal akarok foglalkozni, akkor mégiscsak a reálgimnáziumot kellene választanom. A zeneiskolában nem szabad időt fecsérelni az égboltra meg a csillagokra… Most ugye az a célunk, hogy eljussunk a buszmegállóhoz, ott pedig két út áll előttünk. Döntsem el, melyiken megyek tovább. A kavicsos út a zenéhez vezet, a fenyőtűlevéllel borított, mohával benőtt erdei ösvény pedig a csillagok felé vezető utat jelenti. Gondoljam meg jól, melyiket akarom bejárni, hogy ő is tudja, mihez tartsa magát.” Mostohaapám így fogalmazta meg a kényszerű döntés meghozatalának eljövetelét.
    Urmas Sisask rémálomra emlékeztető helyzetbe került. Mit tegyen, amikor hívogatják a csillagok, de közben a zenéről sem képes régóta lemondani. Ennek megfelelően választott a megjelölt két út közül – egyáltalán nem volt könnyű. A borongós őszi időben egy véletlenül útjába kerülő kőben megbotolva beverte az orrát, pocsolyákon gázolt át, a fák ágai szaggatták ruháját, kezét és arcát bojtorjántüskék sértették fel. Ám a buszmegállóhoz mégiscsak a választott ösvény vezetett. Apácskának nem maradt más hátra, mint hogy beletörődjön makacs fiának döntésébe. Ez jó jelnek bizonyult.

    Maradt a zene, maradtak a csillagok. A zeneiskolában a csillagzenével kapcsolatban élete egyik nagy tervét valósította meg. Mint ismeretes, a csillagok nyolcvannyolc csillagképbe csoportosíthatók, s mindegyiknek saját neve van. Azon a felejthetetlen nyári éjszakán közülük egynek, a Kassziopeiának szentelt egy szerzeményt. Ezt hamarosan újabbak követték: az Orion és a Kos zenéje is megszületett.
    Aztán szünet következett, hiszen az idő oroszlánrészét a zeneszerzés technikáira és a különböző zenei formák elsajátítására kellett fordítani. E nélkül a tudás nélkül ugyanis nem születhetnek számottevő művek. Tanárai, Anatol Garsnek, Rene Eespere és Mati Kuhlberg tanácsait követve szükség volt az alapok megteremtésére, amelyekre aztán az égre törő zenei építmények épülhettek.
    Amikor 1980-ban beiratkozott a konzervatóriumba, újra elővette a Csillagos ég első részét, az Északi égbolt címűt, amely az északi égbolt huszonkét csillagképének megfelelő zongorára írt darabból áll. Az első, amelyet CD-n is rögzítettek, Urmas Sisask megfogalmazásában olyan, mint Oskar Luts Tavasz² című műve (ezt az észt klasszikust Észtországban mindenki ismeri éppúgy, mint folytatásait, a Nyár és az Ősz című regényt), s amelyet iskolatársával, Lauri Väinmaa-val, a zongoristával Észtországban több helyen közösen adtak elő.
    A Csillagos ég második része, vagyis a következő huszonkét darab megírásához Ausztráliába utazott ihletet meríteni, hiszen arrafelé a déli égbolt összes csillaga látható, amelyek errefelé természetesen sohasem világítanak. Ennek eredményeként született meg az égbolt-ciklus, a Déli égbolt című, amely, hogy folytassuk az analógiát, olyan, mint Oskar Luts Nyár című regénye.
    A következő művet, az Őszt majd az egyenlítő huszonkét csillagképének dedikálja. A megíráshoz Afrikát vette célba, hogy a legideálisabb körülmények között vehesse szemügyre a Tejút középpontját és az ott ragyogó Skorpió és Nyilas csillagképet. Végül, amikor az évek súlya majd egyre jobban ránehezedik, el kell készülnie a Csillagos ég utolsó, a sarki csillagképeket magába foglaló részének is. A feltételek adottak, hiszen Urmas már minden létező csillagot látott. Ám a Tél megírásával nem siet, mert tervei szerint ennek elkészüléséhez évekre lesz majd szükség.

    Az univerzum klaviatúrája. A zeneszerzést inspirálhatja bármi – szerelem, gyűlölet, természeti jelenségek, gyermekek, állatok, a közelgő születés vagy másvilágra költözés. Urmas Sisask azonban nem csupán érzelmeiből, hanem, ahogyan ő fogalmazott, a zenével teli univerzumból kiindulva komponál; az univerzumot pedig nemcsak tanulmányozni kell, hanem hallgatni és följegyezni is. Ennek módszerét ő maga sajátította el, hiszen minden a gravitáció törvényéből következik. A gravitáció az az erő, amelynek engedelmeskedve az univerzum minden része harmonikus együttrezgésre kényszerül. Születésük és haláluk idején, a tágulás vagy zsugorodás folyamán, keringés vagy forgás közben ezzel az égitestek is tisztában vannak. Az univerzum galaxisai, a csillagok, a bolygók és holdjaik olyanok, mint egy zenélő óriás orgona sípjai. Igaz, hogy a hangjukat nem halljuk, hiszen rendszerint jó néhány oktávval az általunk érzékelhető hangtartomány alatt szólalnak meg. Azonban minden hangot át lehet írni a hallható hangtartományba: ez a zeneszerző feladata. Emellett léteznek olyan égitestek is, amelyek a szó szoros értelmében zengenek. Ahogyan a híres észt akadémikus, Ene Ergma csillagász írja, maguk a neutroncsillagok például valóban énekelnek: a keringés közben képződő hang az ember által érzékelhető hangtartományban szólal meg.
    Ahogyan a sejt alakú univerzum elméletét megalkotó Jaan Einasto akadémikus elméletéből következik, az univerzum orgonasípjainak dala már az ősrobbanás pillanatában felhangzott. Szerinte ebben a pillanatban szélre is szükség volt, amely a gáz halmazállapotú univerzum terében ismétlődő hullámmozgást hozott létre. Az adott hullámhosszúságú hanghullámoknak pedig különösen erőseknek kellett lenniük, mintha valamilyen adott hosszúságú orgonasípból származtak volna. Még nem tisztázódott, mi az, ami ezekből a sípokból hangot csalt ki.
    Urmas Sisask csillagvizsgálójának falán egy öt méter hosszú zongoraklaviatúra-vázlat lóg: az univerzum klaviatúrája. A legmélyebb hang talán annak a pillanatnak felel meg, amikor ez az ismeretlen orgonából származó hang újra és újra kitartódott, és a világegyetem tágulni kezdett. Urmas Sisask úgy tudja, hogy az elképzelhető abszolút legmélyebb hang a C hanghoz és hangnemhez kapcsolható. Ezen a klaviatúrán természetesen minden billentyűnek egy adott magasságú hang felel meg, csakúgy, mint a zongorán. Sajnos még nem minden billentyű esetében világos, pontosan mely égitestek feleltethetőek meg nekik – a hozzájuk ütődő kis kalapácsnak a helyes húrt (értsd: égitestet) kell megszólaltatnia, hogy a csakis rá jellemző hangot létrehozza. Sisask ezeket az égitesteket a galaxisokban és a galaxishalmazokban keresi. Ehhez azonban ismerni kell az adott objektumok keringési és forgási idejét, illetve sebességüket.
    Amikor tehát ismertté válik, hogy egy csillag vagy csillaghalmaz mennyi idő alatt járja be a keringési pályát a Tejút középpontja körül, vagy egy bolygó saját napja körül, akkor hangmagasságának megfelelően elhelyezi a klaviatúrán. Minden égitestnek egy hangjegy felel meg, helye a klaviatúrán a zeneszerző által fölállított képlet alapján számítható ki. A bolygókkal kapcsolatban a helyzet egyszerűbb. A Szaturnusznak például a D hang felel meg, amely az alapoktáv³ D hangjához képest 36 oktávval van mélyebben. A Merkúr és a Plútó hangjegye az alapoktávhoz képest 29, illetve 39 oktávval van mélyebben. Minden bolygó és holdjaik esetében így van ez, míg az utóbbiaknak rendszerint magasabb a hangjuk, mivel keringési idejük rövidebb, mint magáé a bolygóé.
    A Föld is C-dúrban szólaltatható meg, azonban hangja 31 oktávval az alapoktávnál mélyebben helyezkedik el, miközben a Hold b-mollban szól, bár egy kicsit magasabb oktávban. Így az univerzum klaviatúráján a Naprendszer minden égiteste megtalálta helyét, s a zeneszerző hallhatja, megszólaltathatja őket, illetve ennek alapján nagy műveket alkothat. Példaként a Gloria Batri című kórusművet említhetjük, amely a katolikus liturgia szövegére írt huszonnégy dalból áll.
    Egy másik kórusmű az Ave Sol a fényt, meleget és szeretetet árasztó gázhalmazállapotú égitesthez, a Naphoz írt dicshimnusz. A komponáláshoz saját születésnapjától a mű befejezéséig tartó időszakra vonatkozóan a Csillagvizsgálók kalendáriumából⁴ kereste ki a bolygók állását Észtország fölött. Az adott intervallumban minden taktus egy-egy naptári hónapot jelöl. Kilenc hangra írt kórusműről van szó, amelyben minden szólam egy-egy bolygónak a hangját szólaltatja meg. Csupán az a kérdés, éppen felhangzik-e vagy sem. Amikor például 1965 februárjában a Merkúr nem volt látható a Földről, a megfelelő taktusban Merkúr szólama elhallgat. Ott viszont, ahol a bolygó fénye felerősödött, a megfelelő szólam crescendóban szólal meg.
    A Naprendszerhez kapcsolódóan megszületett az első mise is, amelyet szimfonikus zenekarra és kórusra írt, s CD-n is hozzáférhető. A Hold teremtése című fuvolára, hegedűre, csellóra és zongorára írt kétrészes mű 1992-ből való.
    Az univerzum klaviatúráján lévő üres helyek kitöltéséhez a Toraverében található tartui obszervatóriumban a csillagászbizottsággal kezdett együttműködni. Laurits Leedjärv, az obszervatórium jelenlegi igazgatója például huszonegy ikercsillagot mutatott be; ez kutatási területe. Ismertette az egymás körüli keringési pálya bejárásának idejét, Urmas Sisask feladata pedig most az, hogy a klaviatúrán helyet találjon ezeknek a sajátos égitesteknek. Így megszülethetett a zongorára és francia kürtre írt szimbolikus szimfónia, a Hideg és forró, amely az ikercsillagokat jellemző vörös óriás és a fehér törpe alakját fejezi ki – a köztük lévő hőmérsékletkülönbség hatalmas.
    A galaxisok közül leginkább a Tejút iránt érdeklődik, hiszen mégiscsak ez az otthonunk. Állítólag a Tejút a példa a zenei harmóniára. Százötvenmilliárd csillagból áll, s mindegyiknek különböző hangmagasság felel meg. Minél közelebb található egy csillag a galaxis középpontjához, annál magasabbak a keringésnek megfelelő hangok. A Nap az univerzum klaviatúráján az alapoktávtól 59 oktávnyira helyezkedik el.

    A mikrouniverzum muzsikája. Mindeddig az univerzumnak azokat a részeit vizsgáltuk, amelyeknek az emberi fül számára érzékelhető hangtartománynál mélyebb hangoknak feleltethetők meg – a klaviatúrán balra. De mi a helyzet az érzékelhető hangtartománynál magasabbakkal – amelyek a klaviatúrán jobbra találhatóak? Ilyenek például a denevérek vagy a delfinek által kibocsátott ultrahangoktól kezdve a fény zenéjével kapcsolatos és minden elektromágneses hullámhoz tartozó hangok – a rádióhullámoktól kezdve a röntgen- és gammasugarakig. Ez utóbbinak frekvenciája a legnagyobb, és a megfelelő oktávok is a legmagasabban helyezkednek el. Az univerzum klaviatúrája tehát ezekkel a sugarakkal kezdődik (tizenötmilliárd fényév), és a Planck-féle sugarakkal⁵ végződik. Közöttük található az emberi fül számára érzékelhető tartomány, s Urmas Sisask közvetítésével az ebbe a tartományba áthelyezett hangok segítségével hallhatjuk, miféle zörejek kísérték a világegyetem születését, és azt is, hogy ebben az orgonasíp-rengetegben hogyan viselkednek a fekete lyukak, a neutron-csillagok, illetve hogyan zenél a röntgensugár, amikor tüdőnkön áthatol.
    Hogyan szólalnak meg az atomok? Niels Bohr atommodelljét felhasználva azt állíthatjuk, hogy bármely elem atomja sugarakat bocsát ki, amikor a magja körül keringő elektron a magasabb szintű pályáról alacsonyabbra lép. Minél nagyobb az ugrás, annál kisebb a hullámhosszúság, és annál nagyobb gyakorisággal bocsát ki magából az atom sugarakat. A teljes klaviatúra ezek szerint a kémiai elemekkel kiegészülve készül majd el. Ezek alapján bármilyen zenemű megszülethet, akár például az 1945-ben Nagaszakira ledobott atombomba robbanásáról is, ahol óriási mennyiségű gammasugárzás szabadult fel és pusztított el, betegített meg minden élő szervezetet. Hogy Urmas Sisask tervezi-e egy ilyen zenemű megírását, egyelőre maradjon az ő titka.

    Isten és a pénz? Urmas Sisask zenéje a klaviatúra segítségével születik, és ahogyan telik-múlik az idő, a különböző objektumok hangjához saját szín, ritmus, erő és tempó is járul. A hallgatóságot és a kollégákat fel kell készíteni arra, hogy a csillagzenét és Sisask alkotásait megértsék, ezért az általa kidolgozott rendszert gyakran demonstrálja a Naprendszer és a zene, a Bolygók, holdjaik és a teremtés című művek előadásával. Egyik kedvenc témája az inspiráció-elmélet. A problémának szerinte két megközelítése lehetséges: az inspiráció vagy a világegyetem teremtőjétől – Istentől – származik, vagy pedig a pénz, a honorárium motiválja. „Vajon Istennel az univerzumon keresztül lépünk kapcsolatba, vagy szerződéseken, az üzleten keresztül?” – teszi fel magának a kérdést, hogy rögvest válaszoljon is rá: „A pénzzel való közösségben mi magunk is istenek vagyunk, a legmagasabb szintű lények, közvetítő-szerepben viszont a legalacsonyabb szintűek.”
    Maga Urmas Sisask a monoateizmus híve. Szerinte a nagyszakállú Isten nem létezik. Ami az univerzumot illeti, belőle nem fejezhető ki semmilyen szellemi vagy egyéb erő. Valaminek viszont csak működésbe kellett hoznia ezt a gépezetet. Valahogyan úgy, ahogyan Istenről képzeljük, de egy egészen más, a miénkkel nem érintkező valóságban. „Én a magasságost, mint az univerzum kiötlőjét tartom számon, aki 15 milliárd évvel ezelőtt hozzáfogott a háromdimenziós világ megteremtéséhez.
    Ami a horoszkópok istenítését illeti, Sisask szerint a csillagoknak, a csillagképekről nem is beszélve, az égvilágon semmi közük az anyagi jóléthez, az üzleti élethez vagy a pénzhez – ezek földi értékek. Az emberek tulajdonképpen a földi létben való boldoguláshoz keresnek valamilyen erőt. A Napot, a Holdat és a Földet kivéve egyik égitestnek sincs ránk közvetlen hatása. A csillagok valóban képesek a távolból befolyásolni minket, ihletet meríthetünk belőlük, de semmi több…

    Urmas Sisask és Jäneda. Az a helyiség, amelynek falaira tucatnyi, az univerzum alapösszetevőit ismertető színes fényképet akasztott, és a teljes klaviatúrát bemutató ábrát, az öreg birtok tornyának aljában található.
    Amikor a konzervatórium befejezése után Urmast Jänedába küldték, nyomban észrevette, hogy az égbolt tanulmányozásához pompásak a körülmények. Ám mégis inkább a zenével foglalkozott, összehívta a jänedai kamarakórust, hogy élő hangokat szólaltasson meg. Itt találkozott a helybéli Georg Särekannóval, aki éppen egy háziállat-múzeum alapításával foglalatoskodott. Eközben lassacskán az égbolt iránt érdeklődők kicsiny csoportja verődött össze, hogy időről-időre új tagokkal gyarapodjon. A torony alatti kis helyiségből kitakarították az évtizedek alatt összegyűlt szemetet, aztán kitatarozták és berendezték – 1994 nyarán megnyílhatott a jänedai csillagvizsgáló. Eközben Urmas Sisask több mint háromszáz előadás-koncertet adott, amelyeken zongorát, sámándobot és egy didgeridoo⁶ névre hallgató fúvós hangszert szólaltatott meg. Az 1993-ban készült hangszert egy Duk Duk nevű bennszülött ajándékozta Urmasnak az ausztráliai út során.
    Később új ötlete támadt. Észtországban ugyebár nincsenek olyan planetáriumok, ahol az érdeklődők megismerkedhetnének az égbolttal és akár felhős időben is élvezhetnék az éjszakai eget. A planetáriumban általában az ember feje fölé egy félgömb alakú kupola borul, ami együtt forog az égbolttal. Urmas Sisask a legegyszerűbb eszközökből saját kezűleg építette meg az első „planetáriumot”. Szükség volt hozzá a magas, négyszögletű toronyhelyiségen kívül még fluoreszkáló papírra, néhány tucat tubusos gumiragasztóra, jó magas létrára, ollóra, mérőszalagra, és minden bizonnyal még más egyebekre is. Ahhoz, hogy a mennyezeten és a falakon minden egyes csillagot rögzíteni tudjon, le-föl járkált a létrával, hogy a csillagok helyét pontosan kimérje, s azután a fluoreszkáló papírdarabkákkal jelölje meg – mind a 2500 „csillagot” így ragasztotta föl. A zenetoronyból 1996 tavaszára ekképpen lett planetárium is. Egészen olyan, mint a valódi, a téglalap alakú helyiségben még a kupolahatás is érvényesül, amikor a közönség szemei láttára megjelenik az ultraviola-fénnyel megvilágított mesterséges égbolt. Ez alatt az égbolt alatt hangzik fel Sisask magával ragadó zenéje, ahol ezekben a mostani horoszkópmániás időkben minden látogató megkeresheti saját csillagképét, és megtudhatja azt is, hogy éppen most hogyan néz ki. Mindeközben azt a muzsikát hallgatja, amelyet Urmas Sisask az elmúlt néhány évtized során szerzett, s amelyhez a csillagok tanulmányozásából merített ihletet. Aki szeretné, akár a torony tetejébe is felsétálhat, hogy a távcsővel valódi csillagokat és bolygókat tanulmányozzon.
    Észtország minden részéről érkeznek látogatók a koncertekre, sőt még külföldről, Németországból, Svédországból, Finnországból, Ausztriából, Svájcból és máshonnan is. Amikor a közönség távozik, a zeneszerző magára marad gondolataival – új muzsika születik, új ötletek támadnak. A jövőben a jänedai birtokon még egy 200 fős koncertterem megépítését is tervezi…

Nagy Gabriella Ágnes fordítása

¹ Szó szerint erdőközt jelent
² Oskar Luts regényét magyarra Kentucky oroszlán címmel fordították le. (a fordító megjegyzése)
³ Alapoktáv: a c’ és a c” közötti oktáv
⁴ Évente megjelenő kiadvány Észtországban
⁵ A Planck-féle sugárzási törvényből különböző hőmérsékleteknél meghatározott intenzitáselosztás (sugárzási görbék) adódik a színképben. Bár ezek az alapelvek szigorúan véve csak az abszolút fekete testre érvényesek, első megközelítésben a csillagokra is helytállóak. (a ford. megjegyzése)
⁶ Hangszer, amelyet a 40 000 éves múltra visszatekintő ausztrál hagyományban használtak