Marge Raun

Az énekmondás szerelmese

Veljo Tormis észt zeneszerző az 1970-es években újjáélesztette a közös éneklés élményét. Célja a fennálló politikai rendszer tudatos aláásása és az észt nemzeti öntudat erősítése volt.

    Veljo Tormis (1930) észt zeneszerző műveinek legnagyobb része finn nyelvű, többnyire kalevalai szövegeket használ fel. A finn zeneszerzők általában a Kalevala történeteit dolgozzák fel, a hozzájuk tartozó eredeti népi dallamokat már ritkábban. Ebben az értelemben Tormis finnebb volt maguknál a finneknél. „Gyakran kérdezik tőlem, miért ragaszkodom ilyen makacsul a finnekhez. Én a szélesebb értelemben vett balti finn, vagyis kalevalai kultúrtér részének érzem magam.”
    Tormis 1951–56 között a moszkvai konzervatóriumban tanult, zeneszerzéstanára Visszarion Sebalin volt. Sebalin, akárcsak tanára, Nyikolaj Mjaszkovszkij, elsősorban szimfonikus zenével foglalkozott. Éles ellentétben állt tehát Tormissal, aki a kórushangzás, különösen pedig az autentikus énekmondás elkötelezettje.
    „Az énekmondás hagyománya már Moszkvába érkezésem előtt megérintett. A tudatos vállalás azonban csak az 1967-es Észt kalendáriumi énekek (Eesti kalendrilaulud) sorozat megírásától számítható. Apámnak saját kórusa volt, és szüleim rendszeresen jártak a dalosünnepekre. Így már gyermekkoromban megismerkedtem a népdalokkal. Mivel apám kántor volt, orgona szakra jelentkeztem. 1984-ben a tallinni zeneakadémián beszüntették az orgona szakot, az orgonát a szocialista társadalomtól idegen hangszernek minősítették. Ezután karvezetéssel próbálkoztam, majd elkezdtem dalokat írni. Orgonatanárom, Edgar Arro a népdalarchívumba küldött, hogy a népdalokat hasznosítsam az önálló, nemzeti zenei nyelv kialakításában. Az alapelv ez volt: ha magad nem tudsz zenét szerezni, használj népdalokat. „Bár akkor még nem tudtam ezeket felhasználni, hálás vagyok Arrónak, hogy megmutatta a helyes irányt”, mondja a zeneszerző.
    Tormis szerint a balti finn nyelvek és törzsek szétválása az első évezred végére tehető. Az énekmondás hagyománya a líveket és a vepszéket kivéve minden balti finn népnél megtalálható. Érdekes jelenség az is, hogy a balti finn térség énekszövegei bármelyik dallamra énekelhetők. Tormis nagyszabású műveihez tartozik az Elfelejtett népek című kórusszvit (Lívek öröksége, Vót lakodalmi énekek, Izsór eposz, Inkeri esték, Vepsze ösvények, Karjala sorsa). A kihaló népek hatása az orosz népzenében is kimutatható. Tormis szerint a térség néphagyományai között ősi egység van: „nem a népek vándoroltak, hanem a nyelv és kultúra adódott tovább, ahogyan azt az antropológiai kutatások is bizonyítják”.
    A korai keresztény dallamkincs hatása a régi észt népdalokra még nincs feltárva. Azonban a katolicizmus hatása az észt népköltészetre nyilvánvaló: ilyenek például a Márton- és Katalin-napi népszokások, vagy Észtország Mária országként való említése (Maarjamaa, Terra Mariana). Veljo Tormis hívő keresztyén családban nőtt fel, zenéjét mégis „pogánynak” tartják, és szembeállítják tanítványával, Arvo Pärttel. Jellemző, hogy Tormis az utóbbi években legnépszerűbbé vált műve A püspök és a pogány, amit a King’s Singers együttes megrendelésére írt. A mű valós történelmi eseményen alapszik: 1158-ban egy Lalli nevű finn paraszt megölte a kereszténységet Finnországba elhozó Henrik püspököt. „Megpróbáltam összekapcsolnia két ellentétes oldalt: a mű végén a két szereplő együtt énekli az áment”.
    „1981-től a szovjet Észtországból való kijutásom egyre nehezebbé vált, mivel rendszerellenes dalokat kezdtem komponálni. Munkámban szemléletváltás történt, előtérbe került az észt ügy. Itthon kellett maradnom, a forrásaimat jelentő anyag közelében.” Veljo Tormis járta az országot és előénekesként próbálta újjáéleszteni a közös éneklés hagyományát. Ebből a kezdeményezésből nőtt ki a nyolcvanas évek daloló forradalma. „Az ősi énekmód felélesztésének célja a fennálló politikai rendszer tudatos aláásása és az észt nemzeti öntudat erősítése volt”. A szó ereje egyaránt jelen van a keresztény imádságokban és a pogány ráolvasásokban. „Napjainkban a szó elvesztette jelentőségét és erejét. Az én alapelvem az, hogy kezdetben volt az ige és az általa kifejezett gondolat, amit a zene felerősít”.
    Tormis nem használ számítógépet a zeneszerzéshez. A szerző ragaszkodik saját kézírásához, amit ma már kórusénekesek ezrei ismernek országszerte. Másik indoka meglepően cseng az éppen hetvenéves zeneszerző szájából: „Életművem elkészült, feladatomat elvégeztem” – mondja Tormis határozottan.
    „Az Elfelejtett népek sorozat minden része szimbolikus búcsúval zárul. Ezeket a kis népeket már semmi nem mentheti meg. Kulturális örökségünk megőriz belőlük valamit, de új már nem születik. Vajon milyen sors vár ránk, a »nagy« balti finnekre?”

Finn nyelvből fordította: Pap Kinga Marjatta