Tõnu Kalvet

Óda a magyar nyelvhez

    Ludwig Uhland (1787–1862) szerint az embernek már csak azért is érdemes megtanulnia magyarul, hogy eredetiben olvashassa Petőfi műveit.
    A híres XIX. századi német romantikus költőhöz hasonlóan sok észt is rajongott Petőfi verseiért, egész hősies életútjáért. Számos ember éppen az ő hatására kezdett el magyarul tanulni. Amikor pedig az ilyen gyanútlan nyelvtanuló egyszer csak átlépett a magyarul nem tudók táborából a magyarul tudók körébe, hamarosan arra is rá kellett döbbennie, hogy visszafordíthatatlanul e csodaszép nyelv hatalmába került.
    Sőt, horribile dictu, még az is előfordul, hogy az e varázslatos nyelv hatása alá került személy nem akar többé kiszabadulni új nyelvi tömlöcéből, mert a kétségkívül magával ragadó Petőfin kívül még számtalan más kimagasló személyiségre és érdekfeszítő olvasmányra bukkanhat közvetítésével.
    Minden, magyarul – akár csak egy kicsit is – tudó ember egy egész aranybányát fedezhet fel benne. Olyan kincseket mustrálgathat ott a saját szemével, amelyekről korábban – a nyelvi gátak miatt – a legjobb esetben is csak hallomásból szerezhetett tudomást.
    Az ilyen ember, aki megismerkedik a magyar nyelv nagyjainak alkotásaival, arról is meggyőződhet, hogy azok semmivel sem maradnak el a világ elismert klasszikusaitól. Elcsodálkozik azon, hogy e világviszonylatban kis nép fiai mennyivel gazdagították a világ tudományos kincstárát.
    Mindez azokra is érvényes, akiknek a zsebében már ott csillog néhány rög arany, más szóval, akik az anyanyelvükön kívül több más idegen nyelvet is beszélnek. Sőt, minél több idegen nyelvet sajátított el az illető, annál valószínűbb, hogy a magyar nyelv ellenállhatatlan varázsereje őt is a hatalmába keríti, hiszen szélesebb az összehasonlítási alapja.
    A magyar nyelv delejes vonzása még azokat sem hagyja érintetlenül, akik a legszívesebben még hallani sem akarnának a magyarokról. Ilyen például a nem éppen magyarbarátságáról ismert Emil Michel Cioran. Az erdélyi származású, román–francia bölcsész Párizsban, 1960-ban megjelent, Két társadalmi típusról című (Levél egy távoli baráthoz alcímű) esszéjében ugyanis azt állítja, hogy szívből irigyli annak beszélőit.
    Valahogy így fogalmaz: Bevallom magának, hogy irigylem szomszédaink megátalkodottságát, sőt nyelvét is, ezt a zord hangzású nyelvet, melynek szépségében nincs semmi emberi, melynek hangzása egy másik világegyetemből származik, ezt az erőteljes és megsemmisítő nyelvet, mely imádsághoz, süvöltéshez vagy siránkozáshoz illik, mely a poklokból kél, hogy megörökítse hangsúlyait és kitöréseit. Bár magyarul csak káromkodásokat ismerek, e nyelv szerfölött tetszik nekem, amelyet vég nélkül hallgathatok, mely megbűvöl és sóbálvánnyá dermeszt, mely igézetének és szörnyűségének nem tudok ellenállni, melynek nektáros és ciános szavait mintha csak agóniához teremtették volna. Az ember vagy magyarul lehelje ki lelkét, vagy meg se haljon!
    Hát nem hiába mondja a magyar: Annyi szépsége van nyelvünknek, hogy valamennyi meg sem ismerhető! Egy külföldi azonban néha tud róla újat mondani. Az utolsó kijelentés alapján így én azon sem csodálkoznék, ha mi, észt magyarbarátok, a magyar nyelv többi csodálójával együtt ott lennénk a következő magyar millenniumnál is. Akkor azonban a Cioran-idézetnél egy sokkal felemelőbb szöveget, Ábrányi Emilnek a Magyar nyelv című versét szeretném együtt énekelni – legalábbis lélekben – a világ magyarbarátaival:

Hatalmas, szép nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kísérjen áldás
Amíg világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd!
Elsőt rebegve,
Végsőt sóhajtva!

Bereczki Urmas fordítása