Enn Tarto

Eszméltető röplapok

Ötvenhat ősze Budapesten és Tartuban

    A magyarok 1956-ban végeredményben az összes leigázott nép szabadságáért harcoltak.
    Az Észt Köztársaság sorsát a német állam és a Szovjetunió által 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum és annak titkos jegyzőkönyvei döntötték el. E megegyezés értelmében Észtországot a Szovjetunió érdekszférájába tartozónak tekintették. 1930-ban és 1940-ben az Észt Köztársaság akkori vezetői lemondtak a fegyveres harcról, és a szovjet csapatok elfoglalták az országot.
    Észtország mint állam nem vett részt a második világháborúban, az észt népet azonban belerángatták. Az észtek a hazai erdőkben, mocsarakban, szigeteken, városokban, illetve Finnországban harcoltak Észtországért, a német seregekhez csatlakozva próbálták megvédeni hazájukat a kommunistáktól. Az észtek egy részét a Vörös Hadseregbe mozgósították, kisebb hányaduk – elsősorban tengerészek – az USA és más nyugati államok hadseregét erősítette.
    A szovjet megszállók és helyi segítőik szörnyű terrort szabadítottak az észt polgárokra. A kommunistáknak nagy tapasztalata volt a terror kivitelezésében. Becslések szerint a Szovjetunióban és az általa elfoglalt államokban a vörös terror összesen hatvan–százmillió embert pusztított el. Sok észt, magyar, lengyel, orosz, ukrán és más népek lányainak és fiainak holtteste az Orosz Föderáció északi részének örökösen fagyott földjében a mai napig várja, hogy keresztény módon újratemessék.
    A vörös terror következtében az Észt Köztársaságnak kb. százezer állampolgára vesztette életét, kb. 270 ezren estek represszió áldozatául, kb. százezren kényszerültek elmenekülni Észtországból. A vörösök által szakszerűen elpusztított észtek százalékos aránya a mai Franciaországban kb. 5,8 millió, az USA-ban kb. harmincmillió embert jelentene.
    Az úgynevezett hruscsovi olvadás idején a tömeges terror befejeződött, szelektív terrorrá változott. Sok életben maradt deportált és politikai fogoly hazatért Észtországba.
    A megszállók hű talpnyalói, a helyi kommunisták új feladatot kaptak Moszkvából: változtassák meg Észtország lakosságának etnikai összetételét az észtek hátrányára. A helyi kommunisták ezt meg is tették, német pedantériával. 1945-ben, miután az Észt Köztársaság területének egy részét a leningrádi és a pszkovi körzethez csatolták, a megmaradt Észtország lakosságának kb. 95 százalékát alkották észtek. 1991. augusztusában az ún. Észt SZSZK lakosságának már csak 61 százaléka volt észt.
    1955–56-ra a tömeges fegyveres ellenállás kimerítette erőforrásait. A harcot a fiatalok folytatták, most már önállóan. A tartui 3. számú középiskola kollégiumában Tartu környékéről származó vidéki fiúk gyűltek össze. Észt hazafiak voltunk, szerettük a szabadságot, az észt népet, a demokráciát. Dühített bennünket Moszkva és helyi talpnyalóinak egyre folytatódó demagógiája. Világosan láttuk, hogy a kommunistáknak adott új feladat az észtországi lakosság etnikai összetételének megváltoztatása.
    Úgy találtuk, folytatnunk kell a harcot a megszállók ellen, Észtországért. Tudatosan és szabad akaratunkból döntöttünk így. Sokat olvastunk arról az időszakról, melyben éltünk. Saját szemünkkel láttuk a háborút és a kommunisták háború utáni rémtetteit. Többünk apját megölték a megszállók, sokaknak Szibériában sínylődtek a rokonai.
    Mély benyomást tett ránk az 1955 augusztusában Tallinnban Válogatott versek címmel megjelent Petőfi Sándor-kötet. A versek maguktól megragadtak az ember emlékezetében. Nagyon fontos volt a Szabadság, szerelem! párba foglalása és a Ha férfi vagy, légy férfi című vers, 1956 októberének végén pedig a Nemzeti dalt skandáltuk.
    1956. március 12-én Tartuban a Dómhegyen összegyűlt a 3. számú középiskola tanulóinak egy csoportja, és földalatti ifjúsági szervezetet alapítottunk Észt Fiatalok Serege (Eesti Noorte Malev) néven. A szervezetnek volt programja, esküje, alapszabálya. Előkészítés alatt állt a Legyünk szabadok (Saagem vabaks) című folyóirat első száma.
    Márciustól szeptemberig Jaan Isotamm volt az elnök, szeptembertől decemberig Enn Tarto. Jaan Isotamm írta az ENM alapszabályát, Enn Tarto a programot.
    „Az észt ifjúság az Észt Fiatalok Serege nevű szervezetben egyesült, hogy megőrizze a nemzeti szellemet és kultúrát, támogassa egymást munkában és harcban, fellépjen a kommunizmus és az oroszosítási politika ellen.”
    A továbbiakban a program két részre – rövid és hosszú távú tervekre oszlott.
    Rövid távú programként az alábbi feladatok szerepeltek:
    – megbízható embereket toborozni sorainkba és edzett harcosokat képezni belőlük;
    – fegyvereket szerezni és megtanulni a használatukat (ez a pont válsághelyzetre vonatkozott, az akkori viszonylag békés körülmények között nem szándékoztunk fegyveres harcba bocsátkozni);
    – nemzeti öntudatot nevelni a tömegekben;
    – a reakciós körülmények között sok fiatal elvesztette reményét a harc lehetőségében, illegális és legális propagandaeszközökkel arra kell törekednünk, hogy az üresfejű kalandorokból gondolkodók váljanak, a közönyösekből pedig megbízható és fáradhatatlan harcosok;
    – nem csak a fiatalokba, hanem az idősebbekbe is észt nemzeti szellemiséget kell plántálnunk, valamint hitet önmaguk erejében és az észt nép jobb jövőjében;
    – növelnünk kell az egymással szembeni bizalmat és tiszteletet, a saját szervezetünkkel és népünkkel szembeni felelősségérzetet és kötelességtudatot;
    – minden harcosnak igaz hazafinak kell lennie, kívánatos megismerni az észt történelmet, művelődéstörténetet, földrajzot és gazdaságot, illetve irodalommal, művészettel, zenével és sporttal foglalkozni;
    – minden tagnak figyelemmel kell kísérnie a nemzetközi helyzetet, ki kell igazodnia az állam belpolitikáján és jártasnak kell lennie a világpolitikában.
    A hosszú távú program: „Végső célunk a kommunista diktatúra össznemzeti forradalom útján való megdöntése, azaz az orosz megszállók kiűzése Észtországból és a demokratikus Észt Köztársaság megteremtése.
    Jelen körülmények között ennek a célnak a megvalósítása saját erőkkel lehetetlen, azonban késznek kell lennünk és másokat is fel kell készítenünk arra, hogy a szükséges pillanatban ne kívülről várjuk a segítséget, hanem magunk lépjünk fel a szabadságunkért.”

    Az Észt Fiatalok Serege békés tevékenységet folytatott, tagjai tiltott könyveket gyűjtöttek és terjesztettek, ellenpropagandát végeztek a fiatal kommunistákkal szemben stb.
    Amikor külföldi adók közvetítésével hallottuk, hogy Magyarországon felkelés kezdődött, elhatároztuk, hogy a november 4-re virradó éjszakán Tartuban röplapok terjesztésével támogatjuk a magyarokat.
    Kétféle röplapunk volt, az egyiket az észteknek szántuk, felszólítottuk őket, hogy őrizzék meg magukban a nemzeti érzéseket és ne oroszosodjanak el, a másikban pedig kimondottan az észt fiatalokhoz fordultunk. Támogatásunkról biztosítottuk benne a magyarokat, akiknek férfias bátorsága példaképül szolgálhat az észt fiatalok számára a harchoz és erős ifjúsági szervezet alakításához.
    Volt egy hosszabb szöveg is, melyet az iskolákban és a kollégiumokban terjesztettünk. Ez a következőképpen kezdődött: „Észt fiatalok! A szabadság szelei egyre közelebbről fújnak. Folytatódik a hős magyar nép, a magyar fiatalok szabadságharca…”
    Az idő fogainak a következő röplap állt ellen legtovább (egy év múlva osztogatták Tartuban, mi akkorra már a mordvinföldi táborban voltunk):

    A röplapokat az emberek melegen fogadták. Azt beszélték egymás között, hogy vannak még bátor férfiak, nem végleges a megszállók győzelme.
    1956 novemberének közepén a tartui 3. számú középiskolába propagandista jött Moszkvából. Az iskola igazgatója és a moszkvai ember azt követelték, hogy a diákok közgyűlése nyilvánosan ítélje el a magyar hazafiakat. Az aktívabb fiatalok és az én kezdeményezésemre a diákok erre a követelésre éktelen fütyülésbe és lábdobogásba kezdtek. Az iskola igazgatója és a hibás észt nyelvet beszélő moszkvai propagandista kénytelen volt távozni a teremből.
    1957 tavaszára kiderítették, hogy az Észt Fiatalok Serege tagjainak többsége a tartui 3. sz. iskola egykori diákja volt. A vörösök bezárták az iskolát, a tanárokat és tanulókat más iskolák között osztották szét. Tartuban több mint tíz évig nem létezett 3. számú középiskola.
    A magyarokat támogató röplapok (kb. 300 db) terjesztése Tartuban, az 1956. november negyedikére virradó éjszakán az Észt Fiatalok Serege tagjainak letartóztatását vonta maga után. A fiatalok őrizetbe vételéről szóló hír nyugatra is eljutott.
    A KGB szokatlanul nagy erőket vetett be felkutatásunkra. Már korábban beérkezett hozzájuk néhány titkos feljelentés ellenünk. A röplapok többségét be nem jegyzett írógéppel írtuk, azonban az a mintegy ötven röplap, amelyet két indulatba jött fiú kézzel és nyomtatott betűkkel írt, végzetesnek bizonyult. A vidéki rokonainknál folytatott eredményes házkutatások nyomán a KGB gondosan megőrizte titkos szervezetünk programját, alapszabályát és más kéziratos dokumentumokat.
    1956. december 25-én a KGB letartóztatta ifjúsági szervezetünk magját. Nekem szerencsém volt, mert a támogatóink, akiket csak én ismertem, nem lepleződtek le. Anyám postás volt, és őt helyettesítve vidéken (Tartu közelében) sok ismerőst szereztem. Irataimat és tiltott könyveimet Leo Kuusma és Helmi Ütt rejtette el. Általános iskolai padtársam, jelenlegi párttársam, Klaus Puck évtizedekig támaszom volt, a Kask család pedig anyámnak segített. Az, hogy akkori hátországom sértetlen maradt, reménnyel töltött el, hittem, hogy a KGB-vel lehet harcolni, és legyőzni őket.
    Az 1957. március 12–13-án zajló zárt bírósági ülésen az Észt SZSZK Legfelsőbb Bírósága az Észt Fiatalok Serege tagjaira az Orosz SZFSZK Btk. 58/10. és 58/11. paragrafusok alapján a következő büntetéseket szabta ki: Jaan Isotamm – hét év, Voldemar Kohv – hat év, Enn Tarto – öt év, Jüri Lebane és Lembit Soosaar – négy év, Tõnis Raudsepp és Jüri Lõhmus – három év szabadságvesztés, Enn-Kaupo Laanearu – az 58/12. és 182. paragrafus 1. cikkelye alapján egy év szabadságvesztés. Később ún. bűnügyi eljárás keretében E.-K. Laanearut további öt év szabadságvesztésre ítélték.
    A hruscsovi olvadást követő időszakban az összes börtönbe vetett fiú életben visszatért Észtországba. Azóta Enn-Kaupo Laanearu és Tõnis Raudsepp meghalt, Voldemar Kohv és Lembit Soosaar pedig megrokkant.
    A megszállók által kiszabott büntetést nyelvrokonaink, a mordvinok földjén töltöttük le, a politikai foglyok számára létrehozott gyűjtőtáborban. A fiatal politikai foglyok egy része Észt Nemzeti Szelleműek (Új) Szövetsége néven illegális szervezetet hozott létre, amely a finnugor népek szabadságharcának koordinálását tűzte ki feladatául.
    A mordvinföldi fogolytáborokban az észtek, finnek, kárpátaljai magyarok, karjalaiak, marik, komik egymással barátkoztak. Közösen ültük meg az ünnepnapokat, közös kosárlabda-csapatunk volt. Az észt fiatalok abból az alapelvből indultak ki, hogy segíteni kell a még nálunk is rosszabb helyzetben lévő nyelvrokonainknak.
    1960 nyarán érkeztem Észtországba. Büntetésem lejárt, az úgynevezett beszámított napokkal együtt előbb szabadultam. Észtországban közben a kommunisták megerősítették a befolyásukat. Sokan állították, hogy ehhez nagyban hozzájárult a nyugati államok meglehetősen közönyös hozzáállása a magyarországi felkelés leveréséhez.
    Egymással és más észt értelmiségiekkel tanácskozva úgy találtuk, hogy az Orosz Föderációban élő finnugoroknak meghaladja az erejét célunk megvalósítása, a Szovjetunió szétbomlasztása. Az észtek azonban megtették és azóta is megteszik a magukét az Orosz Föderációban élő rokon népek kulturális fejlődéséért. Legkiemelkedőbb példa erre a Fenno-Ugria mozgalom. Tíz évvel ezelőtt Észtországban megalapították a Képviselet nélküli Népek Szervezetét. Egyike vagyok az alapítóknak, és ezen szervezeten keresztül is igyekeztem keleti nyelvrokonainkat segíteni.
    Visszatérve a távoli múltba, 1962-ben a KGB sajnos megsemmisítette titkos szervezetünket. Szerencsére a finnugor ügyekkel foglalkozó szárny érintetlen maradt. Politikai fogolyként másodszor is a mordvinföldi fogolytáborba kerültem, ahol lettekkel, litvánokkal, zsidókkal, ukránokkal, grúzokkal, tatárokkal és a táborban lakó nagyon kis számú finnugorral barátkoztunk.
    A mordvinföldi fogolytáborban rájöttünk, hogy a titkos szervezetek ideje lejárt. Úgy találtuk, hogy nyilvánosság előtt kell fellépni a népek függetlenségi törekvéseiért, az emberi jogok védelmében. Moszkva uraitól azt követeltük, hogy tartsák be az általuk elfogadott belföldi törvényeket, és az általuk aláírt nemzetközi dokumentumokat.
    1967 végén térhettem vissza Észtországba, ahol békés és nyilvános politikai és jogi ellenállási mozgalom szervezésének szenteltem magam. Harmadik alkalommal 1983-ban tartóztattak le, újból ún. Szovjetunió-ellenes agitáció és propaganda vádjával. Politikai fogolyként 1956–60-ig, 1962–70-ig és 1983–87-ig, összesen tizennégy évet töltöttem büntetésben.
    Az Észt Köztársaság parlamentjében az észt–magyar csoport elnöke lettem.
    Észtország és Magyarország együttműködésére azért van igen nagy szükség, hogy a globalizálódó világban együtt tudjuk megvédeni érdekeinket. Különösen nyelvünk és kultúránk megmaradása érdekében kell összefognunk egymással és a többi kis néppel.
    A többi posztszocialista állammal együtt közös problémánk a lakosság nagy részének szegénysége. Ebben a szegénységben nem a szabadság, a demokrácia, piacgazdaság, állami függetlenség a bűnös. Inkább az egykori kommunisták kapzsisága, akik nem tudtak jól gazdálkodni a néptől összerabolt vagyonnal.

Segesdi Mónika fordítása