Viktor Niitsoo
Bátrakkal rokonszenvezők
A magyar felkelés hatásai Észtországban
Az 1956. október 23-án Magyarországon kitört kommunizmusellenes felkelést az észt nép feszült érdeklődéssel figyelte, és mélyen átélte. A reményeket és várakozásokat keltő eseményekről főként az Amerika Hangja észt nyelvű adásaiból szereztek információt, a zavaróállomások keltette recsegésen keresztül.
Más külföldi rádiókból is hírekhez juthattak – mindenekelőtt a BBC-t és a Finn Rádiót hallgatva. Utóbbi adásai áttekintést adtak ugyan a legfontosabb eseményekről, ám – érthető okokból – igen visszafogottak voltak, óvatosan értelmezték és kommentálták a tényeket.
Végül információs forrásként nem hagyhatjuk említés nélkül a szovjet tömegtájékoztatást sem, melynek segítségével az emberek ugyanolyan valóság közeli képet alkothattak a magyarországi történésekről, ha képesek voltak a sorok közül információkat kiolvasni és önálló következtetéseket levonni. Az észt nép ezen a területen gazdag tapasztalatokat gyűjtött. A sorok között olvasás képessége Konstantin Päts elnök alatt, a hallgatás időszakában alakult ki, majd különös fontosságot nyert a Szovjetunió által kikényszerített bázisszerződés aláírásakor és az azt követő rövid, formálisan független periódusban. A sorok között olvasás művészetét azonban a szovjet és a német megszállás évei csiszolták tökéletesre.
Az egyik ok, amiért a magyarországi felkelés annyira magával ragadta az észteket, kétségkívül az a körülmény volt, hogy a magyarokat rokon népként tartották számon. Ugyanolyan lelkesen, ahogy a magyaroknak szorítottak, érezték át a másik rokon nép, a finnek hősies küzdelmét a túlerőben lévő ellenséggel szemben a téli háborúban és a folytatólagos háborúban. Akkoriban mások voltak a lehetőségek, ez az átélés nem korlátozódott csupán plátói támogatásra. A finnekkel vállvetve észt férfiak ezrei harcoltak fegyverrel a kezükben, ily módon fizetve vissza az Észt Szabadságharc idejéből származó becsületbeli adósságukat.
Nem tudni, hogy azok közül az észt fiatalemberek közül, akik akkoriban a szovjet hadsereg Magyarországon állomásozó vagy a felkelés leverésére küldött egységeiben teljesítettek szolgálatot, hányan tagadták meg a fegyverhasználatot, hányan dezertáltak az egységükből, és álltak át a felkelők oldalára. Biztosan voltak ilyenek, mint ahogy a Vörös Hadseregben szolgáló oroszok és más népek soraiban is akadtak katonák, akik nem akartak fegyvert fogni a magyarok ellen. Persze nyilvánvalóan olyanok is voltak, akik kihasználták a lehetőséget és Nyugatra menekültek. De sokkal nagyobb volt azoknak az észteknek a száma, akik az ’56-os eseményekben az egyik vagy másik oldalon harcolva elestek vagy fogságba kerültek. Utóbbiakat a fogságba ejtett magyarokkal együtt a gulag börtöntáboraiba vitték. Nevük kiderítése és az adatok feldolgozása még a történészekre vár.
A magyar forradalom esetében azonban nem az volt a legfontosabb, hogy az észtek testvérnépéről volt szó. A magyar eseményeket azért is követték olyan feszült figyelemmel, mert megértették, hogy Magyarországon a Szovjetunió által leigázott összes nép sorsa eldől. Újból feléledtek a remények, hogy meg lehet szabadulni a megszálló idegen államtól, vissza lehet állítani a függetlenséget, mely az erdei testvérek mozgalmának elfojtása után végleg veszni látszott. Bízni kezdtek abban, hogy a nyugati államok, illetve az ENSZ, melyek hatékonyan léptek fel a nem sokkal azelőtt befejeződött koreai háború idején, a magyar felkelés esetében sem maradnak passzív szemlélődők, és folytatják a Kreml megzabolázásának módozatait.
Úgy gondolták, hogy a magyarországi eseményeken keresztül a Szovjetunió által megszállt többi ország számára is lehetőség nyílik a szabadulásra. Ezek a remények azonban nem teljesülhettek. A nyugati államok abban az időben a szinte rendelésre szállított szuezi válsággal voltak elfoglalva, ez kötötte le a közvélemény figyelmét is. A magyar események menthetetlenül háttérbe szorultak. Ez a Kreml malmára hajtotta a vizet, és szabad kezet adott Hruscsovnak a magyarokkal való leszámoláshoz.
Nem hagyhatjuk észrevétlenül az analógiát az 1991. elején kezdődött öbölháborúval, amely szintén elvonta a világ figyelmét a balti országokban zajló eseményekről, és lehetővé tette a Kreml háborús uszítóinak az 1991. január 13-ai vilniusi vérfürdő megrendezését, melyben 16 ember vesztette életét.
Természetesen nem lehet párhuzamot vonni az 1956-os magyarországi történések és a balti államok újbóli függetlenné válásának folyamata között. Hiszen mások voltak az idők és más volt a világ. 1956-ban a Szovjetunió a Sztálin halálát követő megrázkódtatás ellenére még mindig a Vörös Gonosz Birodalma volt, erejének teljében, ellentétben a kilencvenes évek elejének sáros lábú koldusbirodalmával.
Semmi sem akadályozta meg tehát Zsukov marsallt, a második világháború hősét abban, hogy tankjaival vérbe fojtsa a magyar felkelést. Érdemes megjegyezni, hogy abban az időben a Szovjetunió rendkívüli és meghatalmazott nagyköveteként a KGB későbbi elnöke és az SZKP főtitkára, Jurij Andropov tevékenykedett Magyarországon, akinek nehezen lehet túlértékelni a szovjet hadsereg hentesmunkáiban, különösen a későbbi leszámolásokban játszott szerepét. Figyelemre méltó az is, hogy olyan magas rangú személyek jártak a helyszínen a helyzet megoldásában segédkezni, mint a Szovjetunió minisztertanácsa elnökének első helyettese, Anasztasz Mikojan és Mihail Suszlov, aki hosszú ideig a Szovjetunió kommunista pártjának fő ideológusa volt.
Hosszas fejtegetés nélkül is egyértelmű, kinek az oldalán volt a magyarországi események idején az észt nép szimpátiája. Az észtek között terjedő magyarbarát hangulat nem maradt titokban a hírhedt NKVD utódja, a KGB előtt. A fizetett ügynökök, kémek és az önkéntes besúgók a csekistáknak nagy halom anyagot szállítottak arról, miként vélekednek az észtek a magyarországi eseményekről. A kémek által közölt adatok a helyi csekistáknak a moszkvai vezetéshez írt jelentéseiben is tükröződtek. Ez az anyag biztosan megmaradt valahol, érdemes lenne közzétenni.
Tudomásom szerint Észtországban senki sem börtönöztek be és küldtek bíróságra a magyarországi események túlságosan szókimondó kommentálása miatt. Mégiscsak a hruscsovi olvadás periódusában voltunk, amikor befejeződtek a tömeges repressziók, és már senkit se tartóztattak le olyan könnyen, puszta szájjártatásért. Ennek ellenére biztosak lehetünk abban, hogy néhányan, akik elővigyázatlanul mások előtt hangoztatták nézeteiket, a KGB nagyítója alá kerültek, és nevük attól fogva szerepelt a feketelistán, vagyis lehetetlenné tették számukra a szakmai előrelépést, a felsőfokú végzettség megszerzését, a lakáskörülmények javítását, az autóvásárlási engedélyhez jutást és a külföldi utazásokat is.
Mint mondottam, az ötvenes évek közepe táján megkezdődött a hruscsovi olvadás periódusa. Ez a Sztálin halálát követő Kreml-beli hatalmi harc következménye volt, melyben a Nyikita Hruscsov körül összegyűlt társaság a desztalinizáláshoz folyamodott a valódi sztálinisták ellen – amit ők maguk a sztálini személyi kultusz következményei felszámolásának neveztek. Ennek folytán liberalizálódott a társadalmi élet, érezhetően megnőtt az emberek személyi és alkotói szabadsága.
Fokozatosan befejeződtek a tömeges repressziók, egyre nagyobb számban kezdtek hazatérni az emberek a börtöntáborokból és a számukra kijelölt ideiglenes lakóhelyekről. Lassacskán Észtországba is visszatértek az 1941-ben és 1949-ben deportáltak és a börtöntáborokba küldött emberek. Javában folyt azonban egy más irányú mozgás is: Sztolipin vagonjaiban mordvinföldi börtöntáborokba vitték azokat a – főként fiatal – embereket, akik kitartóan folytatni próbálták a megszálló rezsimmel szembeni ellenállást. Azt remélték, hogy előbb vagy utóbb háborús konfliktus tör ki a Szovjetunió és a nyugati államok között, amely visszahozhatja Észtországnak a függetlenséget. Erre vártak, erre készülődtek titokban, fegyvereket gyűjtöttek, hogy a megfelelő pillanatban használhassák azokat a megszállók ellen.
Arra az időre az erdei testvérek mozgalmának megszűnésével Észtország nemzeti ellenállási mozgalmának harcmezejéről hosszabb időre szinte teljesen visszavonult a felnőttek nemzedéke. Keserű személyes tapasztalataik a túlerőben lévő megszállóval folytatott reménytelen küzdelemről, illetve a nyugati államoknak a kommunista birodalom elleni határozottabb fellépéséhez fűzött remények szertefoszlása végképp eltüntette a véres háborút és három megszállást átélt idősebb generáció illúzióit a további ellenállás lehetőségéről.
Ennek ellenére nem szűnt meg az észt nép aktív ellenállása a szovjet megszállással szemben. A harci zászlót a fiatalabb nemzedék vitte tovább, elsősorban földalatti ifjúsági ellenálló szervezetek formájában. E szervezetek többségének alapszabálya, programja, esküje és biztos tagsága volt. Fegyvert és lőszert is beszereztek, bár ezeket csak tanulmányozásra és lőgyakorlatokra használták. Gyűjtötték és terjesztették a megszállók könyvmegsemmisítő akcióit túlélt függetlenség korabeli irodalmat, az idegen hatalom ellen tiltakozó és Észtországnak szabadságot követelő röplapokat terjesztettek, kék-fekete-fehér zászlókat lobogtattak nyilvános helyeken. Falfeliratokat is készítettek, melyeket manapság graffitinek nevezünk.
Az ellenállás kiterjedtségéről a KGB által leleplezett és likvidált szovjetellenes ifjúsági szervezetekről közölt adatok adnak áttekintést, melyek a KGB IV. ügyosztályának ügynöki-operatív munkáról szóló beszámolójában találhatók 1954-től kezdődően, amikor a csekista elnyomó szerv a KGB nevet kezdte viselni. Eszerint az 1954 áprilistól 1957 elejéig tartó időszakban Észtországban fiatalokból álló kilenc ellenálló szervezetet lepleztek le és likvidáltak, összesen 94 taggal. Közülük 21 személyt tartóztattak le.
Ugyanebben az időszakban a KGB Észtországban 64 esetben regisztrált röpiratterjesztést (361 példány, 59 szerző), 149 esetben anonim dokumentum terjesztését (93 szerző), illetve 22 esetben falfeliratok készítését.
Az azonosított szerzők közül 22-t letartóztattak, kettőt beutaltak a pszichiátriára. 18 esetben ügynöki megfigyelésre került sor, 57 személynél pedig megelőző intézkedéseket tettek, vagyis az illetők feketelistára és a KGB felügyelete alá kerültek. A csekisták adatai szerint a röpiratok és névtelen dokumentumok terjesztői négy esetben banditák-terroristák voltak, 26 esetben nacionalista beállítottságú személyek, 67 esetben pedig Szovjetunió-ellenes beállítottságú fiatalok.
Ahogy az egész észt nép, a földalatti ifjúsági ellenállási szervezetek tagjai is mélyen átélték a magyarországi eseményeket. És ez az átélés nem korlátozódott hallgatólagos támogatásra.
Kitérőként megjegyzem, hogy ezen a téren déli szomszédaink, a litvánok sokkal aktívabbak voltak. 1956 november elején Kaunasban és Vilniusban a magyar felkelés elfojtását elítélő tüntetésekre került sor, melyek résztvevőivel kegyetlenül leszámoltak. Lehetséges, hogy Litvánia esetében megvolt a maguk szerepe a nem sokkal azelőtt Lengyelországban történt zavargásoknak is. Közös történelmüknek köszönhetően Lengyelország és Litvánia között különleges viszony alakult ki, a litvánok tehát értelemszerűen nagyobb érdeklődéssel figyelték a lengyel eseményeket, mint például a lettek és az észtek.
Észtországban nem volt elég izzó a légkör az efféle fellépésekhez. A megfontolt és elővigyázatos észtek sokkal kevésbé hajlamosak az ilyen akciókra, mint a jóval temperamentumosabb litvánok. A közelmúlt történelme csak egy nagyobb tömeges megmozdulást ismer, amely 1980. október végén Tallinnban történt azután, hogy a hatóságok félbeszakították a Propeller együttes koncertjét.
Észtországban olyan hangzatos tiltakozó akciót sem volt lehetséges szervezni, mint amilyenre Luxemburgban került sor, ahol egyetemisták hatoltak be a szovjet nagykövetségre, és kifosztották, majd felgyújtották az épületnek azt a részét, ahol fogadás kezdődött volna, s a nagykövet feleségestül kénytelen volt bezárkózni a pincébe. Brüsszelben lovasrendőrségnek kellett visszaszorítani a tiltakozó egyetemistákat, akik a körülvették a Szovjetunió követségét. Bonnban az egyetemisták kövekkel dobálták a Szovjetunió nagykövetségét. A kormányzati intézményeken félárbocra eresztették a zászlót. Hágában a pékek megtagadták a kenyérszállítást a szovjet követségre. Rotterdamban a kikötői munkások nem voltak hajlandók kirakodni a szovjet hajókat.
Hosszasan lehetne folytatni ezt a felsorolást.
A bátor magyar nép támogatására azt tették, amit a szovjet megszálló rezsim körülményei között tenni lehetett – szabad szóval léptek fel. Mivel tárgyi segítséget nem tudtak nyújtani a harcoló magyaroknak, megpróbálták legalább demonstrálni, hogyan viszonyulnak a Magyarországon zajló eseményekhez. Nézeteiknek röplapok terjesztésével adtak hangot.
Talán a legismertebb ilyen esemény a Észt Fiatalok Serege (Eesti Noorte Malev) nevű földalatti ifjúsági szervezet akciója, ennek tagjai 1956. november 4-ére virradó éjszaka Tartuban minegy háromszáz, Észtországnak szabadságot követelő és a magyarországi felkelést támogató röplapot szórtak szét. Mivel az előadók között jelen vannak ennek a szervezetnek egykori tagjai is, akik közvetlenül részesei voltak az említett eseményeknek, és előadásukban sokkal pontosabb áttekintést adnak róluk, mint amilyenre én képes lennék, nem időzök hosszabban az Észt Fiatalok Serege tevékenységének tárgyalásánál.
Nem az Észt Fiatalok Serege volt azonban az egyetlen olyan földalatti ifjúsági ellenálló szervezet, amely röplapokkal támogatta a magyarokat. A másik ilyen eseményre, amikor a magyarországi felkeléssel szimpatizáló röplapokat terjesztettek, csak fél évvel a felkelés leverése után került sor.
1957 júniusának elején Tallinnban és Nõmmében írógéppel írt röplapokat szórtak szét, melyeken emlékeztették az észt népet arra, hogy 17. éve telik be a Szovjetunió általi megszállásnak, továbbá elítélték az észt néppel szembeni repressziókat és a deportálásokat. A röplap végén támogatásukról biztosították a szabadságáért harcoló magyar népet. A röplapokon a Szabad Észtek aláírás szerepelt.
A KGB ugyanabban a hónapban röplapok terjesztésének gyanújával letartóztatta Harju körzetben Mart Haljakot, az Építési-Felújítási Vállalat földmunkását, Rein Wiidast, a tallinni 13. számú hétosztályos iskola tanulóját, és Arne Leetet, a Tallinni Közterületfenntartó Vállalat dolgozóját.
Bár a röplapokat a jól hangzó Szabad Észtek néven írták alá, a bírósági dossziékban egy sort sem találunk ilyen nevű szervezetről. Nem akadunk rá az ügyiratok között a Szabad Észtek alapszabályára, programjának vagy esküjének szövegére sem, se más dokumentumra, mely ilyen nevű szervezet létezésére engedne következtetni.
Haljak, Wiidas és Leet mind az előzetes vizsgálat során, mind a bíróságon megerősítették, hogy nem tudnak Szabad Észtek nevű szervezetről, véletlenszerűen írták ezt a nevet. Ez érthető, hiszen ostobaság lett volna szervezetként működni, ami sokkal szigorúbb büntetést vont volna maga után.
1957. augusztus 6-án a bíróság a fiatalembereket 2–5 év szabadságvesztésre ítélte.
A magyarországi eseményeknek volt még egy következménye. Nemcsak a már létező ellenállási szervezeteket ösztönözték akciókra, hatásukra újabb földalatti csoportok alakultak.
1956 októberében Pärnuban földalatti ifjúsági szervezetet hoztak létre Zöld Háromszög (Roheline Kolmnurk) néven, melynek vezetője Uudo Hallik, a pärnui 2. számú középiskola tanulója volt. A szervezet alig több mint fél évig működhetett, a KGB 1957. június 12-én letartóztatta Hallikot.
Az előzetes kihallgatáson Hallik beismerte, hogy a szervezet létrehozására a kiéleződött nemzetközi helyzet, mindenekelőtt a szuezi válság és a magyarországi kommunizmusellenes felkelés adott neki ösztönzést. A szervezet célja az volt, hogy a nyugati államok és a Szovjetunió közötti háború kitörése esetén aktívan harcoljon a szovjethatalom ellen, robbantásokat hajtson végre vasúti létesítményeken és gyárakban, fegyveres harcba bocsátkozzon a szovjet hadsereg kisebb egységeivel.
1957. augusztus 22-én az Észt SZSZK Legfelsőbb Bírósága Hallikot három év, társát, Ülo Ribát hét év szabadságvesztésre ítélte.
A másik szervezet, mely közvetlenül a magyarországi események hatására jött létre, a lihulai középiskola diákjai által alapított Észt Szabadságharcosok Szövetsége (Eesti Vabadusvõitlejate Liit) volt. Vezetője, Tõnis Mets később elmondta, hogy a szervezet megalapítására szintén a szuezi válság és a magyarországi felkelés adott közvetlen ösztönzést. Bár a magyar forradalmat már november első hetében elfojtották a szovjet tankok, az eseménynek messzire mutató tanulságai voltak. A felsőbb osztályok tanulói megértették, hogy a Szovjetunió csak erőszak árán tud fennmaradni, és az általa elfoglalt országok az első adandó alkalommal készek lennének ledobni magukról a szovjet igát.
A szervezet alapszabálya szerint az Észt Szabadságharcosok Szövetsége mint kommunizmusellenes szervezet fő célja a kommunista államrend elleni küzdelem és hozzájárulás a köztársasági rend visszaállításához Észtországban.
A szervezet tagjai kétféle röpiratot terjesztettek, melyek közvetlenül nem tükrözték a magyarországi eseményeket. Az Észt Szabadságharcosok Szövetsége 1959 kezdetéig működhetett. Közvetlenül a magyarországi események után Észtországban a KGB tömegesen bontotta fel és olvasta el a leveleket. A KGB grafológus szakembereinek körülbelül két és fél évébe telt, hogy azonosítsa a felhívás szerzőjét. A lihulai középiskola 11. osztályos tanulóját, Tõnis Metset 1959. május 12-én tartóztatták le.
Ugyanezen év júniusában-júliusában a szervezetnek további öt vezető tagját vették őrizetbe: Jüri Pärit, a Tallinni Pedagógiai Egyetem első évfolyamos hallgatóját, Ülo Niinemetset, a Tartui Állami Egyetem természettudományi karának első évfolyamos hallgatóját, Endel Ratast, az Észt Tengerhajózás Vállalat hajógépészét, Tiit Toobalt, az 1. számú Tallinni Műszaki Iskola diákját, és Arvo Aljast, a Nahimov kolhoz hajógépészét. Korábban letartóztatták Valdur Teärt.
1959. szeptemberében tartott ülésén az Észt SZSZK Legfelsőbb Bírósága a szervezet tagjaira 2–8 évig terjedő szabadságvesztést szabott ki.
A magyarországi felkelés vérbefojtása és a nyugati államoknak az eseményekkel kapcsolatban tanúsított szinte teljes közönye lehangolóan hatott az észt népre. Egészen addig azt remélték, hogy a szovjet megszállás már nem tart soká, a Szovjetunió előbb-utóbb nemzetközi konfliktusba keveredik, és kivonulni kényszerül a Baltikumból. Akár egy új világháborút is elfogadhatónak tartottak volna, hogy annak segítségével szabaduljanak a rabságból, mert még a háború szörnyűségei is semmiségnek tűntek ahhoz képest, amit Sztálin idején átéltek.
A magyar forradalom kitörésekor ezek a remények újból feléledtek, hogy aztán ugyanolyan hirtelen elhaljanak. Egyértelművé vált, hogy a szovjet megszállás hosszú ideig fog tartani. Akár tetszett, akár nem, el kellett fogadni a megszálló hatalom által bevezetett játékszabályokat, és a magyar felkelés leverését követő években az észtek többsége kezdett beletörődni a szovjet rezsimbe.
Egyfelől a tömeges repressziók enyhülése, a börtöntáborokból és a száműzetésből hazatérő rokonokkal és barátokkal való találkozás, másfelől az életkörülmények szemmel látható javulása háttérbe szorította a háború utáni periódus csüggedt dilemmáját: Halál itt vagy Szibériában! Azelőtt csak egy-egy kollaboráns volt a hatalom oldalán, most hirtelen megnőtt a kommunista párt észt tagjainak száma. Az észtek természetesen nem váltak időközben tömegesen kommunistává. A pártba tartozás azonban elérhetővé tett olyan aprócska privilégiumokat, mint a jobb munkahely, karrierlehetőség, lakás, autóvásárlási engedély, külföldi utazás stb.
A gondolkodásmód változását legélesebben azok az észt fiatalok érzékelték, akik néhány évvel azelőtt börtönbe kerültek, büntetésüket letöltötték, és visszatértek Észtországba. Ők a börtöntáborokban mindvégig arra készülődtek, hogy kiszabadulásuk és hazatérésük után újrakezdik a harcot Észtország szabadságáért. Ám a hazájuktól kényszerből négy-öt évig távol időző fiatalembereket, akiket majd szétvetett a szabadságvágy, a keserű valóság fogadta – az észt nép feladta a közeli felszabadulás lehetőségébe vetett reményt.
A felnőtt nemzedékek részvétele az észt nemzeti ellenállásban az erdei testvérek mozgalmának megszűnésével az ötvenes évek elejére névlegessé vált. Amikor a hatvanas évek elején a fiatal ellenállók hazatértek a börtöntáborokból, döbbenten tapasztalták, hogy a politikai apátia és a vesztes hangulat már kortársaik körében is szélesen elterjedt. A földalatti ifjúsági ellenálló szervezetek tevékenysége fokozatosan elcsendesedett, és a hatvanas évek elejére gyakorlatilag megszűnt.
Az észt ellenállási mozgalomnak a Szovjetuniót megrázó újabb eseményre – a prágai tavaszra – kellett várnia ahhoz, hogy – immár új minőségben – ismét életre kelhessen.
Segesdi Mónika fordítása