Jaan Isotamm

Maroknyian a túlerő ellen

Hogyan dacolt az Észt Fiatalok Serege a hódítóval

    1957. március 12-én nyolc fiatalember állt az Észt SZSZK Legfelsőbb Bírósága előtt. A KGB tartóztatta le őket, és az Észt SZSZK ügyészsége emelt vádat ellenük az Orosz SZFSZK Btk. 58/10., 58/11., 58/12. és 182. paragrafus 1. cikkelye alapján. A bíróság elnöke Pavel Afanaszjev volt, régi csekista, az NKVD haditörvényszékének tagja és a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese, az ülnököknek nevezett statisztákat Piirnek és Ulstnak hívták, az ügyész Bernhard Jakobson, szintén régi csekista volt. Az előre megrendezett tárgyaláshoz négy ügyvéd is tartozott. Az ülés zárt volt, vagyis a hallgatóság a KGB tisztjeiből állt.
    A vádlottak: a tartui 3. számú középiskolából Enn Tarto, Lembit Soosaar és Jüri Lõhmus, a Tartui Vasúti Technikum diákjai: Tõnis Raudsepp és Enn-Kaupo Laanearu, illetve a Tartui Autójavító raktári dolgozója, Voldemar Kohv – mindannyian 18 évesek. Alig 17 éves volt a Tartui Levelező Középiskolában tanuló Jaan Isotamm, illetve a 3. számú középiskola diákja, Jüri Rebane. A résztvevők létszámát tekintve ez volt a Sztálin halálát követő időszak legnagyobb politikai pere Észtországban. Az ugyanebben a periódusban leleplezett többi föld alatti ifjúsági szervezet esetében csak a vezetők és a fő szervezők kerültek bíróság elé, például a Nõ Kuperjanovisták Csapata (Nõ Kuperjanovlaste Salg) nevű szervezetből ketten – Villu Kibena és Heino-Avar Rebane, a nagy taglétszámú, viljandi székhelyű Észt Köztársaság Fiatal Partizánjainak Földalatti Bizottságából (Eesti Vabariigi Noorte Partisanide Põrandaalune Komitee) szintén ketten – Ants Põrk és Endel Audla. Miért is övezte megkülönböztetett figyelem a tartui iskolásfiúk csoportját, mely Észt Fiatalok Seregének (Eesti Noorte Malev) nevezte magát?
    Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, az Észt Fiatalok Seregét azonos kontextusba kell helyezni a többi ifjúsági csoporttal, melyek az észtországi nemzeti ellenállási mozgalomban részt vettek. Mindeddig nem készült e témában mélyreható összehasonlító tanulmány, az a néhány publikáció, mely ezzel a területtel foglalkozik, főleg deskriptív, többnyire a KGB vizsgálati anyagait, a vádösszefoglalókat és a bírósági döntéseket ismerteti, a forráskritikai elemzéstől még nagyon messze vagyunk. Ezzel elérkeztünk az Észt Fiatalok Seregét a többi analóg csoporttól megkülönböztető első ismertetőjegyhez, vagyis a szervezetnek a KGB archívumaiban gondosan megőrzött dokumentációjához. Évtizedekig hallgathattam harcostársaim szemrehányó vádjait, amiért nem semmisítettem meg papírjainkat a letartóztatás veszélyének első jeleire, és hagytam, hogy azok házkutatás során a KGB kezébe kerüljenek. Kérdezem: mit nyertünk és mit vesztettünk volna vele, ha a kályhába dobtam volna ezeket a dokumentumokat, vagy olyan helyre ásom el őket, melynek létezéséről csak én tudok? Nyerni nem nyertünk volna semmit, sem akkor, sem később, hiszen úgynevezett bűnünk anélkül is nyilvánvaló volt a kommunista rezsim számára. Arról nem is beszélve, hogy a dokumentumok nagy részét mindenképpen ki akartuk adni, vagyis a nyilvánosság elé tártuk volna őket, ahogy ezt röplapjainkkal meg is tettük. Önmagukban a röplapok is elegendőek voltak ahhoz, hogy koncentrációs táborba kerüljünk, a többi iratot pedig amúgy is egyenként kipréselték volna belőlünk a Pagari utca (a KGB székháza Tallinnban – a fordító megjegyzése) specialistái. Már akkor, 1957-ben erkölcsi győztesek voltunk az ellenfelünkkel vívott teljesen egyenlőtlen küzdelemben, mivel a saját kezűleg írt dokumentumok megléte azok fölé helyezett bennünket, akik a kihallgatás során feltett keresztkérdésekre válaszolva mindent megtettek, hogy lojális és rendes szovjet állampolgárnak mutassák magukat – amit természetesen senki sem hitt el nekik. A kihallgatottak ilyenfajta megalázkodása révén érezte magát jobbnak és erősebbnek a másik fél, míg bennünket már-már tiszteltek, amit egyébként évtizedeken keresztül a KGB-vel való szembenállásom során személyesen én is tapasztaltam. Abszolút győztesek vagyunk ma, öregemberekként is, mert van mit felmutatnunk – megvan az Észt Fiatalok Seregének alapszabálya, programja, himnusza, esküjének szövege, titkosírása és a tagok álnevei, megvannak a kiadásra szánt földalatti folyóirat anyagai, tudjuk egykori létezésünket igazolni és bizonyítani, hogy valóban pontosan azt tettük, amit tettünk, és pontosan úgy gondolkoztunk, ahogy gondolkoztunk. (…)
    Az első megkülönböztető jegy tehát biztosan körülhatárolható szervezeti keretünk, annak bizonyítéka, hogy nem alkalom szülte kalandorok vagy unalomból randalírozó huligánok voltunk (zárójelben megjegyzem, hogy a KGB valóban mindenevő volt – jobb híján az ilyenekből is földalatti szervezetet kreáltak, és Mordvinföldre küldték őket). A többi attribútum majdnem mindenkinél ugyanaz volt – röplapok, fegyverek, tervezett terror- vagy diverzánsakciók –, úgyhogy a megkülönböztetett bánásmód valós okát máshol kell keresnünk. Ehhez az észtországi ellenállási mozgalom kontextusánál szélesebb, globális kontextusban kell gondolkodnunk. Mielőtt ezt a pontot kezdenénk tárgyalni, menjünk vissza az időben attól a pillanattól, amikor az Észt SZSZK Legfelsőbb Bíróságának termében álltunk, és tekintsünk végig azokon az utakon, melyek bennünket oda vezettek.
    A szabadságharcban (Vabadussõda) kivívott és a tartui békeszerződéssel jogi megerősítést nyert Észt Köztársaságot 1940 tavaszán annektálta az akkori Szovjetunió. A jelenlegi történelemfelfogás szereti mind ezt az eseményt, mind az azt követő fél évszázados periódust „szovjet megszállásnak” nevezni. A teminus kétszeresen is téves, mivel először is semmilyen szovjeteknek, azaz tanácsoknak nem volt soha hatalma a kommunista birodalomban, másodszor pedig a megszállás a nemzetközi jogban igen pontosan definiált szituáció, melyre az Észtországban 1940 júniusában kialakult helyzet a legkevésbé sem emlékeztet, ugyanúgy, ahogy a kommunisták tetteinek sincs semmi köze sem a nemzetközi, sem bármilyen más joghoz. (…) Azok, akik a megszállás szót használják, Észtország konkrét történelméből indulnak ki, mivel nem egy, hanem két megszállásról beszélnek, egyenlőségjelet téve ezzel a kommunista és a náci megszállás közé. Az utóbbira sem illett rá a klasszikus megszállás több tulajdonsága, fő vonásaiban azonban mégis hasonlított az occupatio bellicához: Észtországban a Szovjetunió területét foglalta el, ugyanakkor elismerte a független Észtország polgári hatalmi szerveit, és lehetőséget adott nekik, hogy a kommunista hatalom által kiváltott interregnum után tovább működjenek egészen 1944 szeptemberéig. Akik történelmünk periodizálásakor mindenáron szovjet megszállásáról akarnak beszélni, csak az 1939 októberétől 1940 júniusáig tartó periódussal kapcsolatban tehetik, bár ez is occupatio de facto volt. A szovjet erők jelenléte jogilag az Észtországra erőszakkal rákényszerített bázisszerződésből következett, mellyel Észtország a Szovjetunió szövetségesévé vált. Tallinn legalább megpróbált hinni a szerződés érvényességében, Moszkva számára kezdettől fogva fikció volt, melyet az első adandó alkalommal a valóság aprópénzére váltott. (…)
    Észtországot tehát 1940. június 17-én saját katonai szövetségese foglalta el, amely a szerződés alapján köteles lett volna Észtországnak segítséget nyújtani bármely harmadik állam támadása esetén. A Szovjetunió eszerint egyszerre volt támadó és önmaga elleni segítő is – különösnek tűnhet ez a helyzet, de ne feledjük, hogy a kommunista párt birodalma egyedülálló és sajátos jelenség volt a történelemben (voltak ugyan követői, de elődje egy sem), tehát létrehozhatott egyedülálló és sajátos szituációkat. Az egyetlen valamennyire helytálló analógia egy másik állammal és néppel, Magyarországgal kapcsolatban jut eszembe, melyet a náci Németország 1944 márciusában elfoglalt, annak ellenére, hogy a magyarok majdnem három évig Németország szövetségeseként harcoltak a Szovjetunió ellen. Ennek az volt a gyakorlati oka, hogy meg akarták akadályozni Magyarország kilépését a háborúból; ugyanez a szituáció szeptemberben Finnországban megismétlődött volna, ha több német csapat van a helyszínen.
    Az észt kormányt 1940. június 17-én kész tények elé állították, azonban náci „kétpetéjű ikertestvérétől” eltérően, amely nemigen tudott alakoskodni, a sztálini rezsim soha nem fedte fel idő előtt a kártyáit. Az anakonda is körülnyalja előbb az áldozatát, hogy könnyebben le tudja nyelni – ugyanígy történt Észtország bekebelezése is, egy meghatározott forgatókönyv alapján, hogy az ostobáknak és a rövidlátóknak helyben és az egész világon az legyen a benyomásuk, legális eljárás zajlik. Ez a tény szinte napjainkig lehetőséget ad a kommunista történelemhamisítóknak arra, hogy „szocialista forradalomról”, „demokratikus népi kormányról” stb. elmélkedjenek. A kommunisták valódi szándékának megértéséig az emberek többnyire csak akkor jutottak el, amikor már késő volt. Észtország esetében az 1940-es események szemtanúi ezzel védekeztek és védekeznek ma is: „Nem gondoltuk, hogy ez lesz belőle…” Nem is lehetett semmit sem előre sejteni, pedig abban az időszakban közvetlenül mellettünk több mint húsz éven keresztül ugyanazokat a bűntetteket követték el: elpusztították az orosz nép egytizedét, a legjobbjait, az ukránok egyhatodát hagyták éhen halni, a Kaukázusban és Turkesztánban egész körzeteket változtattak sivataggá, az orosz nép másik tizedét, a legdolgosabb parasztokat a szibériai tundrára, a szinte biztos halálba küldték. Hozzátehetnénk, hogy Észtországban a tartui béke aláírásának pillanatától kezdve titkos megszállás zajlott. Többnyire észrevétlen volt, nyílt háborús lázadásként csak 1924. december 1-jén lobbant fel, de a függetlenség húsz éve alatt belülről rágta és rothasztotta társadalmunkat. Speciális kiképzésben részesült kémek és diverzánsok százai lopóztak át az észt határon, a földalatti kommunista párt minden likvidálás után újra életre kelt, fizetett ügynökök ezreit toborozták a nép kevésbé értékes rétegeiből, mint mondták, „minden eshetőségre”. Utóbbiak létezését soha nem erősítették meg a történészek, de joggal tehetjük fel a kérdést, hogy különben honnan jelentek volna meg 1940 júniusában egyetlen éjszaka alatt mindazok a komisszárok, rendőrök, agitátorok, államosítók és NKVD-ügynökök, akik egy évvel később deportálóként illetve a megsemmisítő zászlóaljak gyilkosaiként örökre bevésődtek a nép emlékezetébe.
    A bolsevizmus egész idő alatt tudományos ideológiaként reklámozta magát, de közelebbről nézve nyilvánvalóvá válik, hogy semmivel sem volt benne kevesebb az irracionalizmus, mint a nemzetiszocializmusban. Őrültségének egyik bizonyítéka az észt nép ellen intézett totális támadás. Az oroszok tevékenységének „köszönhetően” az észtek egy év alatt kigyógyultak a németekkel szemben táplált, hétszáz év tapasztalatára támaszkodó gyűlöletükből, amelynek hadi területen is fontos következményei voltak. Hiábavalónak bizonyult az az utólagos igyekezet is, mellyel a Vörös Hadsereg patologikus germanofóbiát próbált észt rabszolgakatonáiba plántálni, mivel a politikai tisztek által lefestett német rémtettek elhalványultak az általuk megtapasztalt szovjet valóság mellett.
    Az észtek akkor még többnyire megfontolt parasztemberek voltak, az ilyenekre pedig nem jellemző, hogy eszmékért fogjanak fegyvert. Saját magukért, családjukért és rokonaikért, saját földdarabjukért harcolnak. (Aligha lehetett volna a szabadságharc ilyen eredményes földtörvény nélkül.) De minden népben, még a legbölcsebben és legjózanabban is van egy erjesztőként működő csoport, amely sokkal intenzívebben reagál a veszélyre és az ellenséges erőkre. Ilyen élesztő az ifjúság, pontosabban a fiatal férfiak, akik még nem alapítottak családot, és nagyobb részükben nincs semmilyen anyagi megfontolás. (…) Amint Észtországban fiatal férfiak kezdtek kiválni az egységes és kezdeményezésre képtelen paraszti tömegből, idealista körök és csoportosulások jöttek létre – nemzeti érzelmű egyetemisták az 1860–70-es években, gimnazisták titkos körei a századfordulón, a hadbíróságokkal és kényszermunkával dacoló fiatal forradalmárok 1905-ben, a szabadságharc katonatanoncai, akik a világháborút megjárt ifjú tisztekkel együtt a fiatal köztársaság első önkéntes védelmezői voltak. Elsőként a fiatalok kezdtek ellenállásba, és az észt ellenállási mozgalom legutolsó csapata is iskolás fiúkból állt, megtiszteltetés, hogy közéjük tartozhattam. Az idő és hely szűkös volta nem teszi lehetővé, hogy kimerítő áttekintést adjak az észt fiatalok küzdelméről, melynek nagy részét feledés borítja, de mielőtt előadásom befejező részéhez érnék, engedjék meg, hogy bemutassak egy vázlatot az ellenállásról általában.
    A mai nyugati ember fejében az „ellenállás” szó kizárólag a nácik által elfoglalt vagy megszállt nyugat-európai államokban kialakult résistance-szal kapcsolódik össze. Ezt ötven éven keresztül minden lehetséges eszközzel leírták és elemezték, míg tartós sztereotípia nem lett belőle. Ki merem jelenteni, hogy a háború éveiben az ellenállás nagyrészt a Hitler-ellenes koalíció által létrehozott, koordinált és felszerelt kém-, diverzáns- és szabotázshálózatot jelentette, melynek elemei e nem természetes koalíció szövetségeseinek kardinális különbözőségéből eredően hol együtt, hol külön tevékenykedtek, néha akár egymás ellen is. Közismert, hogy a francia résistance-ot, melyről az egész jelenség a nevét kapta, Franciaország kapitulálása után Angliából, Anglia sokoldalú támogatásával szervezték a magukat de Gaulle-nak alárendelő tömeges erők. A kommunisták 1941. június 22-e előtt nem vettek részt az ellenállásban, azonban annál aktívabbá váltak a német–szovjet háború kitörése után. Ugyanez volt a helyzet a többi nyugat-európai országban, talán csak Lengyelországban nem, ahol spontán ellenálló csoportok jöttek létre, ezeket azonban később egyesítették, vagy a függetlenségi érzelmű Armija Krakowába, vagy a Moszkvából irányított Armija Ludowába olvasztották. A fentiek érvényesek a németekkel szembeni ellenállásra is Észtországban, mellyel kapcsolatban kétféle érzésem van. Egyfelől azt állítom, hogy nagyrészt ugyanazokról a fiatal, nemzeti érzelmű észtekről van szó, akiknek a különböző csoportjáról fentebb beszéltem, másfelől nem tudok szabadulni attól a kellemetlen gondolattól, hogy tevékenységükkel annak a koalíciónak hoztak hasznot, melynek egyik tagja, számunkra és a világ számára a legveszélyesebb, ismét közeledett Észtország határához. Az észt fiatalemberek különböző csoportokba tagolódása – német mundérban a keleti fronton harcolók, Finnországba menekülők, akiknek később finn egyenruhában kellett harcolniuk Hitlerért, otthon maradók és magukat a háborúból kihúzók – érezhető nyomot hagyott az észt nép háború utáni mentalitásának alakulásán. További csoportokat alkottak a szibériai haláltáborokban életükért küzdő észtek, és a Vörös Hadsereg mundérját magukra öltő rabszolgakatonák, akiknek később nagyon fontos szerep jutott az észt nép elleni genocídium kivitelezésében.
    (…) Észtország újbóli meghódítása után az aktív ellenállás külső segítség nélkül még csaknem húsz évig tartott, és nem terrorral vetettek véget neki, hanem magától befejeződött a kommunista rezsim ideiglenes enyhülésével, hogy megváltozott formában újból feléledjen, amint a kommunisták rezsimje megint keményedni kezdett. A témát tárgyaló többi szerzőtől eltérően az észtországi kommunistaellenes ellenállást két, mindvégig párhuzamosan tevékenykedő vonalra osztom – fegyveres küzdelemre és politikai ellenállásra. Ezek mellett különösen mostanában harmadik vonalként említik az úgynevezett passzív ellenállást, amelybe némely iromány szerint állítólag szinte az egész észt nép beletartozott, az észtül tudó kommunistákkal az élen. Ez tiszta demagógia, nem érdemes beszélnünk róla. A tényleges ellenállás vonalai közül az erdei testvérek mozgalma volt az első, melyet bizonyos mértékben már feldolgoztak. Bár volt erdei testvérként mostanában nem csak azok lépnek fel, akik fegyverrel a kezükben ténylegesen harcoltak, hanem azok is, akik egyszerűen csak elrejtőztek az erdőben, még ha volt is fegyverük. Ráadásul a legutolsó, legkétségbeesettebb harci szakaszban elkezdtek az erdei testvérek közé beszivárogni a KGB által küldött bérgyilkosok és egyéb bűnözők is, akik csökkentették a nép szemében az erdei testvérek tekintélyét. Mielőtt a politikai ellenállás tárgyalásába fognék, el kell ismernem, hogy a két vonal között egyáltalán nem volt olyan éles különbség, mint ahogy itt leírva tűnhet. Majdnem az összes ifjúsági csoportnak voltak fegyverei, melyeket néha használtak is, de ez a tény még nem teszi őket erdei testvérekké. Az erdei testvérek között pedig különösen az 1940-es években voltak bizonyos tendenciák a politikai mozgalommá való alakulásra, legismertebb a Fegyveres Harc Szövetsége (Relvastatud Võitluse Liit), mellyel kapcsolatban sajnos még most sem lehet egységes álláspontra helyezkedni, mert nem tudni biztosan, mikor szivárgott be soraiba és kezdett el RVL néven működni a KGB.
    Meggyőződésem szerint a fegyveres küzdelmet a politikaitól megkülönböztető legfontosabb tényező az önkéntesség princípiuma. Az erdei testvérek iránti minden tiszteletem ellenére nehéz azt állítani, hogy az erdőbe saját akaratukból mentek – az erdőbe a kommunista terror űzte az embereket. Elsősorban a vörös front mögötti területen maradt katonák lettek partizánok, akikből néha az erdei testvérek leghatékonyabb egységei alakultak, katonai fegyelemmel és a keleti fronton szerzett tapasztalatokkal. Számukra a másik alternatíva a hadifogolytábor lett volna, amely nem sokban különbözött a kényszertábortól, vagy a Vörös Hadsereg munkaosztaga, ahonnan gyakran az előbbi helyre vezetett az út. Másodsorban a német hatalom aktív támogatói, akiknek nem sikerült időben elmenekülni hazájukból. Őket már a SZMERS egységei (oroszul „Szmerty spionam”, „Halál a kémekre”, katonai kémelhárítás – A fordító megjegyzése) elkezdték felkutatni és elfogni, a szinte biztos halál elől menekültek az erdőbe. Harmadsorban azok a vidéki férfiak és fiúk, akik látták, hogyan viszik el faluról falura, házról házra az embereket. Birkaként kellett volna várniuk, amíg rájuk kerül a sor? Negyedsorban az elfogottak közeli rokonai vidékről és a városokból, akiket nem annyira önmaguk mentése, hanem inkább a bosszúvágy motivált. Ezekből a csoportokból álltak össze az erdei testvérek egységei. Az is bizonyítja, hogy nem önként mentek az erdőbe, hogy az évenkénti csalétek-amnesztiáról értesülve minden alkalommal férfiak százai jöttek elő – aztán hamarosan útnak indították őket Szibériába. Ha akadt is egy-két önkéntesen fegyvert ragadó, az inkább kivétel, ami erősíti a szabályt.
    Más volt a helyzet azokkal az iskolásokkal, akik önként vették vállukra a politikai ellenállás terhét. Persze természetesebb lett volna, ha az ellenállás magvát a politikai tapasztalattal bíró felnőttek alkotják, és a fiatalok elsősorban mint utánpótlás számítottak volna. A kommunisták azonban szelektív genocídiummal módszeresen elpusztították vagy a társadalomból eltávolították szinte az összes olyan személyt, aki képes lett volna ellenük politikai küzdelmet inspirálni, megszervezni és lefolytatni. A fiataloknak ezért nem voltak vezetőik és tanáraik. Az észt politikai és társadalmi elit likvidálása külön téma. Nekem szerencsém volt, mert az apám, az Észt Egyetemisták Társaságának (Eesti Üliõpilaste Selts) egykori diákja és az Észt Nemzeti érzelműek Klubjának (Eesti Rahvuslaste Klubi) aktivistája csodálatos módon nem került a fogaskerekek közé, és a maga szellemi izolációjában továbbadta ismereteit és nézeteit az egyetlen embernek, akiben megbízhatott – idősebbik fiának. Ilyen észrevétlen nevelői és lelkesítői másoknak is voltak, bár a mi csoportunkban már csak az emberek felének élt az apja. Hiába, háborús idők gyermekei voltunk.
    A hosszúra nyúlt bevezető után újra visszaérünk az Észt Fiatalok Seregéhez. Az észt fiatalok politikai ellenálló harcából hiányzik a szervezeti folytonosság, viszont eszmei egység figyelhető meg. Az első körülmény csak hasznunkra volt, mivel a csoportok és szervezetek spontán módon, egész Észtországban szétszórtan jöttek létre. Legnagyobb gyakorisággal három városban – Tartuban, Võruban és Viljandiban. Mi, akik 1955 tavaszán a 3. számú középiskola kollégiumában nekiláttunk saját szervezetünk létrehozásának, hallottunk ugyan a tartui Kék-fekete-fehér szervezetről, azt azonban nem tudtuk, hogy ennek a híres csoportnak a lánytagjai mindannyian a mi iskolánkban végeztek, pár évvel azelőtt, hogy mi odakerültünk. Folytonosság tehát nem volt, csak annak a biztos tudata, hogy az észt iskolások mozgolódni kezdtek Észtország felszabadulásáért. Ezzel a gondolattal érkeztem 1954 szeptemberében a 3. sz. középiskolába. Első próbálkozásom, hogy a 8. osztályban az osztálytársaimból csoportot szervezzek, kudarcot vallott, de a következő évben eszmetársra találtam Voldemar Kohv személyében, majd rajta keresztül az egy osztállyal felettünk járó Enn Tartóban, aki szintén egy szervezet létrehozásának tervét dédelgette magában. Mi megtettük az első lépéseket, a többi szinte magától ment. 1956. március 12-én este összegyűltünk nyolcan a tartui Dóm-hegyen, és megalapítottuk az Észt Fiatalok Seregét.
    Az ellenállási mozgalomba bekapcsolódni szándékozóknak valószínűleg csak egy része jutott el saját szervezet létrehozásáig. Ez volt az első fokozat a lehetőségek sorozatában, a következő pedig az aktivitás. A megalakult szervezetek egy része ugyanis semmilyen tevékenységet nem folytatott, és a fiatalok férfivá érésével megszűnt, többnyire a GB előtt is ismeretlenül maradt. A harmadik fokozat nyilvános akciók szervezése volt, ami általában már letartóztatást és büntetőtáborba küldést vont maga után. Ismerünk azonban legalább egy földalatti szervezetet, amely 1955. február 24-én Tartuban röplapokat terjesztett, és megúszta a leleplezést: Jüri Pertmann és Tõnu Raid Kuperjanovistáinak Csoportja (J. Kuperjanov az észt Szabadságharc partizán hőse volt – a fordító megjegyzése).
    Az Észt Fiatalok Serege kezdetben más utat szándékozott bejárni, nem akartunk addig a nyilvánosság elé lépni, amíg nem vagyunk elegen. A készülőben lévő kiadványt elsősorban tagjaik és a tagjelöltek között kívánták terjeszteni. Rövid időn belül három új tag csatlakozott a szervezethez, és jelöltek tucatjait készítették fel a belépésre, a tartuiakon kívül Jõgevából és Mustlából is. Mielőtt bármibe kezdhettünk volna, Kelet-Európában kitört a vihar. Döntsék el a történészek, hogy az ottani kommunistaellenes mozgalmak közvetlen összefüggésben álltak-e az SZKP tavaszi, XX. kongresszusával és Hruscsov titkos beszédével, mindenesetre úgy tűnt, hogy hamarosan kitör a felkelés, amelyet a második világháború formális befejezése óta feszülten várt mindenki. A szeptemberi lengyelországi események nem keltettek bennünk különösebb lelkesedést, de annál erősebben dobbant meg a szívünk októberben, amikor az Amerika Hangja, melyet a zavaróállomások okozta recsegés ellenére sok észt otthonban izgatottan hallgattak, hírt adott arról, hogy mi történik Magyarországon.
    Még egy kitérőt kell tennem, hogy röviden elmagyarázzam, mit jelentett Magyarország az észtek számára. Míg Finnország az öböl túloldalán található szomszédos testvérország volt, addig Magyarország távoli és erős rokonnak tűnt, amelynek megvolt mindene, amitől a sors Észtországot megfosztotta. A magyarok irigylésre méltó történelmet tudhattak magukénak, saját királyaik, saját nemesi osztályuk, hozzánk képes ősi kultúrájuk volt, és ami talán a legfontosabb: sokkal-sokkal többen voltak, mint mi. Észtországban Nagy-Magyarország megcsonkítását a trianoni békeszerződéssel személyes sértésnek vették, és minden észt ismerte a „Nem, nem, soha” jelszót. A függetlenség éveiben hozzáértően koordinált rokonsági mozgalom maradandó nyomot hagyott az emberekben, és a közeli Finnországtól eltérően, amellyel előfordultak kisebb civakodások, Magyarországgal nem voltak vitás kérdéseink. Csak tiszta lelkesedés és szimpátia volt, amit erősített az észt nyelven megjelent magyar irodalom, többnyire Ants Murakin mesteri fordításában. Valószínűleg nem akadt olyan észt iskolásfiú, aki ne olvasta volna Molnár Ferenc művét, a Pál utcai fiúkat, ami inspirálólag hathatott a földalatti szervezetek létrehozására is. Petőfi Sándor verseit iskoláskorom óta kívülről fújom, Herczeg Ferenc, Gárdonyi Géza, Gulácsy Irén és Zilahy Lajos történelmi regényei még most is lelkesedéssel töltenek el, nem beszélve arról, milyen hatással voltak rám fiatalkoromban. A kommunista iga alatt szenvedő többi országtól eltérően a Magyarországon történtek megérintették az észtek szívét.
    A sors akaratából mi, az Észt Fiatalok Seregébe tartozó fiúk voltunk azok a hangszerhúrok, melyek rezonáltak a magyar forradalomra. Egy csapásra elfeledkeztünk minden előzetes tervről és programról, és amikor Jüri Rebane a Mária-temetőben tartott gyűlésünkön kimondta a „röplapok” szót, egyikünknek sem volt ellenvetése. Sebtében összeállítottuk a szöveget, találtunk egy be nem jegyzett írógépet, amelyen sokszorosíthattunk, beszereztük a papírt és az indigót, és munkához láttunk. A terjesztés napját az a tény határozta meg, hogy két nappal a kommunisták nagy ünnepe előtt általában megjelentek az utcákon a rendőrség és az állambiztonságiak járőrei, akik éjszakára is kint maradtak. Az utolsó pillanatban, amikor már kijelöltük a terjesztő csoportokat, és körzetekre osztottuk a várost, úgy tűnt, túl kevés a röplap. Voldemar Kohv és én írtunk még vagy félszázat elváltoztatott kézírással és nyomtatott betűkkel, bár úgy tűnik, ezzel váltottuk meg a belépőt a mordvinföldi táborba. A KGB dokumentumait publikáló Ad Fontes 8. könyve közli ugyan két röpiratunk szövegét, de éppen a harmadik nem található meg benne, melyet kizárólag a magyar nép támogatásának szenteltünk. Úgy gondolom, az is a KGB-hez került, ám valamely, csak a csekisták számára érthető oknál fogva nem tartották célszerűnek, hogy Moszkvának jelentést tegyenek róla.
    Van valami fatális abban a körülményben, hogy éppen akkor, amikor a november 4-ére virradó reggelen befejeztük a röplapok falra és oszlopokra ragasztását és postaládákba dobálását, Magyarországon a Vörös Hadsereg bázisain elkezdték melegíteni a tankok motorjait, megtöltötték a fegyvereket, és kiosztották a rendkívüli helyzetnek megfelelő vodkaadagokat, hogy aztán Budapest utcáira nyomuljanak a zsenge forradalmat vérbe fojtani. Mi teljesítettük a kötelességünket, Észtország az itt uralkodó kommunista terror ellenére a magyaroknak támogatást nyújtó népek sorába lépett. A további események elkerülhetetlenek voltak. Bármilyen fiatalok és naivak is voltunk, gyakorlatilag egyikünk sem hitte, hogy bármin is változtathatunk. Népünk élő lelkiismereteként azonban nem maradhattunk némák. Ahogy nem hallgathattam a következő évben, március 12-én sem, amikor a bíróság tárgyaláson az első gúnyolódó megjegyzésre – „Ugyan miféle testvérei maguknak a magyarok?” – azzal vágtam vissza: „Mindenesetre sokkal inkább testvéreink, mint a magukfajták!” Aztán néhány hónappal később a deportálóvagon soknemzetiségű társaságában egy hosszú szalmasárga bajszú ember került mellém, aki borzasztó kárpátaljai akcentussal oroszul kérdezte: Hogy van a ti nyelveteken a vér? (Észtül: veri – A fordító megjegyzése.) Válaszoltam, mire a bajusz mögül győzedelmesen hangzott: A mi nyelvünkön pedig vér.