Rein Veidemann

Nyelv nélküli szeretet

    Esszé. Magyarország akkor lépett be az életembe, amikor a legérzékenyebb, legromantikusabb az ember, amikor még csak keresi és alakítgatja a saját énjét. Azt mondják, az ragad rá az emberre, ami már tudat alatt reá vár, és pont ezt, a várakozásának megfelelőt röptében elkapja, beülteti magába és hagyja növekedni. Lehetséges, hogy valamelyik előző életeim egyikében tényleg magyar voltam – amennyiben e hiedelmet követnénk. Elképzelhető tehát, hogy valahol a tudatom egyik csücskében ott lapult a magyarvárás, az ottani vérmérséklet, szívélyesség és nyíltság, szenvedély, délies könnyedség, felületesség, derűlátás és ugyanakkor megmagyarázhatatlan nyomottság (hiszen a magyarokkal azonos mértékben osztozunk az öngyilkosságok terhében), buzgóság és ráérősség csak ránk, finnugorokra jellemző sajátságos szövevénye.
    Az Egri csillagok fényében. E várakozás fészkét elsőként Gárdonyi Géza töltötte meg az Egri csillagokkal. A könyv, amit tizenévesként többször elolvastam, s amelyhez ma is időnként, akár a gyermekkorhoz, vissza-visszatérek. Majdhogynem bizonyítani tudom, hogy az első nőideálom Évából nőtte ki magát – akár ez is lehet szimbolikus, hiszen a név a bibliai Évát idézi –, valamint hogy nagyon szerettem volna Gergelyhez hasonlítani, s hogy számomra Dobó István hordozta magában a bátor népvezér példaképét, s hogy a kicsi Eger török hordák elleni elszánt harcában később saját népemnek mind a német, mind az orosz terjeszkedéssel szemben folytatott történelmi küzdelmének jelképét kezdtem látni.
    Sokszor kérdeztem meg önmagamtól, miért nem fordultunk szembe mi is annak idején az orosz betolakodókkal, hogyha ezt meg tudták tenni mind a finnek, mind a magyarok, miért nem építettünk, ha mást nem, legalább jelképes várakat, amelyek csodálatot válthattak volna ki másokban, s ahová visszavonulhattunk volna, amikor Buda már elesett.
    Eger után ugyanolyan hatásossággal és nyomot hagyóan jött Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk. Ez a könyv mintha egy az egyben a saját gyermekkoromról íródott volna. „Nemecsek, én szegény Nemecsekem”, mondanám Tuglas szavajárásában, aki ugyanebben a hangnemben fordult egyszer a kis Illimarhoz. Ugyanazok a fiús verekedések a pagonyért, ugyanaz a mélységes szegénység, rangsorok, összefogás és együttérzés – mindez megvolt az én gyermekkorom Szegények bűneinek helységében, Pärnuban.
    A szerelem szóhoz és ennek felfogásához azonban Petőfi révén jutottam el. Annak a könyvnek, amelyet magammal vittem három évig tartó fehéroroszországi katonai szolgálatomra, a tartalomjegyzékében a költemények címei az észt mellett magyar nyelven is szerepelnek. Nos hát itt találtam reá a finnugor nyelvek vélhetően legcsodálatosabban csengő szavára, mely magánhangzóinak hasonlóságával nekem mindig a langyos, június eleji szélben rezgő orgonát juttatja eszembe – szerelem!
    Mielőtt még tudomást szereztem volna arról, hogy Petőfit követte a fiatal Suitso, s hogy róla vett példát több más észt költő is, valamint hogy Petőfi egy egész költői paradigmát fémjelez, engem is bűvkörébe vont. Petőfit olvastuk a középiskolában, az egyetemen, s ebben mindig visszatükröződött a mi szabadságvágyunk is.
    Bár iskolai végzettségem szerint észt bölcsész vagyok, és a nyelvészeti tanulmányaink rámutattak a hasonlóságokra az észt–finn–magyar alapnyelvben (a három híres alapszó „silm”, „veri” és „käsi” – szem, vér és kéz), és ehhez még a tízszázaléknyi közös ősi szókincsre valamint a teljes nyelvrendszer azonos felépítésére – mégis az én szerelmem nyelv nélküli maradt, a fordítókra kellett hagyatkoznom. Bár Paula Palmeos csábítgatott, de a finnugor szak választása csak társalgási, technikai és elméleti szintű kérdésnek tűnt – s valószínűleg az adott korból kifolyólag ez így is volt –, úgyhogy a választásom inkább a saját irodalmunk felé hajlott, amelyben abban a pillanatban nagyobb lehetőségeket láttam az önmegvalósításra.
    Magyarország mint Árkádia. A lehetőség, hogy meglátom végre az én Árkádiámat, 1970 nyarán nyílt meg előttem, amikor az akkori KISZ-főnök és az észt egyetemisták építőtábora debreceni csoportjának vezetője, Jaak Allik bevett csapata tagjainak sorába. Valódi mennybemenetel volt, visszatérés a nap közelébe, amit még felfoghatóbbá tett a velünk tartó, a Tartuban tanuló kicsiny, de életvidám kárpátaljai magyar közösséget képviselő Hegedűs Imre.
    Még három ezt követő nyarat töltöttem Magyarországon, egyet ezek közül már magam is csoportvezetőként.
    Bebarangoltam Magyarországot a debreceni pusztától Sopronig, Egertől Pécsig; körbejártam a Balatont, és megtanultam számos magyar nevet olyan dalolva kiejteni, ahogyan ők maguk teszik, mint például Székesfehérvár és… Magdi. Igen, Magdi volt az én magyar Évám, elbűvölő a maga délies koraérettségével és gyengédségével, amitől a Magyarországot már magáénak valló, de mégiscsak az északi hosszú éjszakákból feltűnt ifjú valósággal elalélt.
    Amikor évtizedekkel később Jaan Undusk Forróság című regényét olvastam, arra gondoltam, hasonló tehetséggel, a saját érzéseim fonalán képes lettem volna ugyanilyen magával ragadó, barokkosan pezsgő önábrázolásra és szerelmi énekre.
    De én hazautaztam Észtországba, Magdi pedig Magyarországon maradt. Mindebből egy fióknyi német nyelvű levél maradt meg emlékül, ami a közvetítő nyelv ellenére sem képes elrejteni egy magyar lány odaadó természetét és az iszonyú csalódást a távolság áthidalhatatlansága miatt, valamint a keserű rádöbbenést arra, hogy más-más utat kell választanunk.
    Így maradt meg az én Magyarország iránti szerelmem – nyelv nélkülinek. De ennek a beszédkészség szintű alapja, ennek a visszhangja maradéktalan szimpátia és összetartozási érzés formájában újra meg újra kifejezésre talált Faludy Györgyöt vagy Csoóri Sándort olvasván, Bartókot vagy Kálmánt hallgatván, Bereczkiékkel vagy Jávorszkyékkal találkozván.
    Őszintén be kell vallanom magamnak és másoknak is, hogy a szívem egyszer valamikor Magyarországon otthonra lelt.

Hegedűs Imre fordítása