Varga Domokos

Krónikás ének 1958-ból

Három hónapja sincsen, hogy a Magyar Nemzet egyik cikkéből megtudtam: mi történt Nagy Imre és két társa holttestével a kivégzés után. Hogy oda kaparták el őket nagy hirtelenében – alig egypár arasszal a föld alá –, ahová nem sokkal később minket tereltek sétálni naponta, a Gyűjtőfogház úgynevezett Kisfogdájának rabjait. Ezekben a magas betonfallal körülvett háromszögletű, hosszúkás kis rekeszekben, ahol akkor keringélnünk kellett, mi csak az elegyengetett, csupasz földet láttuk a talpunk alatt. Sejtelmünk sem lehetett róla, hogy a pribékek mivelünk az ő testüket tapostatják meg. S ki tudja, miért: ha valami szél vagy madár hozta magból kikelt és kinyílt egy-egy szál virág a hullájuk felett, azt is kiirtották. Emlékszem, hogy megörültem egy nap egy szerény kis baltacim virágnak. Másnapra nyoma sem maradt. Jogunk volt viszont látni – a fogda épületéből kijövet s oda bemenet – a kapu előtt üldögélő-álldogáló, szürke svájcisapkás hóhérlegényeket, akik napi teendőjüket végeztével ott napoztak, beszélgettek.
    Visszagondolva azokra a hetekre Dózsa György halála jutott az eszembe. Őt az akkori pribékek nemcsak hogy elevenen megsütötték a tüzes trónuson, hanem hosszú időn át éheztetett társait arra kényszerítették, hogy faljanak a húsából. Minket, kisfogdai rabokat csak megjárattak Nagy Imréék épphogy elhantolt testén, de ez sem volt sokkal kisebb gyalázat. Nekem annyi évtized múltán is úgy feljött ettől a torkomon a keserűség: meg kellett írnom ezt a krónikás éneket, hogy könnyítsek a lelkemen.

A húsából én nem ettem,
mint Dózsáéból társai,
akit tüzes trónon sütött
a győztes vajda, Báthori,

én csak a testét tapostam
ott, a Kisfogda udvarán,
hol földbe ásták tetemét
ama tizenhatodikán,

ezerkilencszázötvennyolc
júniusában: az övét,
Nagy Imréét s társaiét,
Maléterét és Gimesét,

félvén kivinni testüket
a 301-esbe még,
nehogy meglássa valaki
három halott friss sírhelyét.

Voltak azon az udvaron
olyan sétáló rekeszek,
hegyükkel összeszaladók,
akár a tortaszeletek,

köztük betonfal, jó magas,
emelkedett, s osztotta szét
a cellánként sétáltatott
rabok nyolc külön rekeszét,

hogy más cellák lakóira
pillantást se vethessenek,
hozzájuk ne szólhassanak,
még jelet se adhassanak.

De aznap éjjel, június
hónap tizenhatodikán
a Nagy Imréék tetemét
vitték oda egymás után,

s dobták egy-egy sebtében vájt
sekély gödörbe hármukat,
kátránypapírral betekert,
alig kihűlt hullájukat,

s húztak rájuk földréteget,
hatvan- vagy nyolcvancentiset,
mint döglött ebet tüntet el
az ember, ha nagyon siet.

Nem sokkal később vittek át
a Fő utcából rabokat
a Kisfogda celláiba,
csupa ötvenhatosokat,

Nagy Imre vádlott-társait
s más perek elítéltjeit,
írókat is, Déry Tibort,
Háy Gyulát, Zelket, s engem is.

Én Háy-jal ültem, ővele
kísértek a sétáltató
fegyőrök a szűkre szabott
s nekünk mégis oly csodajó

fél órára – falak közé,
és mégis szabad ég alá,
szemünk hol végtelenbe vitt,
s alig néztünk lábunk alá,

s nem is sejtettük, hogy mi most
tán épp Nagy Imrén lépdelünk,
vagy egyik társa pár hetes
holttestén járunk és kelünk –

s rajtuk tapos több más rab is,
még azok is, akik felett
a megfojtottakkal együtt
mondták ki az ítéletet,

a húsukból kik bár nem ettek,
mint Dózsáéból társai,
akit tüzes trónon sütött
a győztes vajda, Báthori,

de megtaposták testüket,
nem tudhatván: néhány arasz
föld rejti őket el csupán
ott, a Kisfogda udvarán.