Nyomozás nyomok nélkül

    „A maga idején, ahogy egy komoly tengeri utazónak kell, én is imádkoztam, hogy hosszú legyen az út, hogy utazásom tele legyen kalanddal és tapasztalattal, s egészen öreg legyek, amikor horgonyt vetek. Most azonban mégis könnyű jókedvem van, rá se rántok, hogy fordult a kocka – egyszer volt, hol nem volt – … s immár bizonyíthatatlan, hogy megvalósult álom volt valaha, hiszen soha, egyetlen pillanatunk helyiérdekére sincsen rajtunk kívül tanú” – ismeri el Lábass Endre regénye, A Tolvajnők Piaca főszereplője, hogy lisszaboni tartózkodása, különös nyomozása végeztével nem tud mérleget készíteni sikereiről és kudarcairól. A noran könyvkiadónál megjelent Lábass-regénypár egzotikus utazásokról, semmibe vesző sétákról szóló darabjában semmi olyan esemény sincsen tehát, amelyről bárki is tanúságot tehetne: lévén, hogy a regény nem más, mint szemet kápráztatóan vibráló, a képzelet és a valóság határai között rendre áttűnő pillanatok sorozata, s mint ilyen, nehezen lenne megragadható benne az a szilárd, megingathatatlan és moccanatlan nézőpont, amelyben helyet foglalva bárki is átláthatná a történéseket. A lisszaboni Feira da Ladrán, a Tolvajnők Piacán útnak induló történetet ugyanis csak nézni lehet és érdemes, ámulva és merengve – de ezek a szétfolyó bámészkodások aligha adnak lehetőséget valamiféle tanúságtételre.
    A tanúságtétel aktusa elvben pedig kétségtelenül fontos lehetne a műben, hiszen a cselekmény éppen egy rejtélyes okból kibontakozó nyomozás körül forog. Igen: a történet egy álomszerűen rejtélyes nyomozás körül forog – de ehhez a kijelentéshez rögtön hozzá kell tenni azt is, hogy ennek a keringésnek a pályája aligha nevezhető szabályosnak és kiszámíthatónak. Maga a cselekmény egyik vezérmotívumának számító nyomozás sem tűrné el ugyanis, hogy hagyományos viszonyt lehessen vele kialakítani: a Raymond Chandler regényében megjelenített, s aztán egy híres filmben is megörökített máltai sólyom utáni keresgélés során a történet középponti alakja többnyire álmában oson végig London és Párizs „végtelen szállodai folyosóin”, amelyeknek vörös bársony futószőnyegei felett Caspar Gutman Havanna szivarjának „édeskés füstje leng”. A Lábass Endre szövegében ábrázolt, ébrenléttel töltött percek és órák sem tetszenek azonban sokkalta valóságosabbnak – a különbség legfeljebb csupán annyi, hogy ezeket a jeleneteket az eukaliptusz magjainak elbájoló illata járja át, azoké a magoké, amelyeket a főhős gyűjt „egy messzi városban”, s amelyeket olykor az ujjai között morzsolgat, hogy a magvak illatanyaga végképp bevehesse magát bőrének legapróbb pórusai közé.
    A határozottan álombéli szivarfüstök és a némileg határozatlanabbul álombéli eukaliptuszillatok jelenlétének megtapasztalása közben viszont egyre inkább nyomatékossá válik a regényben az a kérdés, amit végül a civil ruhás lisszaboni hivatalnokok tesznek fel a regényhősnek: „ma behívattak a hivatalba, és megkérdezték, tulajdonképpen mit keresek itt. Mivel már eszem ágában sem volt folytatni a megkezdett és bűn rossznak bizonyult ezoterikus kéziratot, épp csak a nyomozgatást szoktam meg, de azt is csak kötetlen munkaidőben, nem kezdhettem magyarázni, hogy író vagyok, különben sem hitték volna el. Azt mondtam, női arcokat fényképezek, a nők lelke után nyomozok. Ezzel elég jól kivágtam magam.”
    Igen. Lábass Endre művében éppen ez a sikamlósság a legfőbb erény: a szöveg mindig ugyanazzal az ironikus sejtelmességgel tér ki, siklik ki a logikailag világos értelmezési kísérletek elől, ahogyan a regény főhőse vet véget a kíváncsiskodásnak a hivatalnokok kérdésére adott talányos, de az adott esetben még éppen megfelelő válasz kiötlésével.
    Ha kialakítjuk magunkban a kellő lelki hangoltságot, s ha elfeledkezünk a nyugati értelemre jellemző kényszeres racionalitásról, könnyűszerrel megszerethetjük azt az erősen antiintellektuális, meseszerűen légies bújócskázást, amit a könyv kínál fel nekünk. Követhetjük, majd sorra-rendre elfelejthetjük azokat a szellemi jelzőfényeket, amelyeket – látszólag segítőkészen – maga a szerző kínál fel nekünk, hogy magunk is nyomon követhessük ezt a „kalanddal és tapasztalattal teli” szürreális utazást.
    Eleinte elfogadhatjuk: a történet esetleg arról szól majd, hogy a hősnek a Feira da Ladrán, a Tolvajnők Piacán valakik ellopják a lelkét, akinek ezek után végig arra kell ügyelnie, nehogy „bottal üthesse a lelke nyomát”. Érdeklődve figyelhetjük, milyen viszonyba keveredik a lelkét vesztett vándor saját alteregójával, a lúz antikváriussal, akitől viszont – mint kiderül – az anyanyelvét orozták el valakik. De aztán nyoma vész ennek a motívumnak: Nyelvenincsről és Lelkenincsről, a szellemi ikertestvérekről a különleges kapcsolat kiépülését követően alig tudhatunk meg bármit is.
    Aztán hajlamosak vagyunk azt hinni, a regény egyik kiemelten fontos motívumává válhat, hogy a főhős egyszerre csak Ibéria néven italbárt kíván nyitni a városban, s csodák csodájára meg is kapja az ehhez szükséges engedélyt. Végül ez a motívum is – szinte észrevétlenül – félresiklik, tovatűnik előlünk.
    Még később készséggel belegondolunk abba, hogy a történetet olvasva egy különös kísérlet tanúi lehetünk. Megtudjuk, hogy a hős egy idegen város meghódítására készülve már jó előre „elkészíttette magának” a várost: „megkértem valakit, aki egy jó messzi városba utazott, írjon le nekem egy utcát a lehető legrészletesebben. Írja le a villamosmegállót, a szemközti ház festését, az utca burkolatát, a járműveket, a fényeket, az emberek legkisebb arcrándulásait, a lányokat, a férfiak lépteit, a sapkájukat, az árnyékokat reggel, a boltok kivilágított vitrinjeit éjjel, s küldje el nekem a levelet… Évek teltek el, s most itt vagyok.” Igen. Néha úgy esik, hogy arra gondolunk, a könyv a már előre elkészített, elképzelt hely megközelítése, a Rua Bica de Duarte Belo nevű utca megtalálása és felfedezése felé tart – de amikor a cselekmény végre elérkezik ehhez a pillanathoz, megint szegényebbek leszünk egy illúzióval – azzal, hogy a csodák valamelyest megtervezhetőek lennének. A hős, amikor egy napon végre „belép az előkészített térbe”, nem valamiféle varázsos hangulatra lel, hanem csakis azt tudja átélni, hogy a város befogadta már valamennyire, hiszen csakis annyi történik vele, mint „egy ide- vagy mindenhová valósi részeggel”: „rendesen körbeforog” vele az utca.
    A Tolvajnők Piaca látszólag tehát arról szól, hogy a hosszú és kalandos utazásra vetemedő hős sehogyan sem talál fogást magának a körülötte lévő világon, kicsúsznak a kezéből a dolgok, s kénytelen-kelletlen rendre azt kell elviselnie, hogy rejtélyes értelmű szándékainak, például a máltai sólyom utáni nyomozásának mindig útját állja valami, mint például lelkének galád eltulajdonítása: „a lelkem ellopása jól keresztbetett a nyomozásnak. Egy nyomozónak csupa szívnek kell lennie, ő a pozitív hős. Kicsit lehet görény – futkoshat görbe háttal a szép nők gömbölyű, meztelen vállain –, de sosem lehet teljesen szívtelen.”
    Az ábrázolt események menetének folyamatos kisiklása azonban még véletlenül sem vezet odáig, hogy a hős elveszítené derűs nyugalmát, vagy kizökkenne háborítatlan szemlélődésének ritmusából. Idővel tehát észre kell vennünk, hogy e szürreális utazás éppen ezért magáról az Útról szól – a szónak a keleti kultúrákból ismert, elsősorban taoista értelmében. Az Útról, amelynek során az Üresség élményének megszerzésével lehet eljutni a lehető legteljesebb nyitottság állapotába.
    Ezt az Ürességet a hős akkor hagyja a leginkább kiteljesedni maga körül és önmagában is, amikor újra meg újra kirándulásokat tesz az Atlanti-óceán partján, a Madredeus nevű, faburkolatos kishajóval rendre átjár Belémből Trafariába, ahol aztán, az óceán partján útnak eredve, újra meg újra nekiindul a külső és a belső Üresség állapota felé: „lassan végigsétáltam a járdán, el a távoli semmibe. Nagyon megszerettem ezt az utat, olyan hosszú volt, hogy a messzi házak először bolhányivá zsugorodtak, aztán kék köddé váltak, abba a kék ködbe szerettem begyalogolni… de sajnos mindig véget ért az út, és lassan megismertem a végét, s így ahhoz, hogy másnap vagy a következő borús reggelen újra idejöhessek, az út végét mindig újra el kellett feledni.”
    Az Üresség állapotának átélése mellett a regényhős a Cselekvés Nélküli Cselekvés taoista gyakorlatában is alaposan elmélyül. Ennek a legszemléletesebb példáját akkor láthatjuk, amikor a „nyomozó” beavat bennünket abba a tervébe, hogy bárt nyit a városban. Ekkor ugyanis nyomban két szakaszra osztja az előtte álló tennivalókat. A második – a nyugati civilizáció hívei számára tökéletesen érthető – feladata nem más, mint hogy bemegy a központi hivatal – a Camara Municipal – épületébe, ahol előadja „bárnyitási kérelmét”. Az igazán érdekes azonban az a feladat, amit tervének megfogalmazása után elsőként oszt ki magának: „Első feladat a csoda, de ehhez értek – jó helyen kell lenni jó időben. Reggel kell kezdeni értelemszerűen, mondjuk felmenni a Szent György várba, és a távoli tartályhajókat bámulva az egyik kőasztalon szalonnázni ötkor. Magokat szedegetni, kukkolni, szökőkútban fürdeni, a római színház kandúrszagú romjai mellett leereszkedni, vissza a katlanba, lélekben kissé kandúrnak lenni.”
    Igen. A Cselekvés Nélküli Cselekvés a legjobb felkészülés. A taoisták erre azt mondják, hogy ilyenkor nem történik más, mint hogy belehelyezkedünk a dolgok, tárgyak és személyek megfoghatatlan, ám mégis valóságos áramlásába. Eggyé válunk ezzel az áramlással, s hagyjuk, hogy megtörténjenek velünk a dolgok. S ha valóban eggyé váltunk ezzel az életünket irányító különös sodrással, akkor a dolgok alakulására is befolyást gyakorolhatunk. Akár úgy is, hogy közben távoli tartályhajókat bámulunk, s egy kőasztalon szalonnázunk.
    Igen. Ideje megfogalmazni az olvasás során kialakult legfontosabb felismerésünket. Lábass Endre könyve igazi beavatástörténet. Kalandregény formájába rejtett filozófiai példázat. Különleges alkotás, amely kivételes élményt nyújt – ha értő és érző módon találkozunk vele.
    Nem tudni, a regényben ábrázolt utazás végül úgy ment-e végbe, ahogy a hős – miként „egy komoly tengeri utazó” – eleinte maga elé képzelte, s imáiban is maga elé idézte. Nem tudni, a nyomozó eltelt-e „kalanddal és tapasztalattal”, s egészen öreg lett-e, amikor „horgonyt vetett”. Nem tudni, mert a nyomozó végül elismeri, hogy „egyetlen pillanatunk helyiértékére sincs rajtunk kívül tanú”.
    De mire ezt elismeri, valószínűleg már azt is tudja, hogy tanúkra nincs is szüksége többé. Az út rejtett és neve nincsen – írja Lao Ce. Egyetlen dolog fontos csupán: „jó helyen kell lenni jó időben”. Ott, ahol minden porcikánk eggyé válhat az áramlással.
    A porondon egy római színház kandúrszagú romjai roskadoznak. Nézzük a romokat. Bármerre nézünk, macskákat sehol sem látunk. De ez nem tesz semmit. Lélekben kissé kandúrokká válunk. Jó helyen vagyunk. Jobb időkre várunk.

Toót H. Zsolt