Az „itt”-től távol

    Szakács Eszter harmadik verseskönyvét a másik öleli át: a könyv első borítójára a kötet címe Másik hely, másik idő (Széphalom Könyvműhely, 1999), hátsó borítójára pedig – cím nélkül – az azonos című tizenhat soros került ki. A másik, mint egy árnyék, bekeretezi a szöveg világos, fehér lapokon elterülő testét; ezzel a kétszeres kiemeléssel a könyv tervezője azt sugallja, hogy a mű valójában egyetlen vers: címe az első, szövege a hátsó borítón található. Szakács Eszter verseit tehát egységként, egyetlen szöveg versszakaiként kell olvasnunk.
    A másik kiemelésében muszáj ars poétikus szándékot sejteni. A másik alaktalan, nehéz anyag: „Nem ilyennek képzeltem el”, tájékoztat a kiemelt vers második sora. Nehezen megfogható, hogy mit is tartunk másnak, amikor a versbéli „itt”, az „ilyen”, az „így” tapasztalata is igencsak szűkszavú. Az „ilyen”-ről a vers első sora ennyit árul el: „Esik. Pár nedves levél tapad a teraszra.” Eső és pár nedves levél éles kontúrja mögött bizonytalan feltételes módban dereng fel a tárgyak – gekkók, citromfű, olajfa, vödör, újság, bodzaszörp, levelek – elmosódott képe. Tér nyílik az így és a másképp között Szakács Eszter verseiben – elképzelt tárgyak között rendezkedik be a szerző, a „lehetne” bizonytalan világában keres otthont. Az ittlét bizonytalansága jellemzi verseit.
    A „lehetne” világa mentes a sors eseményeitől, hiszen kizárja a megtörtént, az így és nem másként bizonyosságát. Szakács Eszter költői világa alig érintkezik azzal, ami a feltételesből éppen most fordul át az így és nem másként, a megtörtént világába. Ez Pénelopé létállapota. Pénelopé egyike azon két mitologikus nőalaknak, aki név szerint is kiemelkedik e megtörténés hiányában élő női mitológia félhomályából. Jellemző, hogy Odüsszeusz feleségének összetett alakját abban a pillanatban ragadja meg (a Pénelopé című költeményben) a szerző, amint éppen fölbontja az előző nap szőtt textil: a Laertésznek készülő gyapjúszemfedő szálait, hogy így tartsa távol a kérőket, időt hagyva még a hazatérésre Odüsszeusznak. Pénelopé az idő szövetének szüntelen felbontásával érvényteleníteni kívánja a halált – hiszen Laertész szemfedője így sohase készülhet el, Odüsszeusz apja s azok, akik az idősekhez viszonyítják saját idejüket, nem öregedhetnek. Ezzel Pénelopé érvényteleníti az „itt” pillanatát is: mivel kívül áll az időn, az „itt” nem lehet maradéktalanul megtörtént. Az „itt” testtelenítését kétféleképpen értékelhetjük: a „lehet”-et egyaránt tekinthetjük (mondjuk, a fantázia révén) megéltnek vagy tekinthetjük hiánynak. Első esetben a „semmit se téve mindent elkövettem” (Mondd, hogy nem rontottam el), második esetben a „Kering, örvénylik a lelkem / tengelyében azzal, ki nem lehettem” (Hová folyik) jóval negatívabb értékelése kap szót.
    A versekben tapasztalt elvágyódás egyaránt irányul a „volt”-ra és a „lesz”-re. „Szinte emlék a szenvedély – írja –, s még mindig kiold belőlem mindent, akár a sókat.” Szokatlan, Nemes Nagy Ágnes látomásos világából mégis ismerős kép: átcsúszik lassan „a test emlékezetbe”, s ami itt marad, a „csuklyás tárgyak” ember nélküliek, test nélküliek. A kihűlt, emberi meleget szomjúhozó világot összeroppantja a szenvedély súlya, ami a tárgyakra nehezedik az eltávozott ember miatt; a tárgyak akarják az embert. A tárgyi költészet tárgyai a hiány peremén jelennek meg, a vers a vágyott emberi szenvedélyétől lesz személyes. Mélyen Nemes Nagy költészetében gyökerezik Szakács Eszteré, s bár megfigyelhető egy e hatásra való kissé abszurd, lefokozó, szellemes reflexió: „Nem faragtalak én kőből, hogy megvigasztalj, / és nem trón, mire fölsegítlek, csak a konyhaasztal.” (Elég a vágy), a versek nem lépik át a tárgyi költészet jól ismert poétikai tartományát.
    Milyen alakok népesítik be mégis ezen „itt”-től távoli világ tereit? Ahogy a lehet világába hatolunk, úgy válik a már idézett Másik hely, másik idő című vers ismeretlen, mégis bizalmas ismerős „ő”-je második személyű névmássá: a „te” megszólítása csak feltételes módban elképzelhető. „… lehetne az a hely, az a nap e másik, / amikor szintén egy teraszon, szintén ketten / ülünk, s nem ő, te vagy velem.” Minél nagyobb távolságban jelenik meg a „te”, annál tündöklőbb a hozzá vonó szenvedély fehérizzása. Ez a szenvedély alapvetően szerelmi szenvedély – kísérlet az eltávolodott tárgyak, a világ és az én összekapcsolására; de a „szerelmi” a szerelem számos árnyalatát rejti. „A szerelemben kereslek, de / soha nem ismerlek fel téged. / Arcod mindig más férfi maszkja fedte.” – jelzi szinte bántó egyértelműséggel egy dalszerű opusában (A szerelemben kereslek).
    A távoli „te” iránt való vágyódás szenvedélyében születnek Szakács Eszter legplasztikusabb versei. A bonyolult én–te kapcsolatok érzékletes rajza adja a vékony, mindössze negyvenegy verset tartalmazó kötet legnagyobb értékét – a lecsupaszított, megválogatott anyagon érzékelhető az erőteljes alkotói kontroll. Ez a vágyódás már-már misztikus: felülemelkedik egy földi közegben megélt szerelem horizontján: „Csak ülj ott a magasban, se közel, se távol, / mint befőttesüveg, miben télvízkor is nyár lángol, / s szemedből akár a kenyérre, / csorogjon rám szerelmed oldott, sűrü méze” (Elég a vágy). A „se közel, se távol”, az „ő”-vé váló „te”, vagy a „te”-vé váló „ő” átváltozásának pillanatát ragadja meg a vers, de nem engedi, hogy az „ő” egészen „te” legyen: ebben a féltávolban tartja a költői világ szemlélőit, az istent csakúgy (Isten), mint az olvasót (Elveszed tőlem az arcom). Mint a kötet első verséből kiderül (a Pénelopé, a Cinkosok és az Elég a vágy mellett véleményem szerint ez a költemény a fentebb értelmezett eltávolító vágyódás legátütőbb nyelvi erővel megjelenő dokumentuma), a „te” után való vágyakozást az író az olvasóra is kiterjeszti: a távoli és ismeretlen olvasó is a vágyakozás szenvedélyében válik megszólíthatóvá: „És mégis, mégis, olvass el! / Minden betűm felizzik előtted. / E fénynél tán megláthatlak, / még mielőtt becsukod a könyvet” – írja (Elveszed tőlem az arcom). Amint viszont a távoli iránt való vágyakozás izzása kihuny, az „én”, az „itt” is azonnal elveszíti jelenlétét, ahogy a szenvedély izzásától át nem hevült „ő” sem lesz „te”; a hideg „ő” és „én” egyaránt idegen. A Szappanopera vagy a „Boldog, szomorú dal” önvallomása egyaránt egy önnön életétől elidegenedett lírai én világának „szűk járata”. Az idő szövetét nem éppen felbontó, hanem a felbontás munkájával már végzett Pénelopé a várakozással, vágyódással önazonosságát is elveszíti, és mint Hesztia, a családi tűzhely őre jelenik meg egy olyan lakásban, ahonnét a szállítóemberek minden bútort elvittek: nincs mit őriznie. A négy, keretes szerkezetű szakaszból álló kompozíció (Hesztia) visszatérő nyitómondata – „Otthona: két szék között” – egy szólásmondás kettészakításával, a nyelvi kohézió tehetetlenségén alapuló (egyébként manapság meglehetősen népszerű) retorikai megoldással érzékelteti az „én” és a „világ” közötti hiátus jelenlétét. Ebben a „két szék közé” hullott térben a tárgyak nem valamiként, hanem valami helyett, az „ő”-vé váló én negatív víziójában jelennek meg, hogy a szenvedélytelenné és így üressé váló „én” helyét kitöltsék. A tárgyak tehát nem az „én” strukturált világának rendszerét közvetítik, nem is jelzik a „lírai én”-t, nem utalnak rá, hanem helyettesítik. Szakács Eszter kötete ebből a szempontból a tárgyi költészet terminálja. Ezen a ponton a (térben-időben) távoli és valóban elérhető egyaránt fogyasztható: „Az új-zéladni naplemente, / amit sosem fog látni, / a teknőcberakásos fésű, / mellyel Charlotte Bronte / Haworth-ben épp fésülködik, / a haldokló antilop nyakát / rituális türelemmel szorító / oroszlán csípős-forró szaga, / egy pohár víz az asztalon, / amit most felemel, / és lassan, / behúnyt szemmel megiszik” (Hesztia); illetve, a hétköznapok mégis megjelenő tárgyai az én eltűnését, romlását sugallják: „Az éjjeliszekrényen orrcsepp, / C-vitamin és szemüveg. / Polcaimon hiányzó könyvek, / beszédemben mind több szünet” (Romlás). A tárgyak, akárcsak a testek, még-jelenlevők: „temetetlen halottak” (a Minden napom című versben).
    Az ittlét hiányával egy írói technika fonódik szorosan össze Szakács Eszter verseiben, s amellett, hogy elmélyülten alaposnak tartom a versek kivitelezését, meg kell fogalmaznom némi ellenérzésemet magával a technikával szemben. A „te” iránt érzett szenvedély, a dolgokat összekapcsoló Érósz távollétében széthulló tárgyakat a forma, a többnyire négysoros strófákba rendezett, általában keresztrímes, jambikus vers fogja össze, és ez előtérbe hozza egy nyelvi remeklés apropójául szolgáló, meglehetősen formális új-petrarkista kánon működését. Szakács világa meglehetősen művi – az én és a szöveg, a világ és a mesterség elválaszthatatlanul gabalyodik össze benne. „Fátumom, e hosszú mondat végén – sötét kérdőjel – állok” (Fátum); „Kinyílt a tavasz, / mint egy óriás gobelin-sátor” – írja (Mint egy óriás gobelin-sátor). Ezen technika negatív következménye, hogy bizonyos „tárgyak” – ég, tükör, fénykép, angyalok – mint valamiféle kelléktár, mint elengedhetetlen topológia keringenek a lapokon.
    Ha fentebb kiemeltem a másik felé forduló szenvedély hőfokában fogant versek mint szövegek intenzitását, még egy – a Másik hely, másik idő két versében megjelenő – szerkesztési elvnek a fontosságát hangsúlyoznám: a Kentaur és a Hogy ott ne ragadjon című versek nemiképpen az „itt” visszanyerésére irányuló kísérletnek egy másik lehetséges irányát jelzik. Ezekben a versekben a figyelem nem az „én” hiányát jelző tárgyak, nem is a „te” távollétében megjelenő bizonytalan „ő” (a szerető, az olvasó vagy egy nagyon képletes Isten, aki mint „Kocsmai céltábla / lóg az örökkévalóság falán” az Isten című költeményben) felé fordul, hanem a test mint megtapasztalható valóság felé. „Mellem egére hajtva / lassan a fejed, hallhatod: / távozóban alatta / egy kentaur patája feldobog” írja Szakács a „vad és betörhetetlen csorda” patadobogását az elaprózott jambus kimért ritmikájával is érzékeltető Kentaurban. A Hogy ott ne ragadjon című költeményben a szaladó „fülében dobol a metrum, a vér”, itt a belső hangok felé fordulás késztet elmélyültebb figyelemre.
    Lehet, hogy a test mint valóság – és a vers teste mint valóság – felé forduló figyelem irányítja majd a (például tematikusan) mégiscsak korlátozó hiány felől az itt felé Szakács Eszter pontos és érzékletes képekben, mindhárom kötetében föltűnő nyelvi találékonysággal megjelenő költészetét. Harmadik kötetét ezen szemlélet végpontjának, és egyúttal az itt, az éppen most: a megjelenő pillanat felé forduló érzékelés kezdőpontjának tartom.

Prágai Tamás