Körmendi Lajos

Rohadt élet

    Két szerelmes kutya szaladt át Kajtár előtt, csaknem leverték lábról. A férfi komoran nézett utánuk, morgott valami szidalomfélét, aztán lépdelt tovább. Ismerősnek tűnt a közeledő ember. Az is nagyon nézegette az ő vézna alakját.
    – Kajtár? – kérdezte az öltönyös.
    – Kamerád? – vigyorgott Kajtár.
    Összeölelkeztek, egymás szavába vágva kérdeztek az egykori osztálytársakról, felidézték a régi csínyeket, aztán hirtelen elhallgattak.
    – Úgy emlékszem, régen igazi gazellatermeted volt – szemlélgette Kajtár Kamerádot.
    – Azóta elkafferbivalyosodtam.
    Nevettek.
    – Te viszont olyan furcsán tartod magad. Meggörbültél.
    – Csak elfeküdtem a nyakam meg a vállam – legyintett Kajtár.
    Faggatták egymást. Kamerád dicsekedett, Kajtár pedig nem vallotta be a munkanélküliségét, egy szót sem ejtett a kórházról, a műtéteiről. Prímán van, mondta, s azt hazudta, hogy vállalkozó. Kamerád elővette az irattárcáját, kivett egy fényképet.
    – A feleségem.
    Kajtár nézte a hatalmas fenékkel megáldott asszonyt, s közben a másik dicsekvését hallgatta, hogy ő még most, jóval ötven fölött is másnaponként megadja neki. Így mondta: megadja neki.
    – Nagy kofferba könnyű pakolni, csak nehéz vele utazni – mosolygott a vézna férfi. Kamerád lefagyott. Kifogytak a szóból; csak feszengtek a néptelen főtér sarkán. Sietősen elbúcsúztak egymástól.
    Otthon csak foghegyelte az ételt, hamarosan eltolta a tányért maga elől. Nem találta a helyét, nyugtalanul jött-ment a lakásban, végül elment otthonról.
    A Nyergengóciában kért egy korsó sört. Boza, amíg csapolta az italt, ragyogó szemmel áradozott új verséről, amely, mint mondta, hazafias, valóságos új nemzeti imádság. Kajtár mohón nyelte a sört, a kocsmáros pedig a gyönyörű merített papírról a megszokottnál is nagyobb pátosszal olvasta fel irományát:

„Szumátra és Celebesz,
Magyar volt és magyar lesz!”

    – Rossz – mondta Kajtár.
    Boza hűvösen elfordult, a söntéspult fölött lógó baseballütőhöz lépett, levette a Panaszkönyv feliratú tábla alól, és fenyegetően közeledett barátjához.
    – Van valami panaszod?
    – Nincs – rezzent össze a sörhabos szájú férfi.
    – Akkor mi a rossz?
    – Az, ahogy a végét hangsúlyozod.
    És elmagyarázta, hogy jobban meg kell nyomni az utolsó szót, előtte pedig egy parányival nagyobb szünetet kell tartani. A kocsmáros megenyhült.
    – Aha – mondta nagy homlokráncolással. – Igazad lehet.
    A hűvös estében lassan ballagott hazafelé Kajtár. Rosszkedvű volt. A gyerekeire gondolt, akiket már hónapok óta nem is látott, a harmadik, a legkisebb, a főiskoláról ugyan havonta fölhívja, de többnyire csak azért, hogy pénz kunyeráljon. Köpött egyet. Fájtak a csontjai, nehezére esett a járás. Tudta, hogy egyre görnyedtebben jár, s a máris kínzó fájdalmai idővel csak erősödni fognak. Amióta utánaolvasott a Bechterew-kórnak, tudta, le fog nyomorodni.
    – Rohadt élet! – szólalt meg hangosan.
    Valami megmoccant a bokornál. Egy csókafióka volt. A férfi arca hirtelen felderült, megélénkült. Nem nagyon tudott hajolni, de némi tornamutatvány árán fölvette a madarat. Fájt mindene, de most nem bánta.
    – Biztosan a tegnap esti vihar sodort ide!
    A műhelyében kvártélyozta el a csókagyereket. Putyókára gondolt, a kedves kis nádi poszátára, akit ugyanitt gyógyítgatott annak egy teherautóval esett megrázó találkozása után. Amikor meggyógyult és elröppent, Kajtár napokig szomorkodott, csak ült az udvaron és az eget kémlelte.
    Most felvillanyozódva gondoskodott a viharvert kis csókáról. A madár még nem evett önállóan, a férfi finoman szétfeszítette a csőrét, úgy etette, a vizet pedig egy műanyag cső segítségével csepegtette a torkára. Hetekig alig mozdult ki, mivel védencét naponta nyolcszor-tízszer is meg kellett etetnie, mert rettenetesen kiabált, követelőzött, ha éhes volt. A könyvtárba szaladt csak el, hogy könyveket hozzon ki a madarakról, s ezek segítségével hamarosan a csókák professzorává képezte ki magát.
    Boldog volt.
    Eleinte félve engedte ki a szemlátomást erősödő, gyarapodó madarat a műhelyből, különösen a macskáktól tartott. Később már örült volna, ha a nagyszájú albérlő önállósodik egy kicsit, mert láb alatt volt. Akármit barkácsolt, a csókának ott kellett lennie, kíváncsian nézegette a tárgyakat, mindenhez hozzányúlt, nem lehetett tőle dolgozni.
    Aztán eljött az idő, hogy az állandóan a fején vagy a karján trónoló csókával elinduljon a piacra. Nagyon megbámulták.
    – Hát te nem haltál meg? – kérdezte Pattogatott Laci bácsi, miközben öntötte a zacskóba a pattogatott kukoricát.
    – Éééén?
    – Azt beszélték itt a piacon, hogy kiújult a rákod és már el is temettek.
    – Nem újult ki. Remélem…
    – Beszélnek itt összevissza mindenféle hülyeséget. Mi az a fejeden?
    – Egy csóka.
    – Hogy hívják?
    – Még nincs neve.
    – Legyen Laci!
    – Legyen! Látod, Laci? Ez itt keresztapád.
    Lacit azonnal megszerették a piacon. Mindenki etetgette, simogatta. Élvezettel figyelték, hogyan kutakodik a kofák előtti áruk között, a gyerekek remegtek a gyönyörűségtől, amikor Laci rászállt a kerékpárjuk kormányára és nagyokat rikkantva ugrott egyik oldalról a másikra. Kajtár roppant népszerű lett, mindenki kereste a kegyeit, még soha nem akart neki ilyen sok ember fizetni a Fehér Táltos nevű kocsmában. Ha esetleg néha egyedül ment ki a piacra, már messziről kiabáltak neki.
    – Hát Lacit hol hagytad?
    – A fene a rossz bőrödet, az már nem is érdekel, én hogy vagyok, mindig csak a Laci, a Laci…
    Otthon sokat foglalkozott a csókával, s Laci rendkívül jó tanulónak bizonyult. Egykettőre megtanulta például, hogy az eléje tartott dobozból kihúzzon egyetlen szál cigarettát, amit aztán átadott Kajtárnak, aki kiélvezve a produkció kiváltotta ámulatot, lassan, kéjesen rágyújtott.
    A Nyergengóciában is szívesen látott vendégek voltak. Amíg Kajtár biliárdozott, addig Laci gondosan ellenőrzött, megvizsgált mindent a söntéspulton, pecsétet tett néhány új barátságra, de ebből nem lett perpatvar: Boza nevetve takarított a madár után, sőt megkínálta sörrel, de azt nem szerette Laci, ezért a költői babérokra törő kocsmáros tovább kísérletezett, végül rájött, hogy szárnyas vendége a rizlinget szereti. Boza számolatlanul hordta a söröket Kajtárnak, hogy minél többször jöjjenek és minél tovább maradjanak, mert amióta Laci itt rizlingezett, azóta megduplázódott a Nyergengócia forgalma, igazi híres hely lett.
    Így telt a nyár. A lassan összegörbülő férfi mintha egyenesebben járt volna, mint a Laci előtti időkben. Néha dolgozgatott egy kicsit otthoni műhelyében, de nem pénzért, csak úgy szívességből csinált vagy javított meg valamit az egyik szomszédnak, esetleg barátnak, s Laci, ahogy mindig, most is ott ugrált, ahol nem kellett volna. Zavarta a kotnyeles madár. Kajtár megfogta, kihajította az ajtón, s utána kiáltott.
    – Menjél, Laci, banditázzál egy kicsit a környéken!
    A szomszéd, Szabó Laci bácsi egyszer megállította Kajtárt az utcán.
    – Józsikám, nagyon aranyos madara van magának. Már ne vegye zokon, de ha lesz egy kan disznóm, azt Józsinak fogom nevezni maga után.
    Nevettek.
    Kajtár szorgalmasan gyakorlatoztatta otthon a csókát. Amikor úgy vélte, hogy már nagyon jól tudja az új mutatványt, elindultak a piacra.
    Állt az emberek gyűrűjében, beszélgettek.
    – El tudtátok adni a búzát? – kérdezte az egyik cimborát.
    – Nem. De a malacokat se.
    – Mi lesz most?
    – Lesz tizenhét hízónk, oszt a búzát bűrbe adjuk el – mondta az atyafi.
    Kajtár elérkezettnek látta az időt. Előkapta a cigarettásdobozt, odatartotta a fején kiáltozó Lacinak. Az kihúzott egy szálat.
    – Vedd el! – mondta a cimborának.
    – Ez mán valami! – dörmögte az elismerően.
    Kajtár megint odanyújtotta a dobozt, s a csóka újabb szál cigarettát húzott ki belőle. Rágyújtottak.
    – Nem cirkuszi madár ez?
    – Nem! Csak okos. Ezt nézd meg!
    Kihúzott a zsebéből egy bankjegyet, amit Laci a csőrébe fogott.
    – Menjünk a kocsmába! – intett Kajtár a Fehér Táltos felé.
    Erre Laci elrugaszkodott gazdája fejéről, s energikus szárnycsapásokkal húzott a kocsma felé. Mire a gazdája odaért, már ki volt készítve a sör.
    – Nem adod el a madaradat? – kérdezte a kocsmáros.
    – Nincs az a pénz…
    Kajtár aggódva vette észre, hogy a csóka tátog.
    – Adjál már Lacinak egy kis rizlinget! Biztosan szomjas.
    A csóka ivott ugyan a borból, de csak tátogott tovább. A gazdája elborult homlokkal figyelte, s azon töprengett, mi baja lehet? Mindenki a madarat leste. Az egyik ember szerint talán lenyelt valamit, a másik szerint alighanem éhes.
    – Melege van – vélte a kocsmáros. – Fürödni szeretne.
    Kajtár kivitt a kocsma elé egy vödör vizet, kiöntötte a gidres-gödrös betonra. Laci odaröppent és vidáman pancsolt.
    A csóka egész nap a piacon lófrált. Hamarosan felfedezte, hogy az egyik szomszédos épület második emeletén a nyitott folyosón napoztatják az ékszerteknősöket. Ettől kezdve naponta felkereste a terráriumot és vad fürdőzésbe kezdett, utána pedig a folyosó korlátján tollászkodott és szárítgatta a szárnyait.
    Laci már annyira önálló lett, hogy egyedül is felkereste kedvenc helyeit, főleg a piacot, végigugrált a kofák asztalán, finom falatok után kutatott, barátkozott fűvel-fával, aztán betért a Fehér Táltosba egy kis rizlingre. Sokszor itt találkozott a gazdájával, kihúzta a dobozából a cigarettát, átadta Kajtárnak, hogy füstölhessen, aztán együtt mentek haza. Útközben még megálltak Pattogatott Laci bácsinál, aki megkínálta Lacit egy kis pattogatott kukoricával, s az csipegetett is egy kicsit, talán azért, nehogy megsértse a keresztapját.
    László-nap közeledett. Iszonyú kánikula tombolt, amit Laci azzal próbált elviselhetőbbé tenni, hogy naponta többször is kipancsolta az ékszerteknősök vizét. Kajtár otthon hűvösölt, s azon morfondírozott, mivel lepje meg névnapjára a csókáját. Nem tudta, minek örülne.
    Az egyik nap észrevette a kocsma ablakán át, hogy Laci más csókákkal bandázik. Nem tudta megmagyarázni, miért, de nyugtalan lett.
    Másnap ismét elindult a piacra, Laci ott lovagolt a feje búbján. Kajtár megnyugodott. A piacon előhúzott egy bankjegyet, közölte a csókával, hogy mennek a kocsmába, s az már repült is a Fehér Táltosba, ahogy szokott. Söröztek, rizlingeztek, mint máskor. Amikor hazaindult, Laci még fent fürdőzött a teknősöknél. Este hiába várta, a madár nem ment haza.
    Másnap a szokott helyeken bolyongott, az eget kémlelte. A piac környékén csókák tanyáztak a nyárfák ágain. Amikor Laci észrevette a gazdáját, szárnyra kapott és leereszkedett hozzá.
    – Mi van, te csavargó? Nő van a dologban, mi? – kérdezte kissé neheztelő hangon Kajtár.
    Akkor látta utoljára a madarat.
    Napokig lődörgött a városban, kémlelte az eget, a házak tetejét, a fákat, pedig nagyon fájt neki felfele emelni a fejét. Egyre görnyedtebb lett. Amikor a piac felé közeledett, az egyik kukázó kiáltott rá, hogy hol van Laci? Kajtár széttárta a kezét. Pár méterrel odébb az Erdélyből jött piacozó cigány kérdezte ugyanezt. Aztán Pattogatott Laci bácsi.
    – Elment – mondta szomorúan Kajtár.
    – El?
    – El. Laci szabadságra született, és most, névnapja alkalmából meglepte magát a szabadsággal.
    Elfordult, ne lássák a szemét. Fájt mindene. Hazabotorkált lassan, görnyedten, útközben meg-megpihenve. Sokáig nem mozdult ki otthonról. Ült a gangon és az eget kémlelte.
    – Rohadt élet! – szólalt meg a harmadik napon, csak úgy, magának.