Zsille Gábor

Kimérten ketyeg

Egyes szerzőknek mennyi idejük van,
hogy bevégezzék, mit ugyebár be kell:
múzsájukat kemény fából faragták,
ifjú- és öregkor bennük egybekel,
verslábukon visszér sohasem támad.

Milyen elegáns így! Elolvasgatnak
a hűs tuszkulánumban, fejük felett
kimérten ketyeg az életmű-óra,
ám míves ajtaján a kakukk helyett
évente egy új kötet ugrik elő.

És minden a helyén, a szokott rendben:
címek, díjak, Lukács és Kárpátia,
huszonöt év emitt, harmincöt amott,
s végig a klasszikus dramaturgia
alapján cserélődnek a figurák –

Csak ők maradnak a színen: memoárt
írnak, személyes hangon emlékeznek
nyarakra, mikor még a szüleink sem
éltek, üzengetnek az enyészetnek –
megnyitnak, de be sosem rekesztenek.

Nyegle dal a párkapcsolatokról

Annak is már egy éve,
hogy ágyamban háltál,
s tessék, most előkerül
e néhai hajszál,

a homlokod karéjos
ívben koronázó
erdőből; hát leírom,
írom már: nincs rá szó,

mit most írni volna jó,
hogy mi minden oson
nyomában a szobámba,
tolong a folyosón,

szivárog a kulcslyukon
zamat, illat és kép,
mindenféle gyöngédség,
mit száműztem végképp;

és lehangol, hogy egyre
tart ez az uncsi bál,
hogy szökdösnöm úgyis kár,
hogy zaklat és cibál,

hogy mily csávába rángat
e vonásnyi szaru –
Uram, fohászkodom, e
rímkényszer iszonyu.