Filip Tamás

A hír

Hírrel jött a vándor,
de elnyelte őt a víz.
Aztán a folyó befagyott,
és a jégen Blake tigrise
jött át a mi oldalunkra.
Ha mernénk, szeméből
olvashatnánk ki a hírt,
amit a vándor el akart
mondani nekünk.

Örökfürdő

Nyálkás oszlopok tartják
a földmélyi tetőt.
Füstös fénnyel égnek
az olajlámpák.
Párában, sötétlő falak
közt, fölpuhult kézzel
tapogatjuk a medence
átizzadt vizét.

Itt nincs se nappal, se éjjel.
A fogság kígyó: áldozatait
lassan emészti meg.
A lámpák vég nélkül égnek,
szemünk becsukhatatlan,
s így örök a látvány,
ami körülöttünk lebeg.

Igen, a sötétlő falak,
az átizzadt vizű tó,
és fölpuhult kezünk,
ami csak arra jó már,
hogy arcunkat beletemessük néha.

Egy lélegzetvételre

Harang zúg. Elhallgat.
Majd más hangon kezdi újra.
Hova hív megint? Új máglyát
raktak a régi helyén?

Az erkélyre kilép a férfi.
A szél most is úgy fúj, hogy
egy lélegzetvételre szívni be
a vér és a rózsák szagát.

Lemegy az utcára, jeleket keres.
S mert földön-égen nem talál,
dúdolni kezdi: „Deserto sulla terra…”
De ekkor gazdátlan kutya
érinti orrát boldogtalan kezéhez.