Timár György

Verlaine a monsi börtönben

Uram, a vétkeim számosak, kegyelmezz!
Még pőreségem is csak afféle jelmez.
Levetném – nem lehet. Te aztán tudod.
Bűnös vagyok, Uram, s poklokra jutok.
A pályaudvaron ott állott előttem
És magam sem tudom, hogy történt, de lőttem.
Lehetett volna, hogy holtan esik össze
A peronpadlatot vérében fürösztve.
De lábam remegett, arcomról a víz folyt:
Te fogtad kezemet, s lökted el a pisztolyt!
Uram, a bűn örök. S hogy lejt az a lejtő!
Jaj, ördögi kölyök, engem elveszejtő!
Nem ő volt-e, aki lábamról levett?
Nem ő túrta-e ki szép hitvesemet
Ágyunkból, ahová aztán ő feküdt?
Folyópart, esti bár: kísért mindenütt
És fölém tornyosult, s elém kushadott – – –
Ő meg én, nyomorult, meredt hústagok – – –
Hogy történt ez velem? Emlékszel? A Hombres!
Hittem, a szerelem örök jutalom lesz,
S te lám, Londonba mész Nouveau-val, az „új”-jal!
Hát ennyi az egész? Új szerető, új dal?
Uram, bűnbe esék, megtörten belátom,
Rálőttem, ennyit ért legjobbik barátom.
A legjobbik? Dehogy! Ő volt az egyetlen.
S én rá fegyvert fogok? Most is ezt vezeklem.
Megtisztulhatok-e? Itt e monsi cellán,
Ahol már csak a Te szemed felügyel rám,
A crimen amoris sajog itt belül.
Uram, még aki hisz, az sem idvezül.