Mai magyar városszéli vadon
Ültess fát! Persze, ültettem én lakótelepünkre, házunk elé. Nem egyet, százat. Egy időben minden írói honoráriumomat facsemetékre költöttem.
Vigaszul mondom, az írói honorárium bár alacsony, se a facsemete is olcsó. Vettem akácot, nyárfát, feleségem örömére nyírfát, ebből egész kis ligetet telepítettem. Vettem hársat, platánt, gesztenyét, vettem mogyoró- és aranyesőbokrot.
Az örökzöldek különböző változatait, fenyőt, ezüstfenyőt, borókát, tiszafát.
Mindet, mindet elültettem az aranyhomokra. Aranyhomoknak mondjuk, hazudjuk, de ha a képünkbe fújja a szél, és szemünkbe, szánkba porol, akkor megtapasztaljuk, futóhomok ez máig, átkos futóhomok.
Minden fát, bokrot háromszor ültettem el. Egyszer kiszáradt, egyszer kitörték, harmadszorra lett belőle valami.
Jártatok már hajnalban frissen tipratott utcán? Ez nem Kosztolányi hajnali részegsége. Derékban kettétört, frissen telepített fák látványa jelzi az utat. Nagyon szomorú vagyok ilyenkor, dühös, tehetetlen és tehetségtelen.
Előttünk egy fát például élve megnyúztak. Egyik reggelre azt láttam, hogy törzse végig le van hántva. De a fa ágai nőttek, éltek tovább. Még a következő évben is, harmadévre száradt ki. Ott állt máig, a barbárság emlékműve.
Karácsonyfáinkat persze minden karácsonyra ellopják. Hegyét fűrésszel, bicskával lemetszik. Megmaradt alsó levele marad csak meg, mint szétterült zöld szoknya. Ezek a megcsonkolt fenyőfák a mi életünk fái.
Építész barátom azt mondotta, csak akkora házakat szabad építeni, amelyet hegyéig felér a köréjük ültetett fa.
Jelentem, a mi ötemeletes házunk hegyét elérték fáink. Ekkora házat tehát még szabad volt építeni. Házunk csúcsát érik a hirtelen nőtt nyárfák. De a nyír, az akác is közelükben, magasukban lengedez.
A fáknak emberi érzésük is van, kegyesek hozzánk. Nyáron, szikrázó napsütéskor lombkoronát növesztenek, átmelegedett betonfalainkra árnyékot vetnek. Télre pedig leveleiket levetkezik, hogy minden aprócska fény érhesse ablakunkat.
A fa barátja az embernek, az ember nem barátja a fának.
Mondjam azt, hogy ami történik környezetünkben, az alpári vagy balkáni vagy állati. Nem mondhatom. Jártam Alpáron, rendezett kis falu, jártam a Balkánon, s nemcsak háborút láttam, s láttam a Mikrokozmosz című filmet az állatvilág csodálatosan rendezett percnyi öröklétéről.
Azért jut eszembe mindez, mert házunk környékére új játszóteret építettek. Gyönyörű játszóteret. Nem betonketrecet a betonra, hanem fa játszóteret, kötélmászókát, hintát, köré fát és virágot. Még firkafalat is építettek, gyönyörű firkafalat.
Sokba került mindez, sok pénzbe, tudom, hogy mennyibe. Annyiba, mint egy kulturális intézmény, egy kis kulturális intézmény éves támogatása. De hiszen egy játszótér az is, új kulturális intézmény.
Festő barátommal jártunk arra, ő a Vajda-stúdió egykori tagja, szentendrés festő. Arra sétáltunk, amikor építették a játszóteret. Parkőr vigyázta az építkezést. A füvet széttiprató gyerekeket már akkor is figyelmeztetnie kellett, s nyugdíjas anyókét is, aki a kanyargós út helyett egyenesen belevágtatott volna a virágágyásba. Hiszen legrövidebb út az egyenes.
Néztük az egyszerre történő építkezést és készülő rombolást. S tűnődtünk felette. Legpesszimistább volt a parkőr. Azt mondotta, mindezt egy hét alatt szétverik majd.
Legoptimistább a festőművész volt. Azt mondotta: kulturált környezettel kulturált viselkedésre lehet nevelni. Azt mondotta, ez az igazán kultúrált környezet csodát fog tenni.
Magam közepesen voltam optimista/pesszimista a tér jövőjét illetően. Azt mondottam: jó lenne, ha a parkőr itt maradna, mert olcsóbb egy parkőr státus, mint egy szétvert park újjáépítése.
Jelentem, két hét telt el, s meglehetősen nagy a baj. Van egy domb, lejtőjén futkozni lehet, s volt egy drótpályája is, lengeni rajta. A domb szétrúgván, a drótpálya árván. A domb magaslata csak arra volt jó, hogy el lehetett róla érni a nagyobbacska hársfa ágait, meg lehetett tépni.
A virágágyak széttaposván, a földlabdával ültetett virágok hűlt helye látszik. A hinták, kerítések átmenetben az enyészet felé.
Legszomorúbb a firkafal sorsa. Nem lehet mondani, hogy én graffitiellenes volnék. Sőt. Hiszen Graffiti címen én adtam ki gyerekverskötetet. Írtam, hogy a graffiti műfaj, új folklórműfaj. S örültem, hogy a gyerekek, íme, kapnak egy gyönyörű, meszelt falat a játszótéren, ráírhatják gondolataikat.
Pedig én legjobban a játszótér firkafalának örültem először! Az első felírás még szép is volt rajta, apró betűkkel, alig olvashatóan: ne szedd szét a játszóteret.
Ki írhatta rá? Gyermeteg kézzel valamelyik építőmunkás vagy hivatalnok? Vagy valamelyik jól nevelt vagy épp stréber gyerek?
Biztosan ott állt egy nyakkendős felnőtt s mondta a bóklászó gyereknek, na, öcsi, írd rá, írd rá a firkafalra: ne szedd szét a játszóteret.
De utána jöttek a dolgos hétköznapok, s jöttek a feliratok. Jött a szégyen. Persze, hogy: büdös paraszt. Hisz, persze, mindenki büdös paraszt a játszótéren, mindenki evett Dózsa égett húsából. Jött a falfirka, hogy a téren ki a kurva és kinek az anyja kurva. Persze, a téren mindenki kurva. A megszületett csecsemő is, a virágárus nyugdíjas néni is, sámliján, a sarkon.
És a falfirkán mindenki buzi, és mindenki cigány. És a játszótéri fehér fal mára szétkürtöli a világba a felelőtlen és mérhetetlen gyűlöletet. Hirdeti azt is, s engedjék meg, hogy ne idézzem végig, csak annyit belőle, annyit a barbár falfirkából: Hitler anyja újra terhes.
Számomra is terhes, terhes idegzetemnek e gyűlölködő világ. Kinek kiáltsak? Kinek kiáltsak: emberek, emberséget. Kinek kiáltsak: segítség?!
Ha kell, minden reggelre két kezemmel meszelem újra, festem tisztára a gyűlölködés firkafalát. Tabula rasát csinálok.
De a mész alól akkor is foszforeszkál majd szégyenem.
Ha egy megszállottat láttok, egy szenvedélyes igazságkeresőt, egy őrültet, aki két kezével kaparja le a firkafal gyalázatát, aki véres körmével kaparja a falat, ne gyertek közelebb, tudjátok távolról is, én leszek.
Pintér Lajos
