Podonyi Hedvig

Ciceró

    – Károly, ki az a Ciceró? – kérdezte Berta, a Vonat illetve Felhő vagy Indián, mikor melyik.
    – Szerinted ki az? – kérdezett vissza szórakozottan az apja. Hanyatt feküdt az ágyon, terjedelmes pocakkán egyensúlyozva az írógépet, s néha elszántan a billentyűk közé csapott.
    – Szerintem egy macska. Cicaciceró. Nem?
    – De, lehet – dünnyögte az apja, és olyan hirtelenséggel csapott le egy billentyűre, mintha az el akarna szökni előle.
    – Mit gondolsz, Károly, hol lehet most?
    – Kicsoda…? – bámult rá a férfi, majd váratlanul heves kopácsolásba fogott.
    – Aha, megvan! – kiáltotta Berta. – Biztosan kiszökött a lépcsőházba!
    A bejárati ajtóhoz ment, s megszemlélte a zárból csüngő kulcscsomót. Még sosem nyitotta ki egyedül a lakásajtót. Mégis, első próbálkozásra sikerült. Kidugta fejét az ajtórésen.
    – Ciceró! – suttogta a visszhangos, néptelen lépcsőházba. Azután hangosabban hívogatta a macskát: – Cicc, cicc…!
    – Cc…cc… – válaszolt a Lépcsőház.
    – Gyere szépen haza, Ciceró – mondta Berta, kitárva az ajtót. – Elkészítem az ágyadat, jó?
    – Ó! – felelt a Lépcsőház.
    Berta behajtotta az ajtót és kitámasztotta egy sámlival, azután a konyhába ment. Felágaskodott, hogy elérhesse a kenyereskosarat, de hiába nyújtózott.
    – Ehhez még legalább két-három hónap hiányzik – gondolta bosszankodva. Elhozta az ajtóból a sámlit, felállt rá és levette a kosarat, majd visszavitte a sámlit ajtótámasznak, hogy Ciceró biztosan be tudjon jönni. A kenyereskosárból kirakosgatta a kifliket, egyet tűnődve el is majszolt. Az üres kosárba már csak néhány hófehér, vadonatúj frottírtörölköző hiányzott a szekrényből, és máris elkészült a pihe-puha, gyönyörű szép macskaágy. Ezt a sajátja mellé tette. Később még tejet töltött egy babatányérba, és a bejárathoz helyezte, hogy becsalogassa Cicerót. Miután most már mindent megtett azért, hogy a macska kellemes fogadtatásban részesüljön, Berta kissé elbizonytalanodott – mitévő is legyen?
    Az írógép szüntelenül kopogott a szomszéd szobában.
    A kislány leült. Nézte, nézte, sokáig nézte az üres macskaágyat.
    Azután sóhajtott egy picit, és elindult, hogy bezárja a bejárati ajtót. Kiöntötte a tejet is, majd bement az apjához, szűnni nem akaró írógépkopogás közepette.
    – Károly – mondta később, miután kényelmesen elhelyezkedett a terjedelmes pocakon, az írógép helyén – Hagyd abba mára ezt a kopácsolást, légy szíves. Ciceró elaludt.