Szakonyi Károly kellő időben (1931) született ahhoz, hogy tanúja lehessen századunk második felének. Éppen kibontakozott értelme, amikor kitört a világban és hazájában is az őrület, mely aztán különbözö formákban nyilvánult meg az egymást követő évtizedekben, bőséges élményt szolgáltatva a literátornak készülő, majd a tapasztalatokból alkotásokat létrehozó próza- és drámaírónak. Gyermekkorában, majd ifjúsága és férfikora idején mindig az „élet sűrűjében” találta magát, de igyekezett megteremteni és megőrizni szellemi szabadságát, nem paktált le a politikával, még akkor sem, ha az ideig-óráig rendesnek mutatkozott is, hajlama szerint ragaszkodott a semlegességhez, hogy írásaiban tárgyilagos maradhasson. Objektivitása persze nagyon is szubjektív, hiszen gyakran érez kényszert a szarkazmusra, ezért aztán nem szokták besorolni a világmegváltók közé. Írásaiban több a keserűség, mint a bizakodás, de csak azért, mert alapvetően realista. Hét évtizede él a világon, ám még mindig csak nagyon keveset ért meg belőle, ezért szíves elnézést kér olvasóitól, hogy nem tud bölcs tanácsokkal szolgálni életvitelükre. Vagy ha mégis okulnak írásaiból az olvasók, akkor az pusztán a véletlen műve. De mit is beszélünk okulásról? Okulásra termett-e a művészet s benne a literatúra? Ez is azon kérdések egyike, amelyek írónkat örökös kétségbe sodorják. Ezért aztán csak ír, ír… a többi nem az ő dolga.