Lászlóffy Aladár. Ön kép is, nem csupán képesség? Bizony kép is vagyok. Fakép, melynél önmagam hagyom. Most épp külső tekintettel készülök, méghozzá megrendelésre. Utánrendelésre. Jóval azután, hogy a képem végleg kialakult. Valaki végleg kialakult bölcsessége állítja az idők visszhangos mélyében valahol, hogy húsz év után, negyven után, de aztán hatvan után igazán ki-ki felelős még az arcvonásaiért is. Hogy ezt ellenőrizhessük, időnként külső tekintetet kell erőltetnünk magunkra. Talán ez az egyetlen, amit hozzá lehet tenni – mélabús tanulságul – a lexikális adatokhoz. Persze már belülről is (vagy lehet először, elsősorban belülről) látszik, hogy a múló életidővel, gyűlő tapasztalattal egyenes arányban fogy el a cérnánk. Ama lexikális adatok meghatározta L. A. kezdetben gyermekien kíváncsi, később kalandvágyóan érdeklődő, aztán bólogatóan megértő, fokozatosan segítőkész és toleráns, a világ konfliktusai közül amit csak lehet a szőnyeg alá seprő (kifakadó baráti vádakból tudom!) személyiséggé bontakozott. Ám miután rá kellett ébrednie, hogy nini tényleg meg fog halni végül (vagy rövidesen) és hogy minden visszaél, csakis az ő naivságára utazott végig, hát a legközvetlenebb környezetével is ingerülten kritikussá és hevesen türelmetlenné vált. Ürügy, fedezet, úgynevezett erkölcsi alap hozzá: hogy csak egy, csakis egyetlen mérce van. Egyazon mércét kell alkalmazni mindenre és mindenkire, ha késik a busz, ha késik az óra, az ország, a buszt is, az országot is, az órát is gumicsőből ontott hidegzuhannyal le kell mosni-hordani, a sofőrnek s a kormánynak pedig bunkósbottal, seprűnyéllel, hadd beszéljünk a fejével. De most mindjárt! Apropó: én tényleg kedélyesen, dudorászva és idejében beültettem volt kiskertemet rezedával. Honnan hát ez a Green Peace-hasogató benzinbűz, kénkőszag, odakozmált idő oly lelketlenül elpazarolva? Jól van, most az egyszer még előreviszem a sántikáló órát egy órával. De aztán slussz! Kettővel már úgysem tudnám, mert csak egy órám van. Ennyi maradt az ítélet-végrehajtásig. Már látom magam, ahogy hiába hárítom majd el a fekete kendőt, összecsuklom egy hangtalan belső sortűz után, hogy tovább már úgyse lássak meg semmit. Az újabb hibákat, sőt az új önképemet se. És ez megbocsáthatatlanul nagy hiba lesz. Nem tudom, ki fogja tolerálni. Én nem. Kezdek kíváncsi lenni, hogy haló poraim mit szólnak hozzá, stb.