Spontán stílusteremtők

Alkotásmódok népi festészetünkben és szobrászatunkban

    Ha a hivatásos művészettől függetlenül tevékenykedő alkotók széles táborában tájékozódni szeretnénk, meg kell különböztetnünk azokat, akik a népművészeti hagyományból nőttek ki, és annak stilizált formáit alkalmazva indultak el az egyéni kifejezés útján (vagy programszerűen megtanulták ennek a hagyománynak a formulaszerű építkezésmódját), s azokat, akik sem ilyen, sem olyan hagyományt nem folytatnak, hanem az ösztönös és közvetlen alkotói kifejezéssel teremtik meg a maguk naiv tárgyias vagy spontán expresszív művészetét. Külön csoportot képeznek azok a belső látású naiv realisták, akik ugyan szintén az emlékező-képzelő látásban születő képet festik meg, de az ábrázolásban nagyobb szerepe jut a megfigyelésnek, a karakter megragadásának és a mozgás megjelenítésének. S végül sajátos helyet foglalnak el azok a paraszt festők, népi kisrealisták, akik belülről ábrázolják a hagyományos paraszti életformát. Az említett alkotói típusokhoz tartozók különböznek azoktól az amatőröktől, akik művészeti szakkörökben tanulták meg az alkotás szemléleti, mesterségbeli tudnivalóit, sajátították el úgy-ahogy a hivatásos művészet naturalista, realista vagy impresszionista alkotásmódját.
    A népművészet kollektív formuláival építkező alkotók. A hagyományos magyar paraszti kultúra többnyire nem ismert önálló művészetet. Minden ábrázolás, kép és szobor tárgyhoz kötött volt, bútort vagy ivócsanakot, cseréptálat vagy más használati tárgyat díszített. A figurális ábrázolás ornamentális keretben jelentkezett. A komponálást, a formaalkotás módját, a motívumalakítás rendjét a hagyomány szabta meg, s az alkotó egyéniségét csak áttételesen, szűkre szabott határok között engedte érvényesülni. A hagyományos paraszti életforma már a század elején kezdett bomladozni, az első világháború után pedig ez a folyamat felgyorsult. Azok a mesélők, énekesek, ügyes kezű faragók, akik a hagyományos népi életforma virágzása idején a közösségben fejtették ki a maguk alkotói tevékenységét ennek az életformának a felbomlását követően már nem élhették ki a maguk művészi hajlamait, tehát elindultak az egyéni kifejezés útján. Ennek a folyamatnak az első állomását az az alkotói típus képviseli, aki meg akarja örökíteni ennek a felbomló életformának a munkaalkalmait, ünnepi szokásait, ám ezt még nem személyes, egyéni kifejezéssel, hanem a népművészet stilizált formanyelvén, az úgynevezett kollektív formulák alkalmazásával teszik. Így például a század első évtizedeiben, a Palócföldön Barna János a népművészet stilizált formanyelvén alkotta meg Krisztus-ábrázolásait, feszületeit, Gyurkó Pál a palóc padok áttört faragásainak hagyományát folytatta, ám figurális ábrázolásait már nem rakta be a padtámlába díszítményként, hanem önálló, falra akasztható faragott képként kezelte. Ez a kollektív formulákkal történő építkezésmód az egyes generációk jelentkezésével újratermelődött. Kelemen Ferenc hollókői faragó például a hatvanas-hetvenes években készített áttört faragással díszített székeket is, és ugyanezeket az ábrázolásokat külön, falra akasztható képként is megcsinálta. A kompozíciót meghatározó ornamentikát itt az egész képet beágazó, makkokkal és levelekkel díszített tölgyfa adja. Majd új és új, a régi padokon soha nem látott témákat örökített meg, olyanokat, melyeknek megvalósítása során a figurális ábrázolás fokozatosan kiszabadult az ornamentika bilincseiből. Megfaragta például a falu egyik régi népszokását, a kiszejárást, s végül a hollókői utcát a templommal, egy olyan képben, amiből az eredetileg kompozíciós jelentőségű tölgyfamotívum ki is maradt. Ezután elhatározta, hogy megfaragja a falu népszokásait és a paraszti munkát a szántástól az aratásig, hogy megőrizze a kiveszőben lévő hagyományokat az utókornak. Ifjú Kapoli Antal, amikor már olyan öreg volt, hogy nem tudott faragni, papírra rajzolta le azokat a juhászokat, betyárokat ábrázoló jeleneteket, amelyekkel ifjú- és férfikorában népművészeti tárgyakat díszített.
    A következő fokozatot az jelenti, amikor az alkotó olyan új témákat választ, amelyekre a hagyományos népművészetben nem talált példát. A népi kultúra személytelenségéből kilépő, s a naiv művészetbe érkező alkotó egyik típusa önálló elképzeléseit valósítja meg, de még felhasználja a népművészet technikai, formai eszközeit, Bakos Lajos szántást, aratást, nyomtatást megjelenítő szoborcsoportozataiban például a témát, a kompozíciót már a személyes mondandó alakítja nagy találékonysággal, de a szobrocskák formai megoldása a faragópadokon, az úgynevezett „Jancsi-padokon” látható emberfej-alakú díszítmény formálásmódját követi. Ez a stilizált ábrázolás, kör alakú szem, trapézorr jellemző a Nagyvizit című szoborcsoportozatára is, amelyben a nagyságrendi kiemelés jóvoltából, a szorongó beteget, az orvosokhoz képest feleakkora méretben faragta meg.
    A népművészetből történő kilépés folyamata: kollektív formula, klisé helyett egyéni kifejezés, személytelenség helyett egyéni alkotói tudat, funkcionális tárgyhoz kötöttség helyett önálló alkotás.
    Naiv tárgyias alkotásmód. A naiv alkotásmód – amely csoportosításunkban a következő szint – személyessége folytán éppen ellentéte a formulákat alkalmazó, személytelen népművészeti megjelenítésmódnak. A naiv alkotásmód jellemzői: nem természetutánzó, hanem emlékező-képzelő, úgynevezett belső látás, nem hierarchikusan rendezett, illuzionisztikus perspektíva, hanem tudatilag meghatározott, belső szemléleti tér. A tárgyi világ alakzatait nem úgy ábrázolja, ahogy azt az optikai illúziók folytán látja az ember, hanem ahogy tudja, tehát minden részlet egyenértékűen kidolgozott, a tárgy zártsága sohasem oldódik fel, a formahatárok nem elmosódottak, hanem tiszták, határozottak, a közel és távol levő tárgyak részletei egyaránt kimunkáltak. Mozgásábrázolás nincs, minden állapotszerűségbe merevítve jelenik meg. Élő és élettelen tárgyi motívum egyaránt megelevenített, „átlelkesített”. A naiv művészetben – ellentétben a hivatásos művészettel, az úgynevezett grand arttal – közvetlenebb a kapcsolat, egy már kész, nem művészileg, hanem tapasztalatilag kidolgozott világkép keres magának művészi formát, alakítja közvetlen módon a képi önkifejezést, s teremti meg a sajátos stílusjegyeket. A közvetlen kifejezésen hangsúly van: a naiv művészetben a világkép és a művészi mondandó között sokkal közvetlenebb a kapcsolat, mint a hivatásos művészetben: hiányoznak az utóbbiban megfigyelhető bonyolult áttételek, a világkép mondhatni: „egy az egyben” talál formát. Mindebből az is következik, hogy a naiv művész olyan értelemben, mint a hivatásos, nem fejlődik. Rögtön „készen” jelentkezik. Egy már kialakult, zárt világképet valósít meg festményein, s addig alkot kvalitásos műveket, addig nem ismétli önmagát vagy nem keresi a hivatásos művészet felé vezető utakat, amíg ki nem meríti mondanivalóját, ennek a világképnek a belső tartalmát. Az előbbiekben mondottak magyarázzák azt is, hogy a meglett, sőt idős korban alkotni kezdők közül került ki a század legjelentékenyebb naiv művészeinek többsége. Ezek a művészek legyenek akár falusiak, akár városiak, tehát akkor kezdtek festeni vagy szobrászkodni, amikor egy hosszú élet során felhalmozódott tapasztalat, vélemény, elgondolás már rendszerré, világképpé szerveződött bennük, s a mondanivalójuk megfogalmazására késztető spontán kifejezésvágy szinte robbanásszerű erővel jelentkezett.
    Az elnyomott egyéniség kibontakoztatásának, az elidegenítő korlátok spontán áttörésének, a művészi alkotásban való részvételnek a vágya, s az önkifejezés igénye hozta létre a naiv alkotásokat. A naiv művészek tehát rendszeres művészi képzettség nélkül, koruk művészeti stílusától függetlenül, önmagukból, gyakorlati termelői létük tapasztalatából merítve hozzák létre alkotásaikat. Nem folytatói és nem elődei valamilyen művészeti hagyománynak, nem alkotnak irányzatot, valamennyien felfedezők, akik ha el is sajátítanak mesterségbeli ismereteket, mégis elsősorban egyszeri felfedezők, önmaguk teremtik meg kifejezésmódjukat. Ennyiben valóban időn és történelmen kívüliek. Tartalmi szempontból azonban több vonatkozásban nagyon is szorosan kapcsolódnak korukhoz.
    Ennek a statikus, harmonikus, mindent állapotszerűségbe merevítő, minden részletet egyenlő gonddal, szeretettel kidolgozó, nagy belső intenzitástól áthatott, a tárgyi motívumokat átlelkesítő naiv alkotásmódnak jellemző példái Süli András festményei (Az algyői templombelső, A család ebédel a szobában, Megy a hajó Pestre). Süli birodalma a családi ház és udvara, a paraszti élet kis jelenetei. A messzi városok iránti kíváncsiságról vallanak a folyón úszó tutajokat, hajókat, a vidáman pöfékelő, hosszú kocsisorokat húzó gőzösöket és az országutakat benépesítő gépkocsikat ábrázoló festményei. A messzeségek iránti nosztalgiába nem vegyül keserűség. Süli világa a felhőtlen idill világa. Mindenütt és mindenben harmónia és a célszerű elrendezettségben való feltétlen hit uralkodik. Ebben a világban a folyók arra valók, hogy ússzanak rajtuk a hajók, a folyópartok arra, hogy a fűzfák pontosan, szépen benépesítsék őket, a sürgönydrótok, hogy rajtuk pihenjenek meg a madarak. Ember, természet és technika egységben, gyermekien boldog harmóniában, a világra való rácsodálkozás örömével jelenítődik meg. Süli templombelsőket ábrázoló festményein, vagy a Baromfiudvar című kompozícióján bár centrális perspektívájúak, mégis minőségileg különböznek a klasszikus perspektíva hierarchikus rendezettségétől, ugyanis a nagy összefogó perspektíván belül minden tárgynak önálló perspektívája van, így például az ajtók és az ablakok perspektivikus rövidülése nem igazodik a házéhoz, s ez sajátos téri feszültséget ad a kompozíciónak, s a kis parasztszoba a szabálytalanság okozta perspektivikus feszültség miatt teremnagyságúvá dagad. Homonai Pál Tavaszi munkák című képén a belső látás teremtő erejével síkba teríti, egymás fölé helyezi a táji elemeket, s az ember- és állatfigurákat, a fákat stilizáltan, jelekké átírva ábrázolja. Csordás Ferenc és Cseh László festett szobrai, a Parasztasszony korsóval és gereblyével és a Zenekar figurái a világ iránti bizalommal, tágra nyílt szemmel, boldog harmóniával tekintenek ránk. A naiv alkotók sajátos belső látását és a motívumokat újrafogalmazó, átíró képességét szemléletesen mutatja Emerik Fejes (Fejes Imre) Szent Márk tér Zágrábban című képe. Ki gondolná, hogy az alkotó képeslap alapján készítette ezt a kompozíciót. Az épületeket különböző színű stilizált vonalakká egyszerűsítette (festékbe mártott gyufaszálakkal dolgozott), s a kép a modellhez képest varázslatosan újjászületett, szuverén módon átalakult. A házak megelevenednek, poétikus hangulatot sugároznak.
    Spontán expresszív alkotásmód. A spontán expresszív alkotásmód, akárcsak a naiv tárgyias megjelenítés, a hivatásos művészet folyamatán kívül eső, önálló jelenség. A spontán expresszív alkotásmód tehát a naiv művészettel párhuzamos, de egyben vele ellentétes alkotói típust jelöl. Míg a naiv művész tárgyias megjelenésre törekszik, ez utóbbira az expresszivitás, a szubjektum túláradása jellemző, s az érzelmi és indulati mozgás, a gondolati hangsúly alakítja, túlozza vagy tömöríti a formát. Megnyújthatja a figurát duplájára vagy összenyomhatja harmadára. Természetesen ez a művészet is belső látású, sőt a tudattalan, ösztönös erőknek, a fantáziának itt többnyire még nagyobb szerep jut az alkotásban, mint a naiv tárgyias művészetben. Ez az expresszivitás egészen a víziószerűségig fokozódhat. A naiv megjelenítés statikus, spontán expresszív, mozgásos jellegű, tehát a naiv az állandóság szintjén, állapotszerűségbe merevítve jeleníti meg a dolgokat, az expresszív pedig változásában ragadja meg a világot. A spontán expresszív alkotásmód lényege tehát a mozgás, a változás megidézése – legyen az akár külső, akár belső pszichológiai mozgás. A mozgásábrázolás azonban nem az anatómiai szabályok szerint történik, hanem kifejező hangsúlyokkal. Balázs Jánosnak, a legkiválóbb magyarországi cigány népi alkotónak a művészete csak kisebb részben sorolható a naiv művészetbe, nagyobb részben túlnyomórészt a spontán expresszív alkotásmódhoz, ennek is az expresszív-vizionárius részéhez tartozik. A Káprázat című festményen a motívumok valamiféle kataklizma sodrásába bekerülve kavarognak. Balázs művészetében emberi alakok, állatok, virágok, növények zsúfolódnak egymáshoz, töltik ki a teret. Sajátos egyéni formanyelvet teremtő képviselője az expresszív-vizionárius alkotásmódnak a század tízes éveiben induló Mokry Mészáros Dezső, aki az Életidegen planétán és az Ősvilág című képsorozatával ette ismertté nevét. Mokry Mészáros mellett a spontán expresszív alkotásmód legjelentősebb magyar képviselőit a szobrászok között találjuk. A harmincas években alkotta legkiemelkedőbb színvonalú szobrait Homa János. Hegyibeszéd című szoborcsoportozatának figuráit „hipnotikus egybehangoltsággal” formálja meg. A Krisztusra figyelő gyülekezet valójában egy kis falu lakossága. Figurái típusok: az apostol, a jegyző, a menyecske, a falu bolondja. Aprólékos részletezés, látványszerű hűségre való törekvés helyett csupán a lényegre szorítkozóan a jellegzetes vonások kifejező túlzásával ábrázolja figuráit. Orbán István szobraiban egy népi „comédie humaine” elevenedik meg. A karakter találó megragadásával ábrázolja a táradalom különböző rétegeihez tartozó figurákat. Szívesen él az arányok kifejező hangsúlyú megváltoztatásával, így például a Gubás paraszt című figurát erőteljesen megnyújtja, a Cigányasszony című szobrocskát pedig összenyomja, a fej és a törzs arányát 1:4-hez torzítja. Zsitva Miklós hasonlóképpen egyaránt alkalmazza a nyújtás és a zsugorítás eszközét, az emberi arányoknak a kifejezés kívánalma szerint történő megváltoztatásával (Kaszát fenő paraszt, Parasztember kaszával). Nagy Károly városi életet ábrázoló expresszív szobraiban erős erkölcsrajzi attitűd és szatirikus jelleg nyilatkozik meg.
    Belső látású naiv realisztikus alkotásmód. Emlékező képzelő látásmód jellemzi azt az alkotói típust is, amelyet belső látású naiv realisztikus alkotásmódnak nevezhetnénk, melyben a merevséget mozgásábrázolás váltja fel, de a kép egységes, mondhatni hipnotikus egybehangoltsága megmarad. Népszokásokat, kollektív munkaalkalmakat idéznek fel ezek a némileg a Flamand közmondások Bruegheljével rokonítható képek. Jól szemléltetik az átfejlődést a par excellence naiv művészet merevségéből a naiv fogalmi realizmusba Győri Elek Falusi mulatság, Lakodalom, Leánytemetés című festményei és Gajdos János kompozíciói (Téli búcsúsok, Nagy körmenet). Festményeiken olykor fél falunyi figura nyüzsög, tevékenykedik. Mindent, ami egy-egy kollektív ünnepi szokáshoz tartozik, ábrázolnak a kompozíción. A fogalmi-képi gondolkodást jól szemlélteti Gajdos János Körvadászat című festménye, amely a vadászat minden fázisát, jelenetét egyetlen képbe tömöríti.
    Népi kisrealizmus. Ez a típus a hivatásos művészet realisztikus ábrázolási eszközeit veszi át, de ad olyan, minőségileg új, más jellegzetességet is, ami megkülönbözteti a hivatásos művészettől. Ilyen jellemző vonás, hogy belülről, jellegzetesen a parasztember szemével nézi az alkotó a paraszti életet, tehát a hagyományos népi világkép hatja át a kompozíciót, s a tárgyi motívumok érzékletes kidolgozása, bensőségesen átélt megjelenítése fokozott hangsúlyt kap. Ilyen értelemben állapítja meg Kállai Ernő, hogy a legjelentősebb magyar népi kisrealista, Benedek Péter műveiben a „tárgy rajzos vagy festői végigtapintásának élménye még egészen friss és töretlen, telve csodálkozással és meglepődéssel”. Benedek Péterhez hasonlóan a két világháború között alkotta meg festményeit Nagyapáti Kukac Péter, aki a Bácskában, Topolya környékén, tanyáról tanyára vándorolva ellátásért, egy-egy oldal szalonnáért festette meg a gazdát családjával, házával, lovával, tehenével, s az anyakocát kilenc malacával. Kortársuk volt a hagyományos paraszti életet finom pasztellképeken megörökítő Áldozó József is.
    A magyar népi festészet és szobrászat figyelemreméltó értéket képvisel. Ez az érték a művészi alakítás eredetiségében, színvonalában, és az alkotói típusok változatosságában egyaránt megnyilatkozik. Mindezek alapján előkelő hely illetné meg az európai naiv művészet egészében is, ám külföldön még mindig nem ismerik eléggé a magyar népi alkotók munkásságát.
    Az utóbbi három évtizedben Balázs János ösztönző példája nyomán – európai viszonylatban is egyedülálló módon – nagy erővel bontakozik ki a cigány naiv művészet Magyarországon, kisebb számban ugyan, de felléptek horvát, német, román és szlovák alkotók is.
    A naiv alkotók a XX. század elejétől kezdtek bekéredzkedni a művészet világába. Az irántuk megnyilvánuló érdeklődés váltakozva lanyhult és erősödött, de az évezred elejére vitathatatlanul birtokolják a maguk szerény helyét a képzőművészet spektrumában, jeléül annak, hogy olyan sajátos esztétikai minőséget hoztak, amelynek megteremtésére csupán ők képesek, s ez a tiszta, elemi egyszerűségű képi világ sokakat gyönyörködtet.

Kerékgyártó István