Tamás Ildikó

Jojkáló számik

Európa legősibb énekes hagyományának őrzői

    Lappok, számik, északi jeges tundrák lakói. (Számi: a lappok önelnevezése. A lapp szót saját magukra nemigen használják, mivel a skandináv nyelvekben a szó rosszalló, lekicsinylő jelentéstartalommal bír. Cikkemben többnyire mégis a lapp szót használom, ugyanis a magyar nyelv nem ismeri a hozzá fűződő negatív konnotációt, a szakirodalomban és a köztudatban is ez a meghatározás terjedt el szélesebb körben.) Ezek a meghatározások egzotikus, érdekes színfoltként élnek a köztudatban. Kik is valójában ők, és mennyire kell, hogy érdekeljen minket a kultúrájuk? Válaszképpen álljon itt Bede Annának, a lapp népköltészet nagyszerű tolmácsolójának a véleménye: „Egzotikus nép-e a lapp? Európa a hazája. Európa legősibb kultúráját őrzi elevenen a ma is élő lapp népköltészet. A jojkában benn zúg az erdő, jajgatnak a madarak, farkas üvölt, medve csörtet.”
    A számik Európa őshonos lakói, valószínűleg az ő elődeik vetették meg lábukat Skandináviában elsőként az utolsó eljegesedés visszahúzódása után. Ma Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország északi vidékein élnek mint gyarmatosított nép. Az északi sarkkör vidékén élő lappok, azaz számik ma is ügyelnek arra, hogy biztosítsák azokat a lehetőségeket (réntartás, bogyógyűjtés), melyek évezredeken keresztül biztosították a fennmaradásukat. A lappok viszonyulása a földhöz, a területhez, ahol élnek, szintén nagyon ősi állapotokat tükröz. Jóllehet a kulturálisan autonóm Sápmi (Lappföld) rendelkezik egy nagyjából megvont határral, melyet a lappok magukénak tekintenek, tőlük mégis idegen a konkrét vonalakkal lezárt élettér. Számukra a föld, amelyen ősidők óta élnek, nem meghatározható, flexibilis határokkal bír csupán; ez a természethez adaptált, vándorló, pulzáló életmód természetes velejárója. Ők a földet társuknak, természetes életterüknek tartják, és idegen tőlük az élesen meghúzott határvonal és a földtulajdonlás modern tartalmú fogalma; mindez nagyon ősi állapotokat tükröz. Jellemző településük, a siida, a legősibb településfajta, amely Európában másutt már kiveszett. Kialakulása a legősibb vadászó-gyűjtögető életmódhoz kapcsolódik. A modern államoktól körülvéve, illetve azokon belül a lapp kultúra egészen a XX. század elejéig meg tudta őrizni archaikus jellegét: 1. a réntartó lappok nem telepedtek le, megmaradtak nomádoknak; 2. nagyon archaikus, nemzetségekre, nagycsaládokra épülő társadalmat őriztek meg, még a törzsi társadalmi rétegződés sem alakult ki; 3. nincs saját írásbeliségük; 4. bár megvetette lábát a kereszténység, az ősi hit, a sámáni gyakorlat erősebb maradt; 5. ma is a tradicionális népviseletben járnak, és eszközeik alapanyaga nagyrészt továbbra is a rénszarvas.
    Ami a lappokat ősi szokásaiknál és életmódjuknál is különlegessebbé teszi Európában, az a zenéjük. E cikk ennek az archaikus énekkultúrának a bemutatását tűzte ki célul, felfedezésétől napjainkig.
    A jojka etnomuzikológiai kutatása. A jojka és a hozzá kapcsolódó hagyomány etnomuzikológiai kutatása mindig is nehéz feladat volt a kutatók számára. Bár a lappok Európa őshonos lakói, zenéjük nem mutat rokonságot egyetlen európai népzenei stílussal sem.
    A lapp zene megértése nem kapcsolható csupán a dallam, a ritmus és az egyéb zenei tényezők analizálásához való képességhez, a kultúra egyéb területein, a szociális és társadalmi viszonyok rendszerében is otthonosan kell mozogni. A kizárólag kottafajekben történő gondolkodás metafizikus hiba. A jojka ugyanis azon túlmenően, hogy státusszimbólumként funkcionál a lappok között, a vallásnak, a közösség ünnepeinek nélkülözhetetlen eleme, valamint a kommunikáció és az önkifejezés egyik legfőbb eszköze.
    A jojka kommunikációs jellege kizárólag csak a beavatott közösségben mutatkozik meg, hiszen a hétköznapi beszédtől eltérő, attól elkülönített jelrendszere van ennek a közlésformának. Ezt a különleges lexikát egy kívülálló – még ha egyébként a nyelvet ismeri is – nem birtokolhatja. (Egy másfajta kommunikáció eszköze is lehet a jojka, amiz kizárólag a sámánok használnak, hiszen a szellemvilággal folytatott párbeszédnek is a hétköznapi szóhasználattól eltérő szótára van – a szellemek ugyanis csak a különleges, szokatlan hangokra, szavakra figyelnek fel –, és ennek ismerete kizárólag a beavatottak, a lapp sámánok, a noaiddék privilégiuma.) A jojka ősi funkciójára vonatkozóan az 1950. évi Standard Dictionary of Folklore a következő megállapítást teszi: „Szertartási zsolozsma: varázsének, vagy ima, a halott ősök hívására, akiket a lappok imádnak, segítségül hívnak és engesztelnek. A szellemek nem veszik figyelembe az emberek mindennapi beszédét, de felfigyelnek a rendkívüli szavakra és hangokra. Ez okból a juoiggosok szövege a hétköznapi szóhasználat területén kívüli szótár részére van fenntartva. Lefordítása kívülállók részére tilalmas, viszont minden lapp férfi már zsenge gyermekkorában megtanulja.”
    A jojkálás minden bizonnyal a legtávolabbi múltba visszatekintő és máig fennmaradt énekes hagyományok közé tartozik. Kezdeteit még az emberiség kialakulásának hajnalán kell kutatnunk. Ősidők óta a lappok egyik legfőbb kifejezőeszköze, létük elválaszthatatlan kelléke, melyben mindmáig az ősi arktikus énekkultúra nyomait lehet feltételezni.
    A ma élő jojkát korántsem kezelhetjük homogén anyagként, és valószínűleg a kezdetek kezdetére sem lenne helyénvaló egységes stílusjegyeket feltételezni. A tipologizálás lehet durvább vagy árnyaltabb és részletekbe bocsátkozó attól függően, hogy milyen szempontokra alapozzuk a felosztást. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy az európai és a szibériai arktikus népek zenei típusaitól a lapp jojka élesen elkülönül. Ami viszonylagosan egységesnek tekinthető ebben a meglehetősen heterogén „masszában”, az a sajátos éneklési stílus és technika, amely a hangszálak erőteljes igénybevételével, mintegy hangszerként való kezelésével és a rekeszizmok összehangolásával elérhető mély rezonancia.
    A lappok lakta különböző területeken egymástól eltérő módon jojkálnak, így kirajzolható a zenei nyelvjárások térbeli eloszlása. Nagyon éles határok természetesen nem húzhatók, hiszen az areális érintkezés egymást kisebb-nagyobb mértékben átfedő izoglosszák létrejöttéhez vezetett. A zenei nyelvjárások feltérképezése máig még nem történt meg a teljesség igényével, de a különböző területeken megnyilvánuló főbb jellegzetességek jól körülhatárolhatók. Legnagyobb eltérések a keleti és a nyugati zóna énekes gyakorlatában rajzolódnak ki, a határt, helyesebben fogalmazva az átmeneti tartományt az Inarinál meghúzott észak–déli irányú zóna képezi. Részletesebb felosztást követve azonban le kell választani az úgynevezett északi típusú jojkálás tartományát. A keleti típusú területhez a következő főbb települések tartoznak: Menesjärvi, Lemmenjoki, Angeli, Karigasniemi és Karasjoki, majd a Tenótól délre elterülő részek Utsjokiig és Pulmankig.
    A keleti (kólai) stílus. A kólai lappok népdala, a leu’dd szövegét és dallamát tekintve is különbözik a nyugatra élő rokonaikétól. Ezek a dalok az epikus költészet jegyeit viselik magukon: hosszú, elbeszélő prózai költemények, melyek a karjalai epikus hagyomány eredményeként nyerték el mai formájukat. A sorok szabad verselésűek, a ritmus szabályos és szabálytalan egyaránt lehet. A leu’ddnak sajátos dallammintája van, az egész előadás alapját egy bizonyos dallamsor képezi. Ez a sor jelentkezik legalább egyszer minden szakaszban, és minden alkalommal valamilyen variáns formában. Emellett a dallamsor első és utolsó része megismétlődik legalább egyszer, de gyakran több alkalommal is. A strófák szerkezeti felépítése egyébként nem kapcsolódik szigorú szabályokhoz.
    A nyugati stílus. A nyugati lapp jojkák fő jellegzetessége a rövidség. A valódi szavakkal elmondott anyag nagyon szűkös, inkább a mondandó elrejtése, ködösítése, a hétköznapi értelemben vett értelmetlen szavak, partikulák használata jellemző. A partikulák rejtő, hangulatfestő és érzelemnyilvánító funkcióval bírnak, melyek nem tartoznak a mindennapi verbális kommunikáció jel- és eszköztárába.
    Az északi stílus. Ennek a stílusnak legfőbb jellemzője a félhang lépés nélküli pentatónia, tehát a skála öt, egymástól nagy szekund és kis terc lépésnyi távolságban lévő hangból áll össze. Ebben az ötfokú gondolkodásmódban a hangok egyenrangúak, a dallam bármelyik hangon megállhat, befejeződhet. A melódiák általában egy-két sorosak, a sorok olykor teljesen eltérőek, gyakoribb azonban az a típus, amikor a dallam sorai csak kisebb részleteikben térnek el egymástól, mindössze egy vagy két hangot érintő módosítással. Az északi lapp területeken belül megkülönböztethető az úgynevezett keleti vagy tenói terület, ahol a jojkák előadásmódja lassúbb és „énekszerűbb”, mint más helyeken. Az északi sáv nyugatabbi területein énekelt jojkáknak pedig az a jellegzetességük, hogy a dallamvonal gyakrabban ugrál oda-vissza, tehát erősen hullámzó. Másfelé élő lapp emberek megfigyelése szerint erre a területre a kiáltozó jojkálás jellemző, és az énekesek sokkal erőteljesebb és élesebb hangzással szólaltatják meg a dalokat.
    A déli stílus. A svédországi lapp területek jojkáira jellemző a szűk tonális terjedelem, legfeljebb kvintlépéssel találkozunk. Nagyon rövid, többnyire csak néhány hangból álló dallammotívumokból és azok ismételgetéséből áll össze a melódia. Egy másik sajátosság pedig az előadásmódhoz kapcsolódik, ugyanis az éneklés ideje alatt állandóan növekszik a hangmagasság. A díszítő és csúszó hangok használata általánosan elterjedt. A zene tulajdonképpeni alapjául viszont a ritmus szolgál. A lélegzetvétel gyakran független a zenei egység határától és a hangszalagok rezgése gyakran folytatódik a levegő befelé áramlásakor is (ciklikus légzés). Az éneklés technikai bravúrjai közé tartozik, hogy a nyelv hátsó része akadályoztatva van egész idő alatt abban, hogy a szájpadlásnak feszüljön. A jojkát éneklő gyakran kimerülten fejezi be az előadást, mivel már fizikai értelemben nem bírja tovább. A hangszalagok ily módon történő rezgetésének következménye az, hogy a hang váratlanul elakad, megszakad egy glottis gégezárhangra emlékeztetve. A hangmagasság lassú és folyamatos emelése mellett az előadás eszközei közé tartozik még az egyik hangról a másikra történő csúszás, a bonyolult fjoritúra, valamint a hangszín, a gesztusok és a mimika.
    A tradicionális jojka jellemzői. A jojka strófa nélküli, egyedül vagy többek által közösen előadható énekforma, mely a lappok életének és világának információs tárháza. Az elsősorban zenei eszközökkel, a dallam és a ritmus segítségével és néhány szót vagy partikulát használva a jojkáló bemutatja hallgatóinak a jojka tárgyát. A téma bármi lehet, például az ember, a rénszarvas, a tundra, a lakóhely vagy valamilyen esemény. Egy lapp soha nem fogalmaz úgy, hogy egy bizonyos emberről vagy helyről énekel, többet tesz annál: megénekli az embert és a tájat, vagyis a jojka aktuális témáját. A jojka sohasem szól a szerelemről, a tundráról vagy az emberről általában, mindig csak konkrét, ismert dolgot, élőlényt énekel meg erőteljes érzelemnyilvánítás kíséretében. Ez a jól látható érzelmi megnyilvánulás jól tükrözi a jojkáló személy éneke tárgyához fűződő viszonyát. Mondhatjuk úgy: a jojka testre szabott, legalábbis a jojkáló szubjektív ítélete alapján. Egy lassú, komótos embert bemutató ének ritmikailag lassúbb, vontatottabb, egy energikus embert viszont dinamikus és erőteljes hangzású dallal festenek meg. A lappok tehát hangokat és hangszíneket mesterien használó „festőművészek”.
    A jojka kifejezhet hízelgést, kedveskedést, köszönetet ugyanúgy, mint iróniát és gúnyt. Minden szempont lehetséges. Szívesen jojkálnak kétértelműen, játékosan, úgy, hogy a dal alanya ne rajzolódjon ki a kívülállók előtt. A szavak tehát dekódolatlanok maradnak azok számára, akik a szóban forgó személyt nem ismerik. A célzások a jojkában asszociációkat keltenek a hallgatóban. Sokszor nem szükséges „valódi” szavakat használni, gyakran helyettesítik őket különféle érzelmi árnyalatú szótagokkal, partikulákkal, mint „nun-nun-nun, lul-lul-lul…”. A tradicionális jojka kis közösségek sajátja. A csoport tagjai ismerik egymást, állandó kontaktus áll fenn közöttük, ugyanabban a miliőben élnek és nőnek fel. Az előadott jojka általában minden jelenlévő hallgató számára ismert. A jojka által áthatott légkörben felnövekvő ember számára természetellenes dolog jojkálni egy kívülállónak bemutatás, „előadás” céljából. A jojka nem tartozik az előadóművészet tárgyköréhez. Ez a dalforma funkcióját tekintve tehát olyan közösségen belül érvényesülhet, melyet erős kohézió tart össze. Az éneklés tárgya nem csak a jelenlévő személyekhez kapcsolódhat, hanem egy távollevő vagy már elhunyt barátot is jojkába foglalhatnak. A jojka így az időt és teret túllépő összetartozás kifejezőeszköze is.
    Egy Karasjokiban élő lapp férfi így fogalmaz: „Amikor egyedül vagy kint a tundrán, gondolhatsz egy barátra (és közel hozhatod őt) azáltal, hogy elénekled a jojkáját.”
    Johan Turi így ír A lappok élete című könyvében: „A jojka a másokra való emlékezés eszköze.”
    Israel Ruong lappkutató szerint „A tradicionális jojka valakire vagy valamire történő emlékezés. … Nem valami többé-kevésbé mechanikus tanulásról van itt szó, hiszen a jojkához mindig kötődik az érzelemnyilvánítás, mely sokszor erőteljes és látványos.” „A számi miliőben a jojka a mindennapi élethez tartozó szükségszerű kifejezőeszköz, ha valaki olyan dolgot akar mesélni a másiknak, amit általános szavakkal túlságosan ridegen vagy éppen esetlenül, sőt, egyáltalán nem lehet kifejezni.”
    A jojka társadalmi, szociális jelentőségét mutatja az a tény, hogy az ember közösséghez való tartozása azáltal nyer leginkább megerősítést, hogy saját, róla szóló jojkát kap. Általános szokás a lappok között, hogy a szülők, illetve a rokonok jojkát adnak a gyereknek. Az idő múlásával a gyerekek egyre több jojkát kapnak. A jojka erősíti az identitást a közösségen belül. Ebben az identitásban a rokonokkal és a csoporttal való összetartozás a fontos, nem pedig az ember belső, önálló éntudata kap nyomatékot.
    A jelenlegi zenei kultúra. A számi kultúra ma erős virágzását éli, feltámadt ugyanis az abban való hit, hogy ennek a kultúrának van jövője. Sok területen, ahol a jojka már csak szórványos, eltűnőben lévő jelenség volt, most újra éledezik ez a gyakorlat. A tradicionális jojka mellett az 1970-es évektől kezdve születnek lapp nyelvű dalköltemények, táncdalok, iskolai énekek és jojkadzsessz. A jojkát az utóbbi évtizedekben tudatosan óvják mint kulturális értéket. Manapság már jojka koncertek rendezése sem ritkaság. (Le kell azonban szögezni, hogy ezek az előadásra szánt jojkák ritkán nevezhetők népdaloknak, inkább a „magyarnóta-effektus” lapp megfelelőjével kell itt számolnunk, ugyanis ezek új szerzemények, már nem mindig hordozzák magukban az ősi, misztikus töltetet.)

Irodalomjegyzék

Aikio, S.–Kecskeméti I.–Kiss Z.: Lappische Joiku-Lieder aus Karasjok gesungen von Anders Ivan Guttorm. SUST 149, Helsinki, 1972
Bodrogi T.: Mesterségek, társadalmak születése. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1997
Domokos J.: A számi költészet fordíthatóságáról. BUFF 15. sz., Budapest, 2000
Firth, R.: Elements of Social Organization. London, 162. o., 1951
Kantola, T.: Talvadaksen jojkuperinne. Folklortistiikan tutkimuksia 2, Turun Yliopiston kulttuurien laitos, Turku, 1984
Keresztes L. (szerk.): Aranylile mondja tavasszal. 507–523. o., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983
Korhonen, M.: Johdatus lapin kielen historiaan. SKS, Helsinki, 1981
Launis, A.: Kaipaukseni maa – Lapinkäviän muistomuksia. Jyväskyla, 1922
Lomax, A.: Cantometrics: a method in musical anthropology. Berkeley, California, 1979
Szomjas-Schiffert Gy.: Lapp sámánok énekes hagyománya. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996
Tamás I.: A lapp jojka kutatásának története. Módszertani fejtegetések. Néprajz és Nyelvtudomány, XXXIX, 179–196. o. Szeged, 1988
Turi, J.: A lappok élete. Gondolat, Budapest, 1983