Fodor Miklós
A báránnyá változott szarvas
Nihol ereszkedik
egy arany ösvényke!
S azon növelkedik
egy arany bárányka.
S e fejibe vala
kilenc misegyortya.
S e homlokán vala
cifra fényes csillag.
(Klézse, 44 éves asszony, 1965. Kallós AP 7178/c, részlet. Vargyas Lajos: Balladásköny. Zeneműkiadó, Budapest, 1979. 54. o.)
A „Menybe” vitt lány balladájának cselekménye könnyen összegezhető: aláereszkedik egy különös bárány, és a menny hívja Márton szép Ilonát.
A ballada elejétől a végéig látomás, nem töri meg sehol az érzékelhető valóság. A történés e központi képe, a bárány mögött egy másik kép rejtőzködik. Milyen lehetett az eredeti kép? Miért váltották fel a jelenlegivel? Miféle jelentésváltozások rejlenek e váltás tényében? Hogyan viszonyul egymáshoz a két kép, illetve a két kultúra, melyhez a két kép tartozik?
Joggal vethetné fel bárki, hogy miről beszélek, miféle két képet emlegetek, egy kép van: a bárány, és nincs mögötte semmi. De valami szemet szúr: ha megpróbálom lerajzolni a bárányt, amint egy feltehetőleg hétágú gyertyatartót visel a fején, a lerajzolt kép zavarosnak tűnik, egész pontosan fogalmazva olyan, mint egy enyhe képzavar. Ez a bárány iszonyúan merev fejtartással lépked, a súlyos gyertyatartó hol jobbra, hol balra billen el, amitől a bárány járása hasonlítani kezd egy kötéltáncoséra, avagy egy üveges táncot járó lányéra.
Egyénre szabott látomásom alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a balladai látomást nem lehet képen ábrázolni – az ábrázolásban ugyanis a fején gyertyatartóval egyensúlyozó bárány a nevetségesség hangulatával terhelődik, ami nem lehet célja ennek a műalkotásnak. A bajt az okozza, hogy egy természeti lényt és egy kulturális tárgyat úgy rendeltek egymáshoz, hogy nem teremtettek közöttük szerves kapcsolatot. Nincs képi átmenet a bárány és a gyertyatartó között, a kép mint kép abszurddá válik – képtelenné. A képtelen kép arra a paradox helyzetre világít rá, mely szerint egy kultúra – a magyar kereszténység – egyetlen mozdulattal alkot és rombol képet, ráadásul ugyanazt a képet. Pontosabban fogalmazva: megteremti a képet, de nem tűri az ábrázolást. A kép részletei között az értelmezés teremt kapcsolatot.
Elsősorban azonban nem ez az értelezés érdekel engem, hanem a kérdés, vajon nem takarója-e a gyertyatartót mint agancskoronát viselő bárány egy másik állatnak, amely állat számára természetes, hogy a fején valami, valami olyasmi, mint a hétágú gyertyatartó? A kérdés magában hordja a választ: a balladai látomás hátterében egy szarvas rejtőzik. Egy mitikus kép esetében, ha természeti és kulturális tárgyak úgy kapcsolódnak, hogy ábrázolásuk képtelenséghez vezet, keresni kell azt a háttérben rejlő képet, amelynek részei egymással szerves egységet alkotnak – ez a háttérkép lesz a régebbi. Minél szervesebb egység egy kép, annál ősibb kulturális állapotból származik, annál eredetibb emberi viszonyrendszerre utal.
A jelenség, amelyre most felfigyeltünk – a rejtekező vagy eltűnő szarvas jelensége – nagyon is jellemző a magyar kultúrára. Nekünk az efféle módon viselkedő szarvas igen bensőséges ismerősünk. Ahol ezt a jelenséget észleljük, ott valamiféle útmutatásra számíthatunk. Útmutatásra, mely a magyar kultúra egészét – s így a magyar népet és Magyarországot – érinti.
Milyen lehetett a feltételezett eredeti kép? Azt gondolom, hogy a gyertyákat valami szintén fénylő, de természeti jelenséggel kell kicserélnünk. A szarvas agancsának ágvégein csillagok ragyoghattak. Az ágak között jobbra a Nap, balra a Hold világított, aranyba és ezüstbe vonva az állatot.
A nyilvánvaló és a rejtőzködő kép viszonya a magyar és keresztény kultúra ambivalens kapcsolatáról beszél: 1. A keresztény tanok, jelképek, szervezeti formák, fogalmak, ünnepek, rítusok rátelepedtek a nekik megfelelő magyar (pogány gyökerű) tartalmakra. 2. A kereszténység oly módon szorítja háttérbe a magyar kultúrát, hogy közben a lényegi tartalmak megőrződnek, előbányászhatóak maradnak: mintegy üvegkoporsóba záródnak és tetszhalálra ítéltetnek. 3. Érzékelhető feszültségként rögződik a törés a két kulturális szerveződés között, s e törés észlelése megértésért kiált: mi történt a kultúránkkal, amikor a csillagos agancsú szavast gyertyatartós bárányra cseréltük?
Ma, amikor mindkét kulturális szervező erő – a keresztény és a magyar is – már-már a végnapjait éli, de legalábbis utóvédharcot folytat egy mindkettejüket megsemmisíteni kívánó amerikai-multikulturális, nagyvárosi, jóléti, piacviszonyú, tömegszerű, beton- és műanyag-, számítógép-, reklám- és szórakozásközpontú kultúrával, talán anakronisztikusnak tűnik, hogy valaki egy népballada kapcsán a kereszténység és a magyar nép együttélésének újraértelmezését fontos kérdésnek tartja.
Meggyőződésem, hogy mind a kettőnek helye van a jelen emberi viszonyrendszereiben. Cseppben a tenger alapon egy kép részleteiben keresem a múlt elfedett történéseit, történéslehetőségeit.
Csillagos agancs vagy gyertyatartó? Mi történik velünk, amikor a csillagos agancs helyébe gyertyatartó kerül? Az agancs a természet szerves képződménye, míg a gyertyatartó kulturális alkotás. Ha az emberi kultúrákat a természetes és mesterséges fonalán helyezzük el, és azt kérdezzük, két kultúra vagy két kulturális fok közül melyik végponthoz van közelebb, akkor a gyertyatartós kultúrát az agancsos kultúrához képest művinek fogjuk találni.
Vizsgálandó a folyamat, a tett, melynek során egy – akár természeti, akár mesterséges – tárgy bekerül egy műalkotásba. Sem az agancs, sem a gyertyatartó nem marad az, ami volt. Hiszen a tett – a műalkotásba való beemelés – gyökeresen megváltoztatta a hozzá való emberi viszonyt. Az agancs sem természeti tárgy többé, hanem jelentésteljes kép. Mint műalkotásba emelt kép részévé vált a kulturális megjelenítés szövetének. Az agancs is, a gyertyatartó is egy olyan alak része, amely Istentől hoz üzenetet, illetve amely Isten közelébe viheti az embert. Mégsem mindegy, hogy ez a közvetítő alakzat mennyiben utal a természetre, avagy az ember alkotta tárgyakra. Az agancsot azért látjuk elsődlegesnek, mert a gyertyatartó rá hasonlít – ebből pedig az következik, hogy a gyertyatartó éppen e hasonlóság miatt kerülhetett a bárány fejére, ahová nem való. A bárány szarvas akar lenni, vagy legalábbis szarvasnak akar látszani. Pontosabban: akik a bárányt a szarvas helyére tették, azok tudattalanul mégis szarvast akartak ábrázolni. Tudatosan bárányt, tudat alatt szarvast.
Csillagos ágvégek. Hogy a szarvas agancsának végein csillagok fénylettek volna, ez ebben az esetben puszta feltételezés, ami onnan ered, hogy rákérdezünk, mit helyettesíthetnek a gyertyák. A csillagokat idézik. A csillag, az égi fénypont elsődleges a gyertyához, a földi fényponthoz képest. Hogy kerülnek csillagok az agancskoronára? Két válasz adódik: vagy a csillagokat hozták le az égből és aggatták a szarvasra, vagy a szarvast rajzolták fel a csillagos égre. A két válasz nem zárja ki egymást, sorrendjük azonban nem felcserélhető: előbb rajzolták (látták) fel az égre a szarvast, s csak azután aggattak csillagocskákat magára a – megölt, megszelídített – állatra. Tudjuk, hogy az égen a szarvasnak meghatározott helye van. Az állatövön a Tejút kilombosodó részét jelöli, azaz a Tejútrendszer középpontja felé mutat. A Tejútrendszer középpontja Isten lakhelyét jelöli. Jelképesen szólva ez azt jelenti, hogy aki Istenhez igyekszik, annak a szarvast kell követnie, avagy szarvason kell utaznia, illetve aki Istentől jön, az szükségképpen szarvas alakot ölt.
Szarvas vagy bárány. A bárány szelídített állat, a szarvas vadon élő. Nem mindegy, hogy egy szabad erdei, avagy egy megszelídített, önállóságát vesztett állat a közvetítő ember és Isten között. A szarvasnak nem látható a gazdája, nem látható, kinek engedelmeskedik, míg a bárány ura az ember, a pásztor. Itt a fő különbség abban rejlik, hogy az egyik esetben vissza kell menni az erdőbe, a természeti vadság állapotába, hogy Istennel találkozzunk, míg a másik esetben el kell fogadnunk az emberpásztort urunknak ugyanezen cél érdekében. Nem mindegy, hogy szarvas vágta ösvények vagy emberi kultúra által kiépített és fenntartott utak vezetnek-e Istenhez.
Az agancs- vagy gyertyatartókérdés vizsgálatakor tekintetbe kell vennünk, hogy feltehetően az agancskoronát is gyertyatartóként használták – pontosabban fogalmazva: az agancs (feltehetőleg eredetileg a fejjel együtt) az égi szarvast idézte, és e megidézés elemeként mint csillagmegjelenítők kerültek az ágvégekre a gyertyák. Ahhoz azonban, hogy egy szarvas az emberi világban mint az Istenhez és Isten felől nyíló ajtó szolgálhasson, meg kell ölni. A gyertyatartó esetében ilyen probléma nem merül fel, a bárányt pedig nem kell megölni, hiszen éppenséggel élő és megszelídített mivoltában idézi fel a kultúra által kívánatosnak tartott ember-Isten viszonyt. Nagyon fontos tudatosítani, hogy a bárány nincs benn a templomban, csak a képe – a szarvas (mint gyertyatartó) viszont bent van a templomban.
Arra a megállapításra kell jussunk, hogy a ballada központi, rejtekező képe, a szarvas, nem közvetlenül az erdőből került a műalkotás szövetébe. Erdő-templomművészet: ez volt az útja. Ebből pedig az a feladat hárul az értelmezőre, hogy elsőképpen azt vizsgálja, miképpen kerülhetett a szarvas a templomba. Mi történt a szarvassal, és mi történt az emberrel, mialatt egyik helyről a másik helyre vitte az állatot?
A szarvasvadászat mint rítus. Amikor a szarvas meggyilkolását, a szarvasvadászatot értelmezzük, és rituális jellegét hangsúlyozzuk, akkor ezen azt értjük, hogy az egész esemény a szentség légkörében zajlik. Gyakorlatilag mindent szentként élnek meg a vadászok és az otthon maradók: a szarvas szent állat, az erdő szent hely, a vadászok szent emberek, a harci eszközök szent eszközök, az üldözés, a párharc, a győzelem vagy kudarc mind-mind szent események. A szentséget úgy értelmezzük, mint az Isten közelébe kerülés küzdelmét. Visszatérnek az erdőbe, megélik a természeti lét kiélezettségét, a kulturális védettség hiányát, a nyers, vad létet, ahol a létért és az uralomért való küzdelemben körömszakadtáig és fogcsikorgatva kell helytállni, mert különben elvesznek. A tét az, mi értékesebb, mi erősebb: a természeti test, avagy az összefogás és tervszerűség. A vadászat sikere a kulturális lét sikerét jelenti minden ösztönös visszavágyakozás ellenében.
A szarvas az erdő királya. Feltevésünk szerint az ősi vadászok nem azért indultak vadászatra, mert éhesek voltak, hanem mert eljött a vadászat ideje, mert a karácsony táji ünnepnek ez már részét képezte. A szarvas agancsa miatt volt fontos az emberek számára – miképpen ma is. De mit jelentett számukra az agancs? Elsődlegesen életerőt, életgazdagságot, isteniséget, előkelőséget. A szarvast az erdő legtekintélyesebb állatának látják, mintegy az erdei vadak királyának. A szarvasok közül is azt szemelték ki, amelyik a legszemrevalóbb volt. Bár nem tudjuk, miféle szempontok vezették az ősi vadászokat, feltételezésem szerint jól ismerték a szarvastársadalmat, és pontosan tudták, mikor győzi le valamelyik fiatalabb hím a nagy öreget, s ettől fogva tekintették a legyőzött királyt lehetséges prédájuknak. Úgy gondolkodhattak, hogy csak az lehet az övék, amit az Isten nekik adott – az öreg király legyőzését isteni üzenetnek tekintették. Hogyan is merhették volna Isten kedves állatát elejteni!
Amennyiben utat engedünk a kínálkozó analógiáknak (megfeleltetéseknek), azt látjuk, hogy az erdő az országgal (az emberi közösség uralma alá vont területtel), a legtekintélyesebb szarvas a királlyal, az agancskorona a koronával, a szarvasvadászat pedig azzal a súlyos konfliktusokkal terhelt folyamattal analóg, melynek során a megöregedő király átadja hatalmát, s ha nem adja, elveszik tőle, végső esetben feláldozzák. A történet tehát akörül zajlik, hogy kié legyen a korona, kié legyen az uralom – ki legyen a király. A rituális – de még nem színjátékszerű – szarvasvadászatok hátterében egy eredeti, első küzdelmet sejtünk. Ez az első küzdelem az embervilág és a legerősebb állat között zajlik. Amikor ezt a küzdelmet először nyeri az ember, attól fogva önmagát tudja a királyok királyának. A szentség első jelentése: természeti kiválóság, második jelentése: kulturális kiválóság. Nem mindegy, hogy egy kultúra a szentség melyik jelentését és milyen mértékben emeli a másik fölé. Az ember-szarvas párviadalban eldől a rangsor, de az már a kultúra további értelmezéseitől függ, miképpen szervezi egységbe a kétféle szentséget. Amíg a színjátékszerű rituális ember-szarvas küzdelem eredményeként az ember magára veszi a szarvas maszkját, addig azt hirdeti, hogy a természeti szentség megnemesítője – semmiképpen sem tagadója.
Miképpen hordozza a király a szentséget mint koronát (glóriát), mit sugároz – hiszen aranyból van, és fénylik, mint a csillagok – kifelé, a többi lény felé? Érdemes a király köznapi fogalmából kiindulni. Mikor mondjuk azt valamire, hogy ez király? Amikor valamely létező kiemelkedik a többi közül, mintegy felemeltetik, és mi ennek a felemeltetés élménynek részesei leszünk. Ennek a királlyá avatódásnak ezek szerint van egy objektív (a tárgy maga kiemelkedik) és egy szubjektív oldala (mi emeljük ki élményvalóságunk folyamatából). Ha valami király, akkor az a maga nemében nagyon jó, számunkra pedig a létezés ünnepét hozza – felpezsdíti az életerőt, kedvet ad, vonz vágyat ébreszt, szívesen engedjük, hogy hatalma legyen felettünk. Az archaikus emberi világban is arról lehetett szó, hogy az emberi tulajdonságaiban (testi erő, akarat, szexuális képesség, szervezőkészség, okosság, kommunikációs készség stb.) kiemelkedő egyénre a közösség mint példaadóra, mint a vágy tárgyára tekintett. Férfioldalról elsősorban példaadó (de az irigykedés célpontja is), női oldalról a nemi vágy tárgya (de a kielégületlenség oka is). A közösség oldaláról pedig a vezető, akinek alávetik magukat, akire a közösségi élet felelősségét részben átruházzák.
A király egy adott körön belül az isten vagy az isteni megtestesítője. De nem isten – hiszen korlátozott. Utal arra a teremtő hatalomra, ami éppen ebben és ebben a létezőben a tökéleteshez közelítő formát kialakította. A király nem tökéletes, de felidézi a tökéletest. A király utalást hordoz magában, istenre mutat. Ugyanakkor a király az istenit oltja be a létezésbe: tevékenysége, akarata, beszéde isten beszédeként értődik. A király a férfiakat mint példa vonzza az isteni felé (bárcsak olyanok lennénk, mint ő!), a nőkbe pedig beoltja magját az isteni létezőt sokszorosítván. A király ily módon a természetes kiválogatódás aktív eszköze.
Amíg agancs utal a király mivoltra, addig a kiválasztottság természeti oldala az előtérben áll – bár a rítus során eljátszott drámai szarvas-ember küzdelemben az emberkirály legyőzi a szarvaskirályt. Ennek a legyőzésnek az eszköze – mint isteni adomány értelmeződik: 1. összefogás, 2. összehangolt hadművelet, 3. technikai tudás képességeként. A király ebben a kettősségben király: természeti és kulturális mivoltában.
A zsidó és nyomán a keresztény hozzáállás szerint az ember – a teremtés koronája – uralma alá adatott az egész föld. Ezt megelőzően csak annyit hitt az ember, hogy ő a királyok között a legkirályibb létező. De minden egyéb részterület (állatfaj, ökológiai rendszer) királyának szent és sérthetetlen joga volt saját uralmához. Ezért alakulhatott ki olyan képzet, mely minden egységnek (szubsztanciának) istent tulajdonít. Ez a felfogás megakadályozta a ma eluralkodott általános viszonyulás kialakulását: nevezetesen, hogy az ember puszta eszköznek tekintse a létezés egész birodalmát. Amikor az agancs vagy gyertyatartó kérdését feszegetjük, ennek a kérésnek a mélyére (is) tekintünk.
A bárány fején gyertyatartóval azt sugallja, hogy az egyes ember váljon olyanná mint egy bárány, fogadja el az adott (keresztény) kultúra rögzült tanításrendszerét, szervezeti rendjét (gyertyatartó), ezt mintegy emelje a saját feje fölé, azaz a szentséget az egyháztól s az egyház hivatalos szolgáitól várja, annak engedelmes bárányaként, ne pedig valamely közvetlen (erdei, természeti) úton próbáljon közelíteni Isten felé.
Összegzésként a kérdésre, miképpen kerül be a szarvas egy műalkotásba, azt válaszoljuk, hogy első lépésben magának a szarvasnak kell szentté avatódnia egy adott kulturális közösség számára. Kezdetben van a „szarvasélmény” mint kiemelkedő élmény, a szarvas mint a közösség szemében isteni lény. Ezt követi a hozzá való sokrétű viszony (szarvasvadászat) ritualizálódása, melynek során mint rítus a közösségi élet központjába kerül, azaz beleszövődik az adott kultúra szövetébe, mintegy az égbe emeltetik, onnan fénylik mint rögzült jelentésadó képződmény. Ezáltal mesélhetővé sőt mesélendővé válik, azaz tanítandóvá, a kulturális beavatás fontos jelképeként. S mint ilyen rögzül egyes műalkotásokban, balladában, dalban, mesében – és válik a feltehetően kezdetben néma rítus részévé.