Nagy Olga
Kicsinylett kincseink
A megmaradás erdélyi esélyei a globalizáció kihívásában
Ma már nem vitás – hisz számtalan híradás készült róla –, hogy az a bizonyos globalizáció, mely felé haladunk, számunka, erdélyiek számára milyen veszélyeket hordoz. A számos vészterhes híradásból hadd idézzem meg itt Bíró Bélának a Korunk 2001. januári számából a Halo Doli című eszmefuttatását. Szerzőnk utal arra: napjainkban tanúi vagyunk „az emberi kommunikáció végső ellehetetlenülésének”. Hiszen ma már ritkán találkozunk, nem járunk egymáshoz egy-egy baráti beszélgetés céljából; ma „mobiltelefonon” kommunikálunk. Igazat adhatunk Bíró Bélának abban is, hogy korunk az emberközi viszonyokat nagy mértékben elszegényítette, valamint abban is, hogy éppen ez a bizonyos „kommunikáció” már „nem jelent test- és emberközelt, a résztvevőket mindinkább kommunikációképtelenné teszi”. (Gondoljunk arra, hogy a pár szavas gyakorlati információ közlése nem teszi lehetővé azt, hogy lelkünket kiöntsük valakinek, hogy egyáltalán érzelmi életet éljünk, gondolatainkat közöljük. Szellemi lényből egyfajta robottá válunk.)
Ugyancsak Bíró Béla utal arra, hogy ezáltal a nyelv – jegyezzük meg: anyanyelvünkre gondolunk – rettenetes mértékben elszegényedik. A szókincs néhány elemi formulára „egyszerűsödik”. Mindezt egy film kapcsán értette meg a szerző, aki így összegezi gondolatait: „A globalizáció kihívása által az ember visszazuhan a barbárságba.”
Hogyan élik meg a falvak a globalizáció kihívásait? Mivel cikkemben a későbbiek során a népi hagyomány értékeire kívánok rámutatni – mint amely ezt a veszélyes kihívást semlegesítheti, sőt ki is védheti –, mintegy bevezetésül hadd utaljak néhány példára, amelyek ennek a bizonyos globalizációnak a veszélyes jeleit falvaink „fejlődésében” már sejtetik, sőt fel is mutatják.
Kezdjem a széki példával, azzal a faluval, amely évszázadok óta a népművészet szinte páratlannak mondható értékeit hozta létre. Gondolok itt a széki „táncrendre”. Hiszen azok a bizonyos „táncházak”, melyek Felszegen, Csipkeszegen és Forrószegen külön-külön működtek, éppen az elmúlt esztendőkben, a hetvenes évektől kezdődően rendre megszűntek. S miért? Mert már nem igényelték. Ugyanis megszokták, hogy a fiatalok „diszkóba” járnak. A polgármester, felismerve, hogy ez milyen veszedelmet jelent, a falu középpontjában megpróbált egy táncházat kialakítani. Ám már senki sem igényelte. A diszkó – ez is a globalizációnak köszönhető – már kiölt belőlük minden művészi vágyat, a nem is oly rég volt gyönyörű emlékeket. Pedig ezek által is sajátos identitástudatukat védték. (Örvendetes hír: mégis sikerült megvalósítani a táncházat, sőt újjáéledőben van – országszerte – a táncházmozgalom.)
Vagy utaljak tán az árpástói példára? Igaz, itt már a hatvanas években megkezdődött a népi hagyományok elvetése. Mint néprajzkutatók csoportosan mentünk ki Árpástóra népi szokásokat gyűjteni. Előzetes információkat beszerezve szerencsénk volt egy lakodalmat kifogni, ezen részt venni. Meg kell jegyeznem: Árpástó messzi vidéken híres volt gyümölcstermesztéséről, zsákszámra vitték innen a gyümölcsöt eladni. Nos, ez nagyon lefoglalta őket, s a pénzszerzés bódulatában már kezdték lenézni saját hagyományaikat. Ez úgy derült ki – mi már a lakodalom előtt néhány nappal megérkeztünk –, hogy én, aki a szokásokat vállaltam magamra, érdeklődni kezdtem a lakodalom lefolyásáról, hogy majd jobban odafigyelhessek. De hadd idézzem ezt az emléke a Pályakép fénnyel és árnyékkal című, 1995-ben megjelent kötetemből:
„Nos, kérdezem az én árpástói adatközlőmet. Ő – nem túlságosan lelkesen – felelget. Végre kiböki: »Maga ilyesmik után jár?« »Igen – mondom én –, mi gyűjtjük a népi hagyományokat.« »S ezért maga fizetést kap? Úgy, mint én, normát a kollektívbe?« »Igen« – mondom én még mindig álmélkodva, mert még nem fogtam fel, mennyi lenézés volt ebben…”
(S hogy mégis felgyűjthettem a szokásokat, azt annak köszönhetem, hogy találkoztam nagyon öreg emberekkel, akik még emlékezetükben őrizték a régi szép lakodalmas mozzanatokat, melyek lassan mind elmaradtak.)
De hozhatnék példát a Marosvásárhely melletti Udvarfalváról is. Itt már a hetvenes évek végén tudatosan hagyták el a gyönyörű népi szokásokat, népművészeti hagyományaikat. A fiatalok – szintén a hetvenes évektől – szakképzett munkásokként a nagyon közeli Marosvásárhelyen dolgoztak, mind többen be is költöztek a városba. Saját volt hagyományukat megvetették. Az asszonyok, akik jeleskedtek például a fonás-szövés művészetében, már megvetették saját termékeiket, a városiaknak adták el gyönyörű szőtteseiket. Ők pedig mindinkább városi holmit vásároltak.
Csak érdekességként említem meg: az egyik családban a Marosvásárhelyre férjhez ment tanult lány elvitte anyjától a szép ágytakaró szőttest, hogy saját lakását díszítse vele!
Népi kultúránk valós értékei. Ez alcím nem véletlen! Ha népi kultúránk értékeit akarjuk számba venni, abból kell kiindulni, hogy a dolgok, jelenségek minden téren bonyolultak, sőt ellentmondásosak! Éppen ezért különbséget kell tennünk a hagyományőrzésnek az előremutató, pozitív értékei és azok között a hagyományok között, melyek a falvakat képtelenné teszik a fejlődésre, haladásra, megrekesztik több évszázados visszamaradottságban – lásd például a babonákat, az új ismeretekkel szembeni elzárkózottságot.
Ennek jegyében vesszük számba népi hagyományaink valós értékeit.
A népi kultúra – a természettől oly igen eltávolodott városi kultúrával szemben – a természetközelséget s az abból adódó lelkiséget, mentalitást képviseli. Ez nem is lehet másként, hiszen mindent, amit a parasztember tesz – szántás, vetés, aratás, kaszálás, fák ültetése stb. – szoros összefüggésben van az időjárással. A létfenntartás ösztöne segítette ahhoz, hogy megfigyelje, sőt felismerje a várható időjárás jeleit. (Egy 2000-ben megjelent falumonográfiában az oly gazdag megfigyelőkészségről árulkodó népi tudást jegyeztük fel, amely akár egy meteorológusnak is dicséretére válnék!)
Hadd említsem meg népünknek ama „tudását” is, mely nemcsak a körülötte lévő természeti környezetet vette „birtokba”, hanem felfedezte, „háziasította” a csillagokat is. Lásd a Fiastyúkot, a Göncölszekeret, az Esthajnalcsillagot… és még sorolhatnám.
De a természetismeret tanította meg népünket arra is, hogy felismerje az egyes növényeknek – „burjánoknak” – a gyógyító hatását. (A hatvanas években a marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetem diákjai feladatul kapták a népi gyógynövények gyűjtését.)
A népnek a természethez való szoros kapcsolata éppen a jelenben nyer különös hangsúlyt, hiszen modern korunk vészes technicizálódása – a víz, a levegő, a föld szennyeződése – nem véletlenül alakította ki a természetbarát, a környezetvédő mozgalmakat.
Említsük meg azt a gyönyörű népi költészetet, melyet népünk a századok során – éppen a nehéz sors kompenzálására – alakított ki; a népszokásokat, melyek a különböző események – lásd: lakodalom, az egyházi ünnepek: karácsony, húsvét, pünkösd – kapcsán alakultak ki.
Mindez megjelenik abban a csodálatos nyelviségben, melyet népünk – mindnyájunk gazdagodására – megőrzött. Hadd idézzem Petőfit: „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék!”
S nem utolsósorban utaljunk gyönyörű népi prózánkra: a tündérmesékre, melyek megajándékoznak a fantázia ragyogásával épen úgy, miként vigaszadó üzenetével. S mert épp az utóbbi években „a realizmus betört a népköltészetbe” (saját kifejezésem), hadd említsük meg azt a gyönyörű prózai anyagot, melyet magam több kötetben is megjelentettem. (Lásd Paraszt dekameron. Népi elbeszélések, Budapest, 1977; Újabb paraszt dekameron. A szerelemről és a házasságról, Budapest, 1983; Asszonyok könyve. Népi elbeszélések, Budapest, 1988 című kötetet. )
Ide tartozik az a csodálatos nyelvi gazdagság, melyet – Vöő Gabriellának köszönhetően – megcsodálhatunk. Hadd idézzük meg ennek kapcsán Szaván fogjuk, Erdélyi magyar szólások (Székelyudvarhely, 1999) című kötetét, mely az Erdély területéről több évtizedes munkával összegyűjtött szólások (több mint ötezer) káprázatos gazdagságáról tanúskodik. Miként a közreadó szerző kifejti: meglepő „a szóképek kifejező ereje, találó volta, a képek költőisége”, hasonlóképpen a szólások „érzelmi és esztétikai kifejező ereje”, „a mentalitásra és gondolatvilágra utaló információelemek”, melyek segítenek abban is, hogy „szemléletesebbé váljék a valóság jelentéseinek, összefüggéseinek minősége, értékelése”. Ugyanő mutat rá arra, hogy a szólások metaforikus jelzéseket is hordoznak… És még sorolhatnám…
De beszélhetnék arról a csodálatos szövőművészetről, mely kender-, gyapot- és gyapjúszállal szinte áttekinthetetlenül gazdag művészetet teremtett meg, s mely manapság mindinkább városi lakásaink szépítését szolgálja. S hogy mivel fejleszthető a népi szövőtechnika? Azt jól bizonyítja Kasza Anna és Kozma Erzsébet szövőasszonyok munkássága, akik a népi szőttesművészetből magas szintű iparművészetet alkottak. (Munkásságukat az 1997-ben Csíkszeredában megjelent Szőnyegbe zárt álmok, Két erdélyi szövőasszony művészi pályája című kötetemben ismertettem.)
És említsük meg parasztasszonyaink csodálatos kézügyességét, gyönyörű hímzésmintáikat, kézimunkáikat, melyek szintén városi lakásainkat is szebbé, díszesebbé teszik.
E számbavétel során ne felejtsük ki a népi kerámiát, a gyönyörű színes kancsókat, tányérokat, melyek városi lakásainkban is kellemes és kedves színfoltként otthonosságot teremtenek meg. A kalotaszegi leánynak például a hozományban 60 tányér és 25 kancsó is helyet kapott.
De megemlíthetjük a kalotaszegi festett bútorokat is, amelyeket az asszonyok díszítettek, s melyek a hozomány fontos részét képezték.
Túlélési stratégiák. Felismerve azt a bizonyos globalizációs veszélyt, felelős értelmiségijeinkben – identitástudatunk és megmaradásunk szándékával – éppen napjainkban alakult ki az a bizonyos túlélési stratégia, mely népi hagyományaink felélesztését, megmentését célozta meg. Talán nem túlozunk, ha azt állítjuk: itt Erdélyben a népművészet, népköltészet, a népi hagyományok felélesztésének reneszánszát éljük.
Nézzük hát azokat a kezdeményezéseket, mozgalmakat, melyek a megmaradás érdekében azt a bizonyos túlélési stratégiát jelentik.
E szűkre szabott cikk kerete csak jelzésértékű példákra ad lehetőséget. De az olvasó állandóan találkozhat hasonló híradással. A Krónika április 28-i számában olvastam a következő szívmelengető híradást, hogy a különböző – Kisbogáncs, Apróbogáncs, Zurboló stb. – néven újraformálódó táncegyüttesekben „több mint hatszáz fiatal és gyerek táncolt”. Ugyanakkor népzenekoncertet is tartott, a Kolozsvári Magyar Operában gálaműsort rendezett.
Népművészeti reneszánsznak nevezném azt a mozgalmat, melyet Bandi Dezső iparművész, a marosvásárhelyi Népi Alkotások Házának metodológusa és művészeti irányítója 1955-ben indított el. Banner Zoltán Bandi Dezső iskolájának nevezi ezt a mozgalmat, mely több faluban elindította – szőnyegszövésben, fafaragásban, kerámiában – a már-már kiveszőben lévő népművészeti remekek megmentését. Az is az ő érdeme, hogy a népi hímzést felújította; segítette az asszonyokat, hogy értékesíthessék munkáikat. 14 faluban 49 asszony kezdett el olyan művészi értékű rongyszőnyegeket szőni, melyeknek alakos mintáit maga Bandi Dezső tervezte… Ennek is köszönhetően a későbbiek során e mozgalom sajátos művészi nyelvezettel „iparművészeti mozgalommá” (Banner kifejezése ) nőtte ki magát.
Erdély legjelentősebb néptánctalálkozóit szervezi a Téka – olvashatjuk a Szabadság március 22-i számában. Megtudjuk azt is, hogy a Téka Alapítvány „számtalan rendezvény színhelye, a szamosújvári magyarság kedvenc találkozó helye, ahova különböző foglalkozásokra gyerekek és felnőttek egyaránt eljárnak”. S azt is megtudjuk, hogy „immár negyedik éve itt szervezik meg azt ifjúsági néptánctalálkozókat Erdély, a Felvidék és Magyarország együtteseivel”. Örömmel olvashatjuk, hogy – hála a kitűnő Balázs Attila szervezőnek – az idén százhúsz vendége volt a IV. ifjúsági néptánctalálkozónak… Aztán – többek között – arról is hírt kapunk, hogy minden év végén a Téka-házban valamilyen nemzetközi rendezvényt is szerveznek.
Vagy említsük meg talán a Csíkszeredában június 20-án megtartott Hargita Megyei Kulturális Központ nyílt napját, melyen Kolumbán Gábor, a Hargita Megyei Tanács elnöke a modernizáció és a hagyomány összeegyeztetését hangsúlyozta. Ennek jegyében működik egy 21 fős művészeti-tudományos szaktanács, a Szárhegyi Alkotóközpont, a Művészeti Népfőiskola.
A Határon Túli Magyar Oktatásért Apáczai Közalapítvány 2000 nevű mozgalom célul tűzte ki „a határon túli magyar nyelvű felsőoktatás és szakképzés fejlesztését, meglévő intézményei működésének biztosítását, valamint a határon túli magyarság anyanyelvi megmaradását támogató pályázatát”.
Végül – de nem utolsósorban – egyházaink szerepét is idézzük meg ebben a bizonyos túlélési stratégiában. Tehát hadd közöljem azt a hírt, melyet a RMSZ június 27-i számában Máthé Évától olvashatunk. Ebből tudjuk meg: a marosvásárhelyi napokkal egy időben felavatták a Deus Providebit Tanulmányi Központot, mely hat év alatt készült el. Ez az impozáns háromszintes épület, melyben tíz tanterem, díszterem, nyolc irodahelyiség, kilenc vendégszoba, nyolcvan férőhelyes ebédlő kapott helyet, a továbbtanulást szolgálja. Kell-e ennél szebb példa arra, hogy a „hitből és akaratból” született épület a továbbtanulással, a különböző rendezvények megszervezésével a megmaradást szolgálja?!
Az egyháznak nemcsak a közösségi hit általi egyben tartó ereje fontos, hanem a tudományoknak, az új nemzedékek tudományos nevelésének felvállalása is. E tanulmányi központ kapcsán – ezt már a Krónika című lap június 27-i számából olvashatjuk – hadd idézzük Csató Béla főesperes nyilatkozatát: „Első számú célom a nevelés volt… Ebből született az a terv, hogy építek egy központot, amely az egyházi rendezvények mellett a magyar nyelvű világi oktatásnak is helyet ad.” Majd hozzáteszi: „Az ősszel induló magyar nyelvű egyetem marosvásárhelyi kara, a szociálpedagógia részére is felajánlja tanári szobáit, vendégszobáit, ebédlőt stb.”
* * *
Végül hadd fejezzem be soraimat Sütő András szép, hitet sugárzó szavaival, melyeket Beszélgetés Sütő Andrással című írásában (Szabadság, Kolozsvár, március 20.) Tibori Szabó Zoltán idéz: „Azt mondom mégis: a reménység kötelező. A reménység minden emberi cselekvés csírája, ígéretes sziklevele. Ha ezt kivetjük magunkból, azok reményét hizlaljuk, akik boldogan hoznák koszorúikat a sírhoz, mely nemzetként fogad be minket…”