Katona Imre

Szerelmi jelzők

    A magyar népdalok behatóbb vizsgálata másfél százada folyik hazánkban. E műfaj két egyformán fontos összetevője közül az első harmadban a szöveg, a másodikban a dallam kutatása került előtérbe, majd valamivel kiegyenlítettebb lett a mezőny, de a szövegkutatásnak van több tennivalója. Alábbi dolgozatom is voltaképp ezt a felzárkóztatást igyekszik előmozdítani.
    A népdalok szövegeinek rendszerezését nehezíti hatalmas tömegük, és a rövidségük miatt kevés közlést is tartalmaznak. Népi líránk jórészt tér és idő feletti, nem egyéneket vagy egyszeri eseteket mutat be, hanem bizonyos alaphelyzetekben érző, gondolkodó és viselkedő embertípusokat. Mindez valósággal tálcán kínálja a szélesebb körű nyelvi, stilisztikai valamint szociológiai lehetőségeket. E megoldások alapján ezúttal a vitathatatlanul egyik legfontosabb mondatrész: a jelző (epitheton) sokoldalú szerepének bemutatására kerül sor. E stíluseszköz a jelzett szavakat kiemeli, megkülönbözteti, minősíti, esetenként meg is szépíti, illetve állandósítja. (R. Molnár E.–Vass L. 1989, 56–58.) E gazdagnak mondható jelzői repertoárt próbáljuk alább rendszerezni, azzal az előzetes megjegyzéssel, hogy a feltűnően rugalmasan használt jelzőket nagyon nehéz egynemű csoportokba osztani. (Például a csárdás kis kalap a hetyke viseletre, viselkedésre céloz, a csárdás menyecske viszont a könnyelmű életvitelre.) Bizonyára másfajta osztályozás is elképzelhető, sőt szükség is lehet majd rá az ennél bővebb mintavétel esetén.
    A jelző természetesen a jelzett szóval alkot egységet, bár e szókapcsolat utóbbi darabját nem vizsgálom olyan gonddal, mint magát a jelzőt, s ezúttal mellőzve rejtett értelmüket is. (Ez utóbbit lásd Bernáth B. 1986 passim.) Olykor értelemszerű engedményt teszek a határozóknak és egyéb nyelvtani kategóriáknak, miként a szociológusok is teszik. (L. Csepeli Gy. 1987, 50, 75.) Mindenesetre a jelzők és a jelzett szavak óriási többsége szófaji szempontból melléknév, illetve főnév.
    A mostani – moldvai, kisalföldi és zalai –mintavétel a népdalok tengeréhez mérten szűkös, de így is elég sok munkát adott. A népzene kutatói a régi dallamréteg szempontjából az egyes stílustartományokat meg tudják különböztetni, de a szövegek vonatkozásában ilyen vizsgálatok eddigelé alig történtek, különösen a szerelmi népdalokról gondolhatják sokan, hogy tájakhoz egyáltalán nem is köthetők. Ugyanakkor köztudott a népi kultúra egészének feltűnően erős helyi kötöttsége, épp ezért is igyekeztem olyan példákat választani, amelyek egyrészt összevethetőek legyenek, másrészt tükrözzék az esetleges táji jelleget is! Így esett a választás három olyan tájra, amelyek közvetlenül nem érintkeznek egymással: ez Moldva, Kisalföld és Zala, az ott gyűjtött szerelmi dalok száma nagyjából egyenlő (Moldva: 60, Kisalföld: 72, Zala: 65). E három, illetve öt gyűjtemény (Faragó Z.–Jagamas J.–Szegő J. é.n.; Barsi E. 1970, 1971, 1973; Vajda J. 1973) szerelmi dalai – kevés kivétellel az 1950–60-as években dallamukkal együtt kerültek lejegyzésre, a 70-es években pedig közzétételre. Teljes egyöntetűségről azonban nem beszélhetünk, mert míg például a Kisalföld és Zala szerelmi dalai átlagban 2-2 szakaszosak, Moldvában elérik a versszakonkénti 7-es átlagot; mivel azonban itt nagyon gyakori az ismétlés, ezt a jelzők szempontjából levontam, e három tartományban nem térnek el annyira a számarányok: Moldva: 335, Kisalföld: 284, Zala: 315 a jelzők száma. Az egész jelzői repertoárt sikerült 13-15 csoportba osztanom, mivel azonban a 10. felettiek vegyesek, töredékesek, e kisebbeket ezúttal nem vizsgálom. (Lásd a mellékelt tematikai-statisztikai táblázatot.)

			Moldva	Kisalföld	Zala	Összesen
1	Színek	Színjelzők típusai	10	9	15	34
		A színjelzők összes száma	41	52	66	159
		A színjelzős szavak típusai	34	31	41	106
2	Méretek	Méretes jelzők típusai	6	9	6	21
		Méretjelzők összes száma	30	24	23	77
		A méretes jelzős szavak típusai	23	17	18	58
3	Mennyiségek	Mennyiségi jelzőtípusok	8	6	7	21
		Mennyiségi jelzők összes száma	8	9	25	42
		Mennyiségi jelzős szavak típusai	8	10	18	36
4	Hangulatok, helyzetek	Hangulatjelzők típusai	17	11	21	49
		Hangulatjelzők összes száma	40	34	43	117
		Hangulatjelzős szavak típusai	14	36	40	90
5	Természet, évszakok	Természeti jelzőtípusok	3	3	7	13
		Természeti jelzők összes száma	7	3	8	18
		Természeti jelzős szótípusok	6	4	7	17
6	Materiális jellemzők	Materiális jellemzők típusai	7	13	17	37
		Materiális jellemzők összes száma	8	19	23	50
		Materiális jellemzős szótípusok	10	13	16	39
7	Pozitív tulajdonságok	Pozitív tulajdonságjelzők típusai	6	7	12	25
		Pozitív tulajdonságjelzők összes száma	45	22	39	115
		Pozitív tulajdonságú szótípusok	28	15	15	58
8	Negatív tulajdonságok	Negatív tulajdonságjelzők típusai	6	18	9	33
		Negatív tulajdonságjelzők összes száma	22	26	12	60
		Negatív tulajdonságú szótípusok	4	11	8	23
9	Tetszetős külső	A szép jelzők típusai	3	3	5	11
		A szép jelzők összes száma	24	17	30	71
		A szépjelzős szótípusok	3	3	12	18
10	Hely, objektumok, személyek	A hivatkozott helységek egyszeri említése	3	4	17	24
		A hivatkozott helységek összes száma	4	15	25	44
		A helyileg említett objektumok, személyek	4	8	20	32

    A jelzők tartalom szempontjából elkülönített 10 csoportjából 6 a külvilágra vonatkozik: 1) színek, 2) méretek, 3) mennyiségek, 4) természet, 5) materiális jellemzők, 10) helyi objektumok, a többi pedig a lelkiekre: 4) hangulatok-helyzetek, 7) pozitív tulajdonságok, 8) negatív tulajdonságok, 9) tetszetős külső. Ha a 2) méreteket és a 3) mennyiségeket összevonnánk, valamivel kiegyenlítettebb lenne az arány. A külső és a belsővilági jelzők számát tekintve még kisebb a különbség: 390-363 az arány (az említett sorrendben). A legszubjektívebb daltípus is fele arányban „objektív”-nek tűnhet, ne feledjük azonban, hogy a szerelmes „lírai hős” még inkább antropomorfizálja a külső világot, mint másutt az epikus szereplő. Külső és belső világ között koránt sincs oly felező arányosság tájanként, mint együttesen, így Moldva talán lelkiekben árnyaltabb, a Kisalföld és Zala viszont természetközelibb: Moldva: 98/131, Kisalföld: 122/99, Zala: 170/124.
    Ami az egyes jelző-csoportokat illeti, külön-külön még tanulságosabbak, mint összességükben. Az első, a színek kategóriája az egyik legkönnyebben elkülöníthető és egyúttal a legnépszerűbb is. A jelzők tipológiája tájanként valamelyest eltér (Moldva: 10, Kisalföld: 9, Zala: 15), népszerűségük viszont nem. Annál feltűnőbb az egyes színek kedveltségének rangsora: Moldvában a fekete van az első helyen, a Kisalföldön és Zalában pedig a barna. Talán nem feltétlenül arról van szó, hogy Moldva szerelmi lírája komorabb, mert ott a szem mint testrész mellett ezzel jelzik a gyászt, a gúnyát és a földet is. A barna szín moldvai mellőzése régies költői gyakorlatra vall, mert a virágénekekben szinte még elő sem fordul, a másik két „nyugatias” ízlésű tájon viszont a barna újabban épp oly népszerű, mint a bizonyára modellként vett magyar nótákban. Mindhárom választott tájunk színskálájából majdnem teljesen hiányzik a lila (viola) jelző holott – egyöntetűen katolikusokról lévén szó – „ihlette” volna őket az egyházi színhasználat, a moldvaiakat pedig akár még a román környezeté is. A sárga szín hordozhat ugyan kedvezőtlen tartalmat (irigység, betegség, halál stb.), közepes ismertségét segíthette fenntartani a Monarchia barokk középületeinek (kaszárnya, börtön, illetve iskola, templom, stb.) színezése is. A többi szín eléggé egyformán népszerű, ilyen a piros, a zöld, a fehér, kissé népszerűtlenebb a kék; jellemzőbb viszont, hogy a színskála egészéből táji bontásban mennyi vonatkozik a természetre és a társadalomra: Moldva: 14/16, Kisalföld: 8/21, Zala: 28/30; itt már vannak nehezen értelmezhető eltérések, ám a kis számok sorompót emelnek a további elemzések útjába.
    A „színtelen” 2. számú: méretekre és a 3. számú: mennyiségekre vonatkozó két jelző-csoport – mint említettem – együtt is tárgyalható. A három táj népi lírájában mindkettő kevés típussal (6-9) szerepel, használatuk, vagyis népszerűségük közepes, és jóval többször vonatkoztatják a külső környezetre, mint az emberi társadalomra. A jelzett szavak feltűnően sokfélék, a színeké sokkal szűkebb körű volt (például barna legény Moldva: 3, Kisalföld: 7, Zala: 8), e méretek és mennyiségek viszont mindhárom helyen meglepően sokfélét jeleznek. Így például a kis (kicsi) Moldvában lehet leány, ló, ökör(!), galamb, gerle, fecske, hal(!), kert és ház, vagyis összesen 9 fogalom, és ezek közül alig szerepel valamelyik is kétszer. Ugyanez a jelző a Kisalföldön minősíthet leányt, pacsirtát, kertet, kalapot, utcát és házat, és ez az 5 fogalom sem nagyon szerepel kétszer. Talán Zalában kicsinyítenek vagy becéznek legkevésbé, esetleg picikét mondanak helyette: kalap, kert, kapa, ló, tehát mindössze 4, illetve további három fogalom jelzett, közülük is csak a kert szerepel kétszer. (Egyébként az egyetlen fogalommá párosult kislány, kiskert, továbbá még szópárként használatos kis kalap és kis pej ló mindhárom tájunkon előkerül.) A „méretes” jelzők közül a nagy az ellentétéhez hasonlóan népszerű, hiszen a közkedvelt stíluseszköz: a túlzás alapjául szolgálhat; jelzett szavai is ugyanolyan szórtak, mint a kis (kicsi) jelzőé. Így Moldvában Isten, leány, bánat, hegy és járom csak 5 fogalom, de épp 10 alkalommal szerepelnek, maga a nagy bánat 4 ízben is. A Kisalföldön kevesebb a nagy fájdalom (1), több viszont az átok (2), és itt is nagy a világ, a búzatábla, a sár és a torony. Zala a nagy jelző használatában is tartózkodó, a Kisalfölddel is csak némileg rokon: itt nagy az árpatábla, a harang (2), az eső és a szél, továbbá a búbánat is. A három táj lakóinak a szemlélete azonban nem tér el olyan mértékben, mint amilyen sokféle szót jeleznek, ezeket egymás mellé is tehetjük: bánat, fájdalom, átok, búbánat, valamint világ, hegy, illetve búzatábla, árpatábla; torony és harang, szél-eső és sár. A többi „mértékes” jelzőt korántsem lehetne ily módon párhuzamba állítani.
    A mennyiségi, 3. számú csoportbeli jelzők típusainak köre nem szűkebb ugyan, mint az előző, 2. számú méretes jelzőké, de már a használatuk jóval korlátozottabb, és az a különös helyzet állt elő, hogy egy jelző=egy jelzett szó, sehol semmit nem tudunk párhuzamba állítani. Így meg kell elégednünk egyetlen szokványos jelző: a sok, szintén egyetlen helyen, csak Zalában található jelzett szavainak puszta felsorolásával: szó (3), szép, muzsikál, megáll, ázik-fázik, út és fa (2); ezek egy része is határozós. Különös, hogy a statisztikai túlzás alapjául szolgáló sok és kevés ily gyéren szerepel, az összes többi mennyiségi jelzőt – adatok híján – ezúttal mellőzni vagyunk kénytelenek.
    A tér és idő feletti népi líra értelemszerűen nem kíván konkrét jelzőket, így a nevek, az időpontok, sőt maga a természet is hiányozhat, ha csak ez utóbbi nincsen „átlelkesítve”. Így válik érthetővé az 5. számú (természet-évszakok) és a 10. számú (helyi objektumok, személyek) jelző-csoportok feltűnő szegénysége. Így Moldvában égi harmat, tavaszi szél és pünkösdi rózsa, a Kisalföldön csillagos ég, nyári kereset és őszi rózsa szerepel mindössze, ellenben Zala népe az égi harmaton, csillagos égen kívül emlegette a vándor felhőt, a rezgő nyárfát, az árokparti csalánt, a kivicses-kavicsos házelőt és több mást is.
    Szerelmi dalainkban a névvel nevezett helységek ritkán szerepelnek, így Moldvában egyszer (csíki), a Kisalföldön háromszor (csornai, patonai, tamási), Zalában viszont 17 falut említenek, utóbbit talán az apró települések (falvak és ún. szegek, vagyis házcsoportok) miatt. A helynévi jelzők többsége tágabb vagy szűkebb környezeti tartozékokat vagy látnivalókat jelöl, mint amilyen a határ, hegy, erdő, mező, rét, kert, telek, híd, utca, állomás, malom. E konkrét helynévi jelzős szavak a (természeti) kezdőképeket pótolják.
    Az anyagi valóságra vonatkozó materiális jelzők a 6. csoportba kerültek, előfordulásuk mindenütt közepes, ettől függetlenül szinte ahány, annyiféle típus is. Ám mind e jelzőket, mind pedig a jelzett szavakat lényegében mindhárom tájunkon 3-3 tartalmi csoportba (öltözék, otthon, külső környezet) lehet osztani, ezeken belül némi különbség is észlelhető. Moldvában nagy a szegénység, külön kiemelik a gyolcs, selyem, gyöngyös, ezüst viseletjelzőket, az otthon (például vasas kapu) és a természet (harmatos, kövecses) alig szerepel. Utalnak egyes viseleti darabokra (ruha, rokolya, ing, gyűrű), a külső környezet (part, búza, stb.) alig kerül említésre, más kategóriákban bővebben szerepel. Hasonló a helyzet a Kisalfölddel, de Moldvánál polgárosultabb lévén, kevesebb „értékes” jelzőt (pamutos, patyolat, csipkés, slingelt, gyöngyös) tüntetnek fel, a „közönséges” értékjelző viszont több. Az otthonra vonatkozó jelző is kevés (rácsos kapu, rezgő nyárfa), a természetre valamelyest többször utalnak (száraz, harmatos, sáros, jeges). A jelzett szavak tartalmilag és arányaikban is saját jelzőik pontos megfelelői, a viseleti darab (szoknya, cipő) kevesebb, az otthon tartozéka (ágy, dunyha, kapu) is ritkán kerül említésre, a külső környezet (utca, híd, rét, part, föld, növények) jelenségei a hangsúlyosabbak. A szintén szegény Zalában újra kiemeltek a viseleti értékek (arany, sárga-csatos, selyem, függönyös, pántlikás, ráncos, bőszárú, vasalós, körül-fodros), az otthon viszont elég „közönséges” (rácsos kapu, rozsdás kilincs, literes üveg), a természet még kulisszaként sem nagyon szerepel (sáros út, csípős csalán). A jelzőivel „párba” állított szavakon kívül jóformán csak egyes viseleti darabokat (szoknya, gatya, kendő, kalap, gyűrű) és egy-két otthoni helyiséget (szoba) és berendezést (ágytakaró), tárgyat (kapu, kilincs) emlegetnek. (Ez utóbbiak mindenütt csak a látogatások miatt ilyen fontosak.)
    Szerelmi dalokról lévén szó, a 4. számú jelzőcsoportba sorolt helyzeti-hangulati mutatók gazdagon vannak képviselve, és mivel az értelmek általában szélsőségesek, a helyzetek és a szereplők pedig tipikusak, árnyalásról szó sem esik. Tájaink további közös hangulati jellemzője, hogy mindenütt több a negatív, mint a pozitív érzelem. Így Moldvában 8/3, a Kisalföldön 9/4, Zalában pedig 20/1. E bús-vidám jelzői tipológia az előfordulások számainak szembeállításával tovább pontosítható; így Moldvában 18/22, a Kisalföldön 27/9, Zalában pedig 34/8. Ezek szerint Moldva népe korántsem olyan borúlátó, mint a másik kettő, de ehhez majd a negatív-pozitív tulajdonságjelzők alább következő 7-es és 8-as számú csoportot is hozzá kell számítani!
    Moldvában a negatív érzelem többnyire bús, bánatos, kesergő, az énekes lehet még szegény vagy beteg is, az ellenkező póluson vannak a csendes, vidám és jámbor emberek. A Kisalföldön sem kevesebb a bús, kesergő, szomorú és panaszos ember, több a szegény (de nem vagyoni szempontból) és a beteg is, kevés viszont az egészséges (már tudniillik külön e jelzővel kiemelve), a víg, sok az igaz ember. Zalában közepes gyakorisággal éneklik meg a bús, keserves, magányos állapotot, a másik két tájnál gyakrabban panaszolják a hamis, csalfa, szegény és függő helyzetű egyéneket, csak egyetlen pozitív értéket: az igazszívűséget állítják mintegy a fényszóró sugárkévéjébe.
    Moldvában a mintegy 40 negatív-pozitív jelzőből csak 8 vonatkozik a tárgyi világra, 32 pedig magára a társadalomra, a Kisalföldön a sorrendben 15/19 az arány, Zalában pedig 11/32; az érzelmek tehát mindenütt hangsúlyosak, és csak kevesebb vetül ki a tárgyi világba, mint amennyi a társadalmon belül marad. (De e tekintetben is az alábbi 7. és 8. csoport lesz a döntőbb.)
    Előzőleg a lelkiállapotra, hangulatra vonatkozó ellentétes jelzőket egyetlen (a 4. számú) csoportba osztottuk, ezúttal viszont – a nagyobb számok törvénye alapján is – külön-külön csoportosítjuk a pozitív (7. számú) és a negatív (a 8. számú) jellemeket és azok tulajdonságjelzőit. Aligha okozhat ez zavart, hiszen egy csoporton belül vetettük össze egymással az ellentétes jelzőket, most pedig két csoport között. Inkább az lehet kissé zavaró, hogy nem éles a határ a 4., valamint a 7., 8. csoport között. (Például az igaz jelző a 4. és a 7. kategóriába egyaránt besorolható, oly tágas a jelentésköre, s még több hasonló ilyen eset is van.)
    A tíz kategóriából a 7. és a 8. egyaránt az élvonalban van, de az a különös helyzet alakult ki, hogy negatív típusú jelző (33) több van ugyan, mint pozitív (25), de már az előfordulások száma majdnem kétszerese (115) a pozitívénak, mint a negatívnak (60), és ez az arány a jelzett szavakra is vonatkozik (58-23). Így tehát elítélő, kárhoztató jelző több van, mint ahány (főként) személyt el is ítélnek. Láttuk, hogy az állapot- és hangulatjelzőknél ilyen belső ellentmondás nem fordul elő.
    Moldvában a jó (16) és az édes (15) jelző a legnépszerűbb, alig marad el tőlük a gyenge (11), mely itt tulajdonképpen gyengédet jelent, s a másik két tájhoz viszonyítva a kedves (1) meglepően ritka, és itt nem is női személyt illet, hanem pajtást, vagyis azonos nembeli tárgyat. A Kisalföldön csaknem ellenkező a helyzet, véletlenszerűen hiányzik a jó (a negatív kategóriában viszont 3 ízben is szerepel: nem jó összetételben). Gyakori viszont a kedves (7), gyenge (6), aranyos kis (5); felényi az édes (3) és a drága (2) jelző. Zalában is „élen jár” a kedves (9), gyakori a jó (7), a gyenge (5); közepesen kedvelt az édes (3) és a drága (3) kitétel; meglepően magas a betyár(os) jelző aránya, de nem is lehet mindig pontosan tudni, hogy jó vagy rossz értelemben (élethez vagy jelöletlen személyhez társítva) használják.
    A pozitív jelzők többsége mindhárom tájunkon személyekre vagy azok jellemére, érzelmeire stb. vonatkozik, kevés viszont az egész tárgyi környezetre. (Hasonló volt a helyzet a negatív jelzőkkel.) Így Moldvában a személyi-„tárgyi” arány 35/10, a Kisalföldön 19/3 és Zalában 25/14. A dicsért személyek zöme természetesen nő, de meglepő gyakorisággal „helyettesítheti” az illetőt valamely testrész, például a szív, a kéz (kar), az orca is. Ilyen „helyettes” Moldvában 6 ízben, a Kisalföldön 4-szer és Zalában 2 ízben fordul elő.
    A negatív jelzők Moldvában könnyedén „bokrosíthatók”: gyakoribban a rossz (10), az idegen (9), a régi (6), de közepesen kedvelt az átkozott (3) és a mostoha (2) kitétel; a nemzetiségi környezet eléggé magyarázza az idegen jelző felkapottságát. A Kisalföld meglepően dús negatívumai viszont alig bokrosíthatók: a nehéz (3), csalfa (3), irigy (2), betyáros (2) jelzőkön kívül szinte mindegyik egyszeri, és a felsorolt többes adatok egy része akár a 4. (lelkiállapot, hangulat) kategóriába is kerülhetne. Míg a Kisalföldön alig említik a rosszat (1), Zalában ez az első helyen van (3), de itt inkább a pozitív vonásokat tagadják (nem jó, nem igaz, nem édes), mintsem változatosabb módon tennék, mint ahogyan sokféleképp minősítenek a kisalföldiek.
    Tájainkon a negatív jelzők többsége is személyekre vonatkozik, jóval kevesebb a kárhoztatott tárgy vagy jelenség, így az arányuk Moldvában 20/2, a Kisalföldön 22/4 és Zalában 9/3. Míg azonban pozitív értelemben gyakran jelölték meg a szívet, a szemet stb., negatíve jóval kevesebb az (áttételesen) kárhoztatott testrész, így Moldvában lehet „rossz” a kéz (2) és legfeljebb még a lélek (1) is; a Kisalföldön van csalfa szem (2), rossz hír (1) stb.; Zalában könnyes a szem (1) és furcsa módon rossz is lehet a ló (3), másutt ellenkezőleg: becézik és dicsérik is.
    Végezetül, de korántsem utolsósorban a 9. számú, a tetszetős külsővel és a jelzőivel mindenképp foglalkoznunk kell, hiszen szerelmekről esik szó, kik a választott fiatalt többnyire eszményíteni szokták. A díszítő jelzők tipológiája szegényes, korlátozott, Moldvában mindössze ennyi: szép (28). Gyönyörű (1) és kondor (1); a Kisalföldön szép (13), csinos (2) és göndör (2); Zalában pedig szép (1), némi erőltetéssel ide (is) vehető a szabad (3) és a tiszta (2) jelző. Nem ily egyoldalú azonban a szép jelző használata sem, mert gyakran fokozzák, társíthatják is a barna, a piros, esetenként a zöld párjával is (szép barna, szép piros), és gyakran, bár nem sokfélét szépítenek e néhány jelzővel. Moldvában 10 személy és 5 emberi testrész „szép”, a tárgyi-természeti jelenségek közül viszont 13; a Kisalföldön 11 személy és 2 testrész, de a külvilágból csak a rózsa van szép jelzővel kitüntetve; Zalában a 6 személy, 4-féle testrész van eszményítve, a tárgyi környezetből 7 jelenséget emelnek ki megszépítve, s csak itt tartották szépnek a harang szólását, a zeneszót, és szépen iszik a legény, legel a jószág is. Általában megállapítható, hogy a megszépített személyekkel együtt közvetlen és távolibb környezete egyaránt megszépül.
    Ami a minősítő és egyéb jelzőkkel ellátott ifjú szerelmeseket illeti, több közöttük a lány (47), mint a legény (29), és a magyar nyelv szellemében sok a (látszólag) „kétnemű” egyén, ilyen valakinek a szeretője (26), babája (13), rózsája (7), galambja (4), kis angyala (4), kedvese (2) és violája (1); ez utóbbi helyettesítő szavak közül Moldvában 3, a Kisalföldön 5, Zalában pedig 7-féle módon becézik alig jelölt partnerüket.
    A kis számok miatt sem táji, sem pedig a rájuk vonatkozó jelzők szerinti bontásban nem érdemes a jelzett szavakat csoportosítani, tartalmi szempontból viszont talán inkább. E nem teljes felsorolásból hozzávetőlegesen kiderül, hogy a lírai előadókat mely külső jelenségek foglalkoztatták, tekintet nélkül a közvetlen vagy a közvetett (rejtett) jelentésre. Így viszonylag élénkebben figyeltek az égboltra (4), annál inkább a vizeket (11), az erdőt (16), a mezőt és a rétet (6), ezekkel összefüggésben a fű, fa, ez utóbbi növény ága és levele is gyakran szerepel (11), mindenekelőtt és -felett azonban a (főként kerti) virágok (25). Háziállatokat valamivel ritkábban (14), vadon élő madarakat viszont gyakran (17) említenek. A lakóhelyet elsősorban az út, utca (10), kert (4) és ház (3) képviseli, a termények közül sehol nem maradhat el a búza (3) és főként a belőle készült mindennapi kenyér (6).
    Még megnézhettem volna az összes jelző nemek (nő-férfi) szerinti használatát is, de csak utólag vettem észre, hogy Moldvában szint kivétel nélkül asszonyok-leányok énekeltek, így ez az összevetés más tájra és alkalomra marad.
    A stílusnak e viszonylag kevéssé ismert tartománya összességében sok tanulsággal szolgált, ezek többségét aligha lehetett volna előzetes feltevésekként kijelenteni. Jelen alkalommal a táji különbségek sem bizonyultak döntőnek, és az eltérések nagyobb részét megnyugtató módon meg is lehet magyarázni.
    Vizsgálatunk nyilvánvaló gyengéje a gyér adatbázis használata. Bármily fáradságos is az ilyenfajta elemzés, a jövőben szélesebb körű mintavétellel kell dolgoznunk, és azzal a levonható tanulságok is gyarapodhatnak.

Források

Faragó József–Jagamas János–Szegő Júlia: Moldvai csángó népdalok és népballadák. Budapest–Bukarest, év nélkül (az 1950-es évek elején jelent meg)
Barsi Ernő: Daloló Rábaköz. Győr, 1970
Barsi Ernő: Daloló Szigetköz. Győr, 1971
Barsi Ernő: Rábapatona hagyományaiból. Győr, 1973
Vajda József: „A zalai zöld erdőben…” Zalai népdalok. Zalaegerszeg, 1973


Hivatkozások

Bernáth Béla: A szerelem titkos nyelvén. Erotikus szólások és egyéb folklórszövegek magyarázata. Budapest, 1986 (passim)
Csepeli György: Vonzalmak és kapcsolatok. Budapest, 1987, 75. oldal
Lábadi Károly: Ahogy rakod tüzed. Drávaszögi magyar proverbiumok. Eszék, 1986, 23. és 330. oldal
R. Molnár Emma–Vass László: Stilisztikai ábécé a magyar nyelv és irodalom tanításához. Szeged, 1989, 56–58 és 73–74. oldal