Végh Attila

Csend, élet, jel

A falu főutcáján asszonyok, népviselet: katrinca, bernyéc, de némelyiken már pulóver, városi kabát; Moldvában járok, csángó élet- és haláltereken, falusi hajlékok, temetők, a málló házfalak alól előtünedezik a faváz, a föld, megmutatkozik a ház lényege, elkülönülés a természettől egyben folytatva azt, meghitt természetesség, a napfény apró ablakon préselődik be, földpadló, az emberek mezítláb élnek itt, nem határolódnak el, nincs cipő, beton; egyes házak már modernebbek, de anyaguk kirpics: vályog, a dolgok mélyéig nem ér az idő, az ősmagyar szavak vákuumdobolásába román kifejezések keverednek, de az idegen hatás a nyelv szövetét nem szőtte át, a nyelvtani szerkezet változatlan, mindig ez a szó jut eszembe: változatlan, betonoszlopok, hullámpala- és kátránypapír tetők alatt is; az „ez van” kényszere félresöpri ugyan idilli skanzenvágyaimat, az anyagok jelentésének ősi tudata kiveszőben, a szemiotika néha üres tereken tapogat, mégis átjár a múlt, megérint a csángó falu lélegzése, organizmus, mondom, és tudom, hogy soha nem fogom megérteni a csángóság lényegét, olyan vagyok itt, mint egy szomorú időutazó, az itteni idő szembesül saját létidőmmel, szembesítés, amelynek eredményeképpen az itt „tapasztalt lélekformák” mélyén fölerősödve érzem az elmúlás lüktetését, minden vanból annak nincsére érzek rá; utak mellett kerekes kutak feszülettel; utcai vályúban, patakban mosnak az asszonyok, a kukoricaföldön is kereszt, jelezve a földművelés szakrális voltát, a szájakon ezeréves szavak; most egyetlen állóképben látom az ezer évet, és mégis idegen vagyok itt, nincs megfelelő közelítési mód, a tudományos precizitás, egy nép történeti, etnográfiai körülírásának igénye saját tartalmát lúgozza ki, valahogy önnön szándékát semmisíti meg, és a tudás nem veszi birtokba a lényeget, mintha elmenő emberek árnyékát figyelnénk, a hiányzó dimenzió pedig csak egy másik elvesztése árán pótolható; kiérek a faluból, letarolt hegyek között visz az út a temetőhöz, ahol nincsenek sírhelyek, csak kereszterdő van, nem tudhatom, mikor lépek rá valakire, a fejfák egészen sűrűn, a családtagokéi összedrótozva simulnak egymáshoz, bevésett nevek, Ileana Horvat, odébb üres hely, arasznyi jel rajta, a meg nem keresztelt gyerek nem kaphat rendes fejfát, „az nem ember”, névtelen, nem részesült a logoszban, kitagadja a lelkek nagy közössége, a falnak döntve megint fakeresztek, nem tudom, mi lesz a sorsuk; vissza a faluba, egy fakorlátnál mosóteknő, de én koporsófedélnek nézem, hatalmas egérfogó, alatta sötétség, megint egy katrincás öregasszony, ő még sejti, hogy a népviselet hordja őt, talán csángónak kéne lenni, hogy megtudhassak valamit ezekből az emberekből, bár valószínűleg a csángóság esszenciája belülről sem látható, torz a nagyítás, nem tudok megoldást, középutat az idegennek lenni és az itt élni között, marad a fényképezgetés, pózálunk, megörökítve a régit, a skanzenest, az életet, ami nem csángált el, egyenes útja van, szinte érezni a predesztinációt, a sorsába belekövült tájat, olyan vagyok itt, mint vasárnap az állatkertben, lövöldözök, szégyellem magam, utálom magam, de az eszköz erős, vonszol a cél felé, amit lehet hogy ő talált ki, a fényképezőgép birtokol, vezeti a kezem, azt csinálok vele, amit akar, szociózunk, a fotózással különítem el magam még jobban, nagyszájú nyugati turista Pesten, a falu gyerekei utánam erednek, esemény vagyok nekik, nekem meg ők az esemény, mégsem döntetlen; ha a fényképezés elidegenít tőlük, akkor a termék, a kép vajon vihet-e közel bármihez, de erre majd csak otthon gondolok, itt csak érzem, itt csak sajnálkozom az anorganikus dolgokon, a giccskrisztuson a szobafalon, önrombolásnak minősítem a bádogkerítést meg a farmernadrágot, nem gondolkodom azon, hogy a belülről kiveszett tradíciót konzerválhatná-e a forma, hogy mit is kellene itt konzerválni, hogy miért pont itt kellene mindent konzerválni, csak fáj, hogy a régi fehér fejkendőt szitanyomásos gusztustalan váltja fel, merthogy „ez a szebb”, szerintem meg amaz, és önkényem az énszerintem valót minősíti igaznak, és skanzenfalut akarok látni skanzencsángókkal, ősmagyarul beszélő, népviseletbe öltözött emberekkel akarok beszélgetni egy olyan nyelven, amit én már nem értek, agyskanzenekre vágyom, arra gondoljanak a csángók, amire én akarom, így vagyok agresszív, behatoló egy élő szervezetbe, csak rombolni tudok, kárt okozni, befényképezek, azért is átverem az időt, méghozzá úgy, hogy megörökítem; témám az lesz, ami motivál, a csángó tájat befonják indítékaim, elvárásaim; úristen, lehet, hogy végig magamat fényképeztem.