Harangozó Imre

Elment a tűzcsiholó

Lükő Gábor (1909–2001)

    A nyolcvanas évek végén, a „létező szocializmus” utolsó éveit élő Magyarországán, elindultam, hogy a pesti betonrengetegben megkeressek egy szép nevű utcát, az Aranyvirág sétányt, s ott is a 7-es számú ház 3-as lépcsőbejáróját. Barátaim szerint, akik ezt az első találkozást előkészítették, itt, egy egészen pici lakásban él Lükő Gábor, a Magyar lélek formái című, 1942-ben megjelent könyv rég halottnak hitt szerzője. Ekkor már túl voltam jó néhány moldvai úton. Az ajándékozás szándékával hátizsákomba gyömöszölt szép szabolcsi almákat cipelve egy visszafojthatatlan érzés suhant át rajtam: Istenem, hová is űzetett a Magyar Lélek, alföldi pásztorszállások rejtekébe, fűvel benőtt mezőségi porták nyári konyhájába, a moldvai katolikus falvak utolsó magyarul tudó öregjeinek halkuló szavába, no meg ide, a pesti betonrengetegbe, ahol talán a legidegenebb helyen van. Zarándoklat volt ez a javából, zarándoklat a törhetetlen törzsű, sok vihart látott, de le sohasem győzetett magányos cédrushoz, Lükő Gáborhoz. Most, hogy kezemben tartom a gyászjelentést, nem tudok igazán hálát adni az Istennek, hogy élete utolsó, nem egészen másfél évtizedében ismerhettem őt, mi több, a szeretetével tisztelt meg. S most itt ez a kis fekete keretes papír: „Fájdalommal, de az Úr Isten akaratában megnyugodva tudatjuk, hogy Dr. Lükő Gábor, Kossuth- és Bethlen Gábor-díjas néprajzkutató 2001. április 21-én, életének 92. évében befejezte küldetését és hazatért megváltójához.”
    Már jó tíz éve annak, hogy egy szép tavaszi délutánon lelket, szívet és szemet megnyitó sétán kalauzolt végig Gyulán, sosem hallott szép titkokat mesélve saját szülővárosomról. Megható személyességgel mutatta meg azt az ablakot, ahonnan alig tízesztendős gyermekként végignézte a várost megszálló román csapatok bevonulását. Alig elkezdődött életében immár másodszor nézhette végig ezt az egyszer is földolgozhatatlan jelenetet. Apja ugyanis vízügyi mérnök volt, és a Vág folyó szabályozásánál dolgozott. Lükő Gábort eszmélésének ideje és első emlékképei, sőt kisiskolás kora Trencsénhez köti. A cseh megszállás után, apja, Becker Ádám, a német származású és műveltségű, de Kossuth-párti, hazafias érzelmű tekintélyes mérnökember elhagyja a Felvidéket, ívelő szakmai karrierjének helyszínét, és családjával együtt Gyulára költözik. S íme, ide meg a románok vonulnak be.
    A Szarvas, Makó, Gyula, Békéscsaba határolta kör Magyarország, vagy talán mondhatjuk, Európa földrajzi közepe. Ebből a csodálatos és termékenységgel egyedülállóan megáldott vidékből a trianoni hentesek határvidéket, félig-meddig elfeledett perifériát kreáltak. Gyula, bár határváros lett, de legalább magyar maradt. Lükő tehát iskoláit itt folytathatta, egészen 1925-ig, amikor a család Budapestre költözik. Gábor bácsi sokszor elmesélte, visszaemlékezésében meg is írta, hogy nagyon rossz és kedvetlen tanuló volt. Ezért döbbentette meg az az új helyzet, amely a Tavaszmező utcai Zrínyi Miklós reálgimnáziumban érte. Egy fiatal tanár szeretettel bánt velük, megmutatta a tanulnivalók értelmét. Egységben láttatta az addig különálló tantárgyakat, a Kultúra teljességét közvetítette. Karácsony Sándor volt ez a fiatal tanár. Lükő itt valósággal szárnyra kapott, lelkesedéssel és érdeklődéssel tanult. Csatlakozott az eggyel fölötte járó osztályhoz, a Csucsai Front elnevezésű közösséghez. Ettől kezdve Karácsony Sándorral egy életre szóló, most már sajnos mondhatjuk azt is, hogy az örökkévalóságra is érvényes barátság fűzi össze, hiszen sírjuk egymás mellett van a Kerepesi temetőben. Kettejük kapcsolatának jellemzésére a klasszikus mester–tanítvány viszony a legpontosabb. Karácsony lényeglátása, összefüggéseket és egyetemes mondanivalót fölismerni képes személyisége életre szóló indíttatást ad Lükő Gábornak. Karácsony Sándor az alapot adja, ami kiegészül a többi mestertől, Gombocz Zoltántól, Német Gyulától, Petz Gedeontól, majd Kodály Zoltántól és Györffy Istvántól kapott felépítménnyel.
    A Csucsai Front az a közösség, ahol Lükő Gábor behatóan megismerkedett Ady Endre költészetével. Ezt, s az ezzel együtt járó erőteljes nemzeti elkötelezettséget apja és apja német rokonsága rossz szemmel nézte. Lükőben ez a lelki kötődés és elkötelezettség azonban tovább erősödik azzal, hogy Bartók Béla zenéjét és népzenei gyűjtéseit is megismeri. A családi feszültség addig fokozódott, hogy apja tanácsára elhagyta az apai Becker nevet s helyette édesanyja ősi nemesi családnevét, Lükőt vette fel 1927-ben, amikor ezzel egy időben katolikus vallásról áttért a református egyházba is.
    Egyrészt ezek a családi gyökerezettségű feszültségek, másrészt Dimitrie Gusti professzor tudományos híre Lükőt Bukarestbe indítja. Itt ugyanis ebben az időben, az 1930-as évek elején világszínvonalú szociológiai és népismereti képzés folyt. Ezekről, a mára kultúrtörténeti virágkornak számító évekről Henri H. Stahl – aki Dimitrie Gusti egyik főmunkatársa volt – így számol be: „Ahogy híre kelt a román szociológiai iskola munkájának, egyre többen érkeztek külföldről, hogy bekapcsolódjanak kutatásainkba. Az első külföldi »diákunk«, aki szociológiát tanulni jött hozzánk, a budapesti Lükő Gábor volt. 1932-ben egyszer csak kikötött szociológiai szemináriumunkon, ahol alkalmunk volt találkozni. Egy árva szót sem értett románul. Akkor még nem szerveztek nyelvkurzusokat a külföldi diákoknak. De Lükő, aki néprajzosnak tartotta magát, nem jött zavarba egy ilyen apróságon. Megkérdezte tőlem: – Hol beszélik a legtisztábban a román nyelvet? Ráböktem a térképen Arges megye környékére. Lükő elköszönt, s hosszú hónapokra eltűnt a szemünk elől: egy szál magában indult neki az országnak, hogy egy arges-i faluban kössön ki. (…) Hanem miután jól megtanult románul, újra felbukkant a szemináriumon. Most már vihettük magunkkal a gyűjtő utakra. Bölcsész képzettségű lévén, Brăiloiu mellett dolgozott, folklór-, néprajzi és szociológiai adatokat gyűjtött.” Gusti és Brăiloiu tanácsára keresi föl a moldvai magyar falvakat hét hónapos, eredményekben, úttörő jellegű néprajzi megfigyelésekben gazdag időszakot töltve ott. Moldvai kutatásainak összegzéseként 1936-ban jelent meg: A moldvai csángók; A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal című máig alapműként használt nagy jelentőségű kötete.
    Romániából, egy fatális tévedés miatt – esetleg annak ürügyén – 1933-ban politikai okokra hivatkozva kiutasítják. Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetemen Györffy István bátorítására 1936-ban doktorátust szerez néprajzból, Kelet-Európa történetéből és román nyelvből is. Az immár nagy múltú, de még mindig fiatal tudós ezután Debrecenbe, élete legfontosabb alkotóhelyére kerül, mint a Déri Múzeum munkatársa. Itt írja meg alapvető művét A magyar lélek formái címmel. Ebben a művében, megalapozva a népművészet megismerésének társaslélektani módszerét, olyan magasságba emelve ezzel népünk képmetsző és tárgyalkotó művészetét, mint azt néhány évtizeddel korábban Bartók és Kodály a magyar népzenével tette.
    Karácsony Sándor ajánlására 1942-ben a debreceni tudományegyetem Társaslélektani Intézetének egyetemi magántanára lesz. Erről az ajánlásáról Karácsony Sándor A magyar demokrácia című könyvében a következőket olvashatjuk: „Dr. Lükő Gábor habilitációja iránti kérelméhez csatolt műveit áttanulmányozva szakvéleményemet az alábbiakban van szerencsém a tekintetes Kar elé terjeszteni. Lükő Gábor tudományos pályáját igen tanulságosnak tartom abból a szempontból, hogyan fordul a szakember érdeklődése munkásságának természetes folyományaként mindinkább a filozófia felé. Lükő első munkája a moldvai csángókról szól. Ebben a szaktudós aprólékos gondosságával igyekszik meghatározni a csángóság fogalmát. Filozófiai jellegű problémái itt még nincsenek. Említésre méltónak tartom mindamellett, hogy kutatásaiban már itt sem szorítkozik a tárgyi néprajz területére, hanem az egész folklórra kiterjeszti vizsgálatait. Behatóan foglalkozik a csángók nyelvjárásával, népköltészetével s dalaiknak zenei sajátosságaival is. A magyar hímzőművészetről és a hortobágyi pásztorművészetről szóló munkáiban már nem elégszik meg szaktudománya leíró és összehasonlító módszereivel, hanem a néplélektan szempontjából is megvizsgálja anyagát. Ez jogosítja fel arra, hogy egyrészt párhuzamot vonjon a népművészet és népzene jelenségei közt, másrészt kapcsolatot keressen a magyarság egzisztenciális problémái, történeti életének sorsfordulatai és népművészetének stílusai között. (…) Bizonyítottnak tekinthető, hogy a népművészet formáit nem lehet sem a technikai fogásokkal, sem a művelt rétegek vagy a szomszéd népek hatásával magyaráznunk, hanem belső, pszichológiai tényezők működését kell keresnünk bennük. Ezeket a tényezőket kutatja tovább A magyar lélek formái című művében, most azonban sokkal nagyobb területet felölelő kutatásait a népköltészet, népzene, népművészet és népi építészet területére is kiterjeszti. Nagy jelentőségű eredménye munkájának a magyar nép szimbólumrendszerének felfedezése. A népköltészet és népi képzőművészet szimbólumai azonosak, az építészet és a zene azonban külön világ. (…) A pentaton hangközök szabályosságának és a parlando-rubato társaslélektani hátterének felkutatása azonban egészen Lükő érdeme. (…) Teljesen ismeretlen területet hódított meg a néplélektan számára a népi építőművészet feldolgozásával is. (…) Munkássága szolidságát garantálja egész tudományos pályafutása, mely azt bizonyítja, hogy sohasem elképzelései és tervei alátámasztására gyűjtötte az adatokat, hanem megfordítva, a szaktudomány, az adatok területéről indult el, s azok kényszerítették a maguk rendjén néplélektani és pedagógiai meggondolásokra.”
    A termékeny debreceni éveknek az országot és nemzetet egyaránt halálos szorításba vonó kommunista diktatúra vet véget. Megszűnik az Exodus Könyvkiadó, meg az 1946-ban a debreceni értelmiségiek által alapított Magyar–Román Baráti Társaság, meg a Keleti kapu című folyóirat. Módszeresen fölszámolják tehát a Karácsony Sándor és Lükő Gábor nevével fémjelezhető szellemi mozgalom minden bázisát. 1950-ben Karácsony Sándort erőszakkal lemondatják katedrájáról, később még szerény nyugdíjának kifizetését is megtagadva, a mélyen vallásos ember büszkeségével viselt nyomorba taszítják a nagy pedagógust. A Társaslélektani Intézetet formailag sohasem szüntették meg, csak nyilvános tevékenysége vált lehetetlenné.
    Ezzel Lükő számára megkezdődik a majd négy évtizedig tartó, megaláztatásokkal, méltatlanságokkal teli keresztút. 1950 és 1958 között Gyula, 1958-tól ’63-ig Baja, 1963 és 1970 között pedig Kiskunfélegyháza jelzi a keresztút egy-egy stációját. Négy évtized, szinte egy teljes emberélet, melyet végigkísér a mellőzöttség, a szellemi elszigeteltség nyomasztó tudata, a vélt és valódi barátok kisebb-nagyobb árulása. 1956 jentős év volt Lükő életében. A forradalom kitörését megelőző vihar előtti csöndben romániai gyűjtőútra nyílik lehetősége. Arad, Borosjenő, Kolozsvár, Nagyvárad és Bukarest után hat napot tölthet Moldvában, szeretett csángói között. Az októberi forradalom eseményei Pesten érik. Hazatérve Gyulára, a Gyulai Hírlap december 13-i számában így ír: „Ghandi volt az indus szabadságmozgalom vezére, aki arra tanította népét, hogy először önmagán uralkodjon, csak úgy lesz méltó a szabadságra. Nekünk magyaroknak is meg kell mutatnunk, hogy méltók vagyunk rá. Az egész világ szeme rajtunk. Csodálattal nézik a mi fegyvertelen harcunkat és reménykednek a győzelmünkben…” A józan, békítő hang és a múzeum teljes anyagának kár nélküli átmentése nem marad jutalom nélkül. December 17-én több társával együtt letartóztatják, és forradalmi szervezkedés vádjával Békéscsabára szállítják, ahol 23-ig vizsgálati fogságban tartják. A gyulai „Fehér Könyv” 1957-ben ezt írja róla: „A Gyulai Hírlapban utolsó lüktetésként jelent meg egy vezércikk, amelyben (…) Lükő Gábor, a Múzeum igazgatója, tartós ellenállásra szólít fel a népi demokrácia ellen.” Megbélyegzett emberként Lükő Gyulán is ellehetetlenül. Életében tehát a türelemmel viselt keresztút újabb stációi következnek.
    Életének utolsó időszakában, a földi dolgoktól, gondoktól immár megtisztult lélekkel viselt súlyos betegség napjaiban szerető odaadással lányunokája gondozta. Az utolsó napok egyikén János evangéliumát olvasták. A 4. kapitulum 34. versénél Gábor bácsi megállította az olvasást. Hosszan elgondolkodott, majd letétette a könyvet. Az örökre nyitva maradt Szentírásban, az adott helyen ezt olvashatjuk: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, hogy elvégezzem az ő művét.” Igen, Lükő küldött volt, a Magyar Néplélek testet öltött szószólója. Személyes sorsával is viselte népe XX. századi megpróbáltatásait. Értjük és tudjuk, hogy az emberi élet végső határára jutva, áldott munkáját bevégezve el kellett mennie. De kitől kapjuk ezután azt a biztonságot, biztos erkölcsi hátteret, emberi tisztaságot, hitet és erőt, amelyet ez az Aranyvirág sétány 7-es számú házában élő szent remete adott nekünk.
    Megmaradnak írásai, megmarad áldott emlékezete is, s hisszük, tudjuk, a Magyar Lélek is él. Ő maga mondta 90. születésnapján az őt ünneplő barátainak: „Gyermekeim! Szeressétek a magyar kultúrát, a magyar műveltséget! Adjátok tovább és őrizzétek! Ez a legfontosabb! Emlékezzetek arra, amit írtam vagy mondtam, de engem elfeledhettek…” Nem! Nem feledhetjük Lükő Gábort, hogyan feledhetnénk akkor azt, amit írt és mondott. Most már örökre kísérnek bennünket hihetetlenül erős, mindig célba találó, gyémánt keménységű szavai: „Saját műveltségünk mélységeire ráeszmélve azt is mondhatjuk: – Nem anyától lettél! Isten ajándéka ez!
    Úgy hallgassuk ezen túl dalainkat is, ne az iskolás kultúra unalmával, hanem saját életünk legszebb vallomásaként. Nem avult el ez a zene, sőt nagyon is él. Csak ezekben tud igazán kitörni életvágyunk, örömünk és bánatunk. Bartók és Kodály is csak ezeknek a nyelvén tudott lelkünkből fakadó műveket írni.
    „Feleim, kedves magyar feleim, ne legyetek koldusai Európának. Mi is tudunk adni neki valamit, aminek hasznát veheti. Ezt, a mi ázsiai lelkünket. Hogyha őszintén nyilatkozunk meg előtte.”