Válaszúti távlatok
Kallós Zoltánnal Fehér Anikó beszélget
– Hogyha Erdélyről beszélünk, elsősorban a népművészet, a tárgyi és a szellemi folklór gazdag tárháza jut eszünkbe, melynek legkiválóbb ismerője Kallós Zoltán, Kossuth-díjas népzenekutató. Mi minden történt három év alatt, a Kossuth-díj átadása óta?
– Megjelent a Kallós-archívum néven elindított sorozat, idáig tizenhárom kazetta, és most készül a tizennegyedik, magyarludai kiadvány, ugyanis ott élt a szerintem legkiválóbb kalotaszegi prímás, a Buráló. Közben megjelent a Balladák új könyve 18 kazettával, két egyéni CD, a legutolsó az Idegen földre ne siess címmel, el is fogyott mindegyik, a bonchidai válogatás is elfogyott. Az első CD-ből, Búsulni sohasem tudtam, már a harmadik kiadás van a piacon és nagyon megy.
– A méltán visszakapott egykori Kallós-kastélyról hírlik, ott archívum, múzeum és folklórközpont alakult ki.
– Egy ilyen gyűjtés nem lehet öncélú, én nem csak szellemi javakat gyűjtöttem a nép körében, hanem tárgyiakat is. Ez idáig bent süllyedt a ládákban, most pedig igyekeztünk közkinccsé tenni. Berendeztünk egy teljes válaszúti szobát szülőfalunkból és egy környező falvakból lévő szobaösszetételt egy széki sarokkal, az idén pedig megnyitottuk a kalotaszegi részleget és egy moldvai csángót, mellette egy román részleget is.
– A kolozsvári ház berendezése, amely a hetvenes évek óta valamennyiünk előtt mindig nyitva állt, átkerült Válaszútra?
– Most már nagyjából igen, mert eltelt az idő, és átveszik a tevékenységet a fiatalok. Szerencsére olyanokkal vagyok körülvéve. A titkárnő, Németh Ildikó, az unokahúgom, Balázs Bécsi Gyöngyi, az öccse, Balla Feri mozgatják a dolgokat. Nagy segítségemre van Szép Gyula, a Kolozs megyei tartomány művelődési osztályának egyik aktivistája is.
– Magyarországról kap-e valamilyen segítséget a munkához?
– A ház, amit örököltem, negyven évig a tsz-nek volt a székháza, egy szeget sem vertek bele, beázott a tető több helyen, meg kellett javítani. Idén kaptunk az Illyés Alapítvány jóvoltából egy összeget, teljesen felújítottuk a födémet, és a padláson leszigeteltük a manzárdot. A legnagyobb probléma az, hogy nincs központi fűtés. Azzal egész télen lehetne működni. A nyáron hat táborunk volt összesen.
– Ha jól tudom, tanfolyamokat is szerveznek itt.
– Igen, tanügyi kádereknek is indult tanfolyam, tavaly is volt már, most beindítottuk a magyar nyelvű oktatást is a faluban, mert 25 éve megszűnt, és az óvodát. De sajnos azon a völgyön fel, ahol az én falum is elhelyezkedik, a Borsa völgyében, sem Kolozsborsán, sem Bátonban, sem Kidében, sem Csomafáján, sem Kisesküllőn, sem Fodorházán, sem Ördögkereszten, sem Bodonkúton nincs magyar iskola. Jó volna begyűjteni a gyerekeket. Ezért volna fontos, hogy megoldjuk a központi fűtést. Be tudnánk őket gyűjteni egy iskolaközpontba Válaszútra. Ez fennáll a másik két völgyben is: a lónai völgyben és a töki völgyben is. Összejönne egy egész iskolára való gyerek, mind alsó, mind felső tagozaton, majd folytatólagosan.
– Hogyan bírja így hetvenen túl is mindezt?
– Volt nekem egy unokanővérem, egy „nagydogú” asszony, ahogy mondják a Mezőségen. Mindig azt mondta, nem szeretné az erejét földbe vinni. Hát én se szeretném.
– Vannak, akik temetik és vannak, akik az újjászületését hirdetik a magyar népzenének. Mi is az igazság?
– Egyre inkább terebélyesedik, és örömünkre legyen mondva, sok iskolában bevezették most kötelező tantárgyként a táncoktatást. Ettől elválaszthatatlan a magyar népzene, a magyar népdal. Egyik sem létezik a másik nélkül. Nagyon élvezik a gyerekek. Akik kiöregedtek a táncházasok közül, azok hozzák a gyerekeiket és az unokáikat.
– Ahol most beszélgetünk, az az egykori pályatárs és sorstárs, Martin György, illetve az özvegye lakása a Károly körúton, Zoli bácsi készül a néhány megállónyira lévő Molnár utcai táncházba. Mi hajtja minden ilyen eseményre?
– A Molnár utcai vezetőség nagy segítségünkre van a táncháztalálkozók és a táborok megszervezésében, mert elég nehéz onnan toborozni. Különösen Ötvös György van nagy szolgálatunkra. Válaszutat és Kalotaszeget, ezt a két tábort szokta támogatni.
– Valamennyien, akik a magyar népzenével foglalkozunk, kiindulópontunknak tekintjük a Balladák könyvét. Ezt követte ’96-ban a Balladák új könyve. Mit tartalmaz ez a kötet?
– Ez abban különbözik, hogy a másikban négy fólialemez-melléklet volt, arra elég kevés fért rá. Ehhez hozzátartozik nyolc hangzó kazetta, kb. 140-150 balladának a dallama. Ez fontos, mert nem mindenki ismeri a kottajeleket, de hangzás után meg tudja tanulni. Fontos a népdalénekeseknek is, hogy hangzóanyagról tanuljanak.
– Időközben sikerült még új balladákat is találni?
– Igen, sokat. Amikor összeállítottam az első kiadványt, nem tudtam hozzájutni mindegyik balladához, mert nagy része itt kint volt. Az érdekesebb változatokat vagy azt, ami nem került bele az első kiadványba, igyekeztem közreadni a Balladák új könyvében.
– „Életem legszebb perceit a gyűjtőutak idején éltem át” – írja. Mindannyian tudjuk, hogy a gyűjtés körülményei nem voltak valami fényesek.
– Sok élményem volt különösen az egyszerű falusi emberek között, akik nagyon őszinték tudnak lenni, és ha az ember úgy közeledik hozzájuk, megnyilatkoznak.
– Vannak-e kedves vagy legkedvesebb adatközlői?
– Voltak, több is. A szülőfalumban is volt: Bálint Jánosné, Kallós Márta néni, akkor az édesanyám szülőfalujában Kis Ferenc Frici, volt Moldvában Szájka Rózsa, Miklós Gyurkáné Klézséből, Lészpedről Demeter Antiné Jánó Anna és még sokat lehetne sorolni. Deák Ilona néni ugyancsak Lészpedről, mert Lészpeden sokat gyűjtöttem, Klézséből megemlíthetném Lőrincz Györgyné Hodorog Luca nénit is.
– A kiváló nótafák gyerekei, fiai, lányai, unokái átvették-e a kincset?
– Nem soroltam fel Lészpedről többek között Martin Ferencné Fejér Erzsit, Tuló Erzsit, ennek a lánya s az unokája is átvették. Klézsében pedig Luca néni testvérének a lánya, Bálint Erzsi képviseli most a nótafavonalat, Válaszúton megemlíthetném a Szabó családot, Balázs Rózit és a három lányát, akik megtanulták az anyjuktól. Van ilyen Visában is, Ördöngösfűzesen is.
– Magyarországon, Budapesten se szeri, se száma a népzenei együtteseknek, a népzenei előadóknak. Jól tanulták-e meg a hagyományt?
– Van, aki igen, és van, aki nem. Elsősorban a magyar népdalt nem szabad dramatizálni. Attól lesz modoros. És nem szabad nyelvjárásban énekelni. Úgysem fogja tudni énekelni soha pont abban a nyelvjárásban, amelyben azt előadta az eredeti énekes. Csak akkor szabad követni a nyelvjárást, ha ezt megköveteli a sorvégződések rigmusa. Ilyen esetben például, hogy „válaszúti hegy alatt szántottam egy darabat”. Attól lesz modoros. Nagy probléma ezeknél az énekeseknél, hogy teljesen lekopírozzák a népdalt és sok esetben hibásan előadott dalt tanulnak meg. Főleg a hangsúlyozásnál van a nagy baj. Mindig a magyar beszédnek a módját kell követni; a hangsúly mindig az első szótagon van. Nem kell a hangszeres változat után menni, mert attól magyartalan lesz a hangsúlyozás.
– Kodály ugyanezt mondta ötven évvel ezelőtt. Mégis nagyon sok énekes kopíroz.
– Természetesem meg kell tanulni jól a stílust, az előadásmódot, vigye bele az egyéniségét, és ahányszor, annyiféleképpen énekelje. Mert az a felvétel a mindenkori énekesnek a pillanatnyi lelki beállítottságától és a körülményektől függően alakul úgy, ahogy azt fel szoktuk venni. Mindig másképp énekli, ha kétszer egymásután énekli, akkor is más lesz.
– Mi a helyzet Erdélyben?
– Erdélyben falun még rengeteg jó énekes van. Sajnos ott nem tudtuk megszervezni a pávaköröket. Pedig én gondolkoztam rajta, hogy egyszer fel kéne dobni egy együttest, egy menyecskekórust esetleg Visából vagy Magyarszovátról. Ez a fantasztikus díszítéses közös éneklést, már itt Magyarországon nem lehet hallani, nem is tudják már megcsinálni az itteni adatközlők, csak ott. Vagy egy moldvai együttest. De nincs aki foglalkozzon ezzel. Nálunk még nincs hivatalosítva ez a vonal. A fiatalok sokat énekelnek, ha összejönnek, a sepsiszentgyörgyi együttesnél van egy jó énekes, a csíkszeredainál, Udvarhelyen is tudok, Kolozsváron is van egy tanárnő, Ambrus Kati, aki nagyon szépen énekel, vagy akár Pilik Gyöngyi, aki egyetemista. Sokat tudok falusi viszonylatban, akik gyönyörűen énekelnek, s megállnák a helyüket a színpadon.
– Van esélyük színpadra kerülni? Van, aki fölfedezze őket?
– Nálunk nincs annyi lehetőség, mint itt. Itt viszont rengeteg fiatal van, sok dalkör van, pávakör, nem is lehet nyilvántartani az együtteseket, zenekarokat, énekeseket.
– Jól élnek-e ezek az énekes, színpadra került fiatalok a lehetőségekkel?
– Azt nem tudnám pontosan megmondani. Nem tudnak gazdálkodni az anyag kiválasztásával, és sok esetben rosszul hallják a szöveget, és úgy tanulják meg, rosszul. Sokszor úgy hagyják a szöveget. Láttuk a töviseket kivirágozva, hát nem a töviseket, hanem a „dömölseket”. Gyümölcsöket kivirágozva: „hát az anyja meglátja…”, nem hát az anyja, „hét”.
– Hadd idézzek a köny utószavából: „Hogy miért adtam a fejem a gyűjtésre, nehéz lenne megmagyarázni, valami belső erő hajtott, hogy én is tegyek valamit azért a közösségért, amelyikhez tarotózóm. Ezt a munkát csak önzetlenül és odaadással, valamint az értelmességében vetett hittel lehet végezni.” Mit tenne ehhez hozzá?
– Sok örömöm telt benne, és főleg az ösztönzött a gyűjtésre, hogy teljesen ismeretlen világ az, ahol én születtem, a mezőségi népzene. A mezőségi tárgyi kultúrát egyáltalán nem ismerték. Most kezdik megismerni. Főleg a széki zene után kezdtek fölfigyelni a mezőségi népzenére, varrottasra meg a táncra. Mikor én iskolába jártam és népművészetről esett szó, akkor vagy Kalotaszeg vagy Székelyföld vagy akármelyik más magyar tájegység jöhetett csak számításba, s ez valahogy bántotta az önérzetemet. Azért nem is gyűjtöttem én Székelyföldön tudatosan, hanem főleg a Mezőségen, Moldvában, a Gyimeseken és Kalotaszeg Nádas melletti falvaiban. A Nádas-menti falvakat is úgy tartják számon, hogy a „cifra Nádas-mentiek”, holott ők őrizték meg legjobban mind a zenei anyagot, mind a tánckultúrát.
Teljes szövege elhangzott a Kossuth rádió Népzenei portré című műsorában 1999. november 20-án.