Leonyid Andrejev

Rekviem

Egyfelvonásos dráma

Mindez a pusztaságban játszódik.     A színen egy kisméretű színház hasonmása látható. A bal oldalon van a színpad, ahol a színészek játszanak – széles dobogó, melynek közepén válaszfal húzódik. Ez a kulisszák mögötti rész, az intimebb színházi tér, a másik oldalon, a jobb oldali részen zajlik a cselekmény. Mindkét rész egyformán jól látható, de a bal oldali rész gyengébben van megvilágítva, félhomály fedi, a mozdulatok zavartabbak – a jobb oldali részt éles fény világítja meg, itt a beszéd hangos, a mozdulatok kimértek és pontosak.     De mily fájdalom!     A kis színházban nincsenek nézők.     Bábuk helyettesítik őket, tömör fából készült figurák, deszkából faragta ki őket egy asztalos, egy festő meg befestette őket. Két tömött sorban ülnek a képzeletbeli székeken, mely félkörben körülöleli a színpadot. Merev tekintettel néznek megrajzolt szemeikkel, mozdulatlanok, nem lélegeznek, némák. A fény visszaverődik rózsaszínű, halott arcukról, úgy tűnik, mintha élnének, és ha a fény vibrál rajtuk, az az érzésünk támad, mintha mozognának. A hangos szavak beléjük ütköznek, majd visszaverődnek róluk a színpadra. Olyan, mintha ők beszélnének, mosolyognának, sőt még sírnának is. Az igazgató és a színészek is nézőknek nevezik őket.
A játék
A premier előestéje. Csend van és sötét. A színpadot homály borítja, csak néhány gyenge lámpa fénye választja el a nézőtértől, némi fény világítja meg a mozdulatlan fabábuk festett arcát is.     Két ember suttogva beszélget: a rendező és a művész. A művész nyugtalan, túlságosan kedves, és folyton izeg-mozog. A rendező inkább hallgatag, komor hangulatban van.
MŰVÉSZ	Bocsásson meg nekem, kedves barátom, hogy az éjszaka közepén rátörtem önre. Habár itt minden olyan csendes. De ön, kedvesem, ön rendező, szintén a művészet szerelmese, és biztosan megérti izgatottságomat. Szerettem volna még egy pillantást vetni ezekre a csodálatos figurákra, melyeket az én ecsetem hívott életre. Nem lehetne őket egy kicsit jobban megvilágítani?
RENDEZŐ	Tilos.
MŰVÉSZ	De hát miért? Nekem úgy tűnik, mintha az ott, a sorban a harmadik, mintha még nem lenne teljesen befejezve. Hiányzik még néhány ecsetvonás… El sem tudja képzelni, milyen sokat jelent egy ecsetvonás, ha azt az ihlet szüli!
RENDEZŐ	Tilos.
MŰVÉSZ	Csak igazítanék kissé az arcvonásain, az arca még nem elég fényes és gömbölyű. Hiszen ez egy kövér ember, értse meg, kedvesem!
RENDEZŐ	Tilos. Az igazgató urat és őméltóságát várom.
MŰVÉSZ	(tiszteletteljesen meghajolva) Á-á, őméltósága! Akkor már értem, akkor már hallgatok is. Hallgatok, kedvesem. Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy őméltósága mindenkinél jobban értékeli majd munkámat. Úgy mondták nekem: nincs szükségünk élő nézőkre a színházban, félünk attól a zajtól és kellemetlenségtől, amit a tömeg okozna. Ugye, így mondták nekem?
RENDEZŐ	Igen, így.
MŰVÉSZ	De nem szeretnénk egyedül lenni a színházban, üres széksorok és sötét páholyok között. Fessen nekünk nézőket, olyanok legyenek, mintha élnének, hogy drága színészeink, akik, sajnos, túlságosan is szeretik a tömeget, ne vegyék észre a csalást, és azt higgyék, hogy telt ház van. Ugye, így volt, kedvesem?
RENDEZŐ	Igen, így.
MŰVÉSZ	Micsoda zseniális ember! Micsoda zseniális szeszély! Csak egy igazi koronás főben születhetett meg egy ilyen zseniális őrültség. A színház tömve – de mégsincs itt senki. Senki sincs itt – és a színház mégis tömve van! Elragadó! No és nekem, kedvesem, tán nem sikerült?
RENDEZŐ	Sikerült.
MŰVÉSZ	Én is így gondolom. Ah, kedvesem, maga kissé flegmán fogalmaz. Én az ön helyében ugrálnék elragadtatásomban. Hiszen annyira élők – érti, élők, még a Jóisten is a saját teremtményeinek tarthatná őket. És ha tényleg azt is hiszi? Gondolja csak el, kedveském, el fogja hinni, és őket is szólítja majd az utolsó ítéletkor – és először – érti, először! értetlenül kérdezi majd: kik ezek valójában – bűnösök vagy bűn nélkül valók? Ezek a fából faragottak – kik ők: bűnösök vagy bűn nélkül valók?
RENDEZŐ	Ez már merő filozófia.
MŰVÉSZ	Igen-igen, úgy van. Félre a filozófiával, éljen a tiszta művészet! Mi közöm nekem az utolsó ítélethez – nekem csak őméltósága ítélete fontos, és az igazgató úré. Az igazat megvallva, kicsit félek a maga direktorától: rettenetes egy ember. Maga nem fél tőle?
RENDEZŐ	Nem.
MŰVÉSZ	De igen bőkezűen fizet, igaz?
RENDEZŐ	Neki is igen bőkezűen fizetnek.
MŰVÉSZ	Igen? Tehát őméltósága ilyen gazdag ember? Hát persze, minek is kérdezem. A színház a méltóságos úré, és ezek a nézők nem fizetnek belépőjegyet. (Kezével a festett bábukra mutat és nevet.) Ilyen fokú tökéletességig még én sem vagyok képes eljuttatni őket. Nem így van? (Nevetése visszhangtalan marad. A rendező hallgat. Kissé előrehajolva a művész tovább suttog.) Persze, nincs ezen semmi nevetni való. Önnek igaza van, kedvesem. De nem mondaná meg nekem – most teljesen magunk között vagyunk –, tíz mérföldes körzetben egy teremtett lelket sem lehet találni ezen a színházon kívül, most teljesen egyedül vagyunk, nem mondaná meg nekem, barátságból: mit jelen ez? Persze, zseniális hóbort… de mit jelent valójában? Ha igazán őszinte akarok lenni, kissé félek, vagyis, jobban mondva, valami különös és kellemetlen izgalmat érzek. Miért visel őméltósága fekete álarcot?
RENDEZŐ	Mert az arcát ismeri egész Európa, és nem szeretné, ha felismernék.
MŰVÉSZ	Egész Európa?
RENDEZŐ	És Amerika.
MŰVÉSZ	És Amerika? De hát ki ő?
RENDEZŐ	Nem tudom.
MŰVÉSZ	Maga annyira szűkszavú, kedvesem, hogy az már kétségbeejtő. Értse már meg, hogy ez számomra olyan rettenetes, jobban mondva, valami különös és kellemetlen izgalmat érzek… Miért nem találkoztam ezidáig egyetlen színészükkel sem?
RENDEZŐ	Eggyel találkozott.
MŰVÉSZ	Tényleg? Ki az?
RENDEZŐ	Ön.
MŰVÉSZ	Jaj, menjen már: micsoda furcsa és ostoba szójáték. Igen, igen, mi mindnyájan színészek vagyunk, az élet pedig – színház, a nézők pedig… Bocsásson meg, lehet, hogy itt még a színészek is fából vannak? Az fenséges lenne…
RENDEZŐ	Nem. Hiszen szenvednek.
MŰVÉSZ	Persze, persze, természetesen. És ők is kapnak fizetést? Jaj, kedvesem, fizetést kapok – tehát létezem, és ez nem is filozófia. Valahol becsuktak egy ajtót!
RENDEZŐ	Az igazgató jön.
MŰVÉSZ	Jaj istenem! Megint becsaptak egy ajtót. Félek, hogy ilyen késői jelenlétemet nem fogja-e őméltósága vagy a direktor úr illetlen dolognak tartani. Még abban a megtiszteltetésben sem volt részem, hogy legalább bemutattak volna nekik…
RENDEZŐ	Az igazgató nagyon kedves ember.
MŰVÉSZ	És őméltósága? Már izzad a tenyerem az izgalomtól. Önre fogok hivatkozni, kedvesem. Önre!
A színpad mögül az igazgató hangja hallatszik: „Óvatosan, méltóságos uram, lépcsők.”     Két ember lép be. Őméltósága – magas ember, fekete köpenybe burkolózva, arcán fekete álarc; mögötte a hódolattól kissé meggörnyedve jön az igazgató, szintén magas termetű és ő is fekete ruhában van. Arca simára borotvált, akár egy színészé, kissé mogorva, de energikus kifejezés ül rajta. Lelkének rezdülései sötét árnyékokat vetnek arcára. Méltóságteljesen viselkedik, időnként nem is annyira gondolatai, inkább hangjának árnyalata némi lenézést, majdhogynem rosszindulatot sugároz a magas rangú személyiség felé.
ÁLARCOS	Sötét van itt.
IGAZGATÓ	Rögtön intézkedem, hogy adjanak több fényt, méltóságos uram.
ÁLARCOS	Nem kell, várjon még. Kik azok ott, ketten?
A művész és a rendező meghajolnak felé.
IGAZGATÓ	a munkatársaim, méltóságos uram. Az a sötétebbik – a rendező, a mi emberünk. Némán végrehajt mindent. Úgy képes hallgatni, szinte rajongó szeretetet érez a hallgatás iránt, melyet már én is észrevettem, biztosan meg fogja ajándékozni őt jóindulatával. Az pedig… a művész. Belehalna, ha nem mutatnám be önnek. Megengedi?
ÁLARCOS	Csak tessék.
IGAZGATÓ	(hangosan) Őméltósága, engedje meg, hogy bemutassam önnek az egyik legértékesebb munkatársamat, akinek zseniális ecsetje nyomán csoda született. Ő adta a nézőket a színházunknak.
A művész meghajol. Majd ismét meghajol.
ÁLARCOS	Ön zseniális?
MŰVÉSZ	De méltóságos uram!
ÁLARCOS	Miért pirult el? – helyesen táplálkozik az ön zsenije? Azt hiszem, túl sok húst eszik. Ez árthat. Majd elküldöm hozzá az orvosomat.
MŰVÉSZ	De méltóságos uram!
Az álarcos elfordul, a művész meghajol és elmegy. Heves mozdulatokkal fejezi ki elragadtatását az igazgatónak, majd gyorsan eltűnik.
ŐMÉLTÓSÁGA	Minden kész van, igazgató úr?
IGAZGATÓ	Ahogy parancsolta, méltóságos uram. Nos, hogy tetszik önnek a színház? Elég nehéz volt a főváros szélén megfelelő házat találni. Az emberek ott… (határozatlan mozdulatot tesz a kezével) De itt mindenfelé csak pusztaság és éjszaka van. Csak ez az öreg téglafal választ el bennünket ettől a pusztaságtól és az éjszakától.
ŐMÉLTÓSÁGA	De ez az éjszaka még a köveken is képes áthatolni.
IGAZGATÓ	Igen. Ez az éjszaka még a köveken is áthatol. Ebben a házban, itt valamikor emberek éltek, majd meghaltak ezen a helyen, ahol most állunk, valakinek a hálószobája lehetett. Aztán a ház lassan megöregedett, és hagyták, hogy meghaljon. Valójában ez már egy halott ház, már le is akarták rombolni, mikor az ön pénze, méltóságos uram, újra életre keltette. És most ez a színház áll itt.
ŐMÉLTÓSÁGA	Úgy tűnik, most az első emeleten vagyunk. Vajon mi van alattunk?
IGAZGATÓ	Nem tudom pontosan megmondani, méltóságos uram, talán üres szobák. Az ajtók mindenütt be vannak törve, nem tartottam szükségesnek, hogy kinyitogassam őket. Hiszen csak egy előadást fogunk játszani.
ŐMÉLTÓSÁGA	Igen, csak egyet. Tetszik nekem ez a színház. Úgy látom, megértette, hogy mit szeretnék. Azt mondta, hogy itt egy hálószoba volt. Úgy is mondhatnánk, hogy még alszanak és álmodnak is itt. Maga igazán okos ember, igazgató úr. (Az igazgató meghajol.) Itt a fal… És ott mi van?
IGAZGATÓ	Ott vannak a kulisszák. Itt zajlik az előadás, ott pedig készülhetnek az előadáshoz, ott élnek és szintén előadást tartanak.
ŐMÉLTÓSÁGA	És hol lesz a zenekar?
IGAZGATÓ	Ahogy parancsolta, méltóságos uram, a fal mögött. Senki sem fogja látni őket.
ŐMÉLTÓSÁGA	Senki sem fogja látni őket. Igen, az a legfontosabb, hogy a színészek meg ezek között az életnek ne legyen semmiféle nyoma. Értse meg – hacsak egy kisegér átfut itt, már az is teljesen el fogja rontani a játék sava-borsát. Itt mindennek halottnak és némának kell lennie.
IGAZGATÓ	Úgy, mint a koporsóban?
ŐMÉLTÓSÁGA	A halottak beszélnek.
IGAZGATÓ	Még az ön szívében is?
ŐMÉLTÓSÁGA	És az önében is, direktor úr. Most pedig mutassa meg nekem ezeket itt.
IGAZGATÓ	(a némán álló rendezőhöz fordulva) Menjen és teljesítse az utasításaimat. Világítsák meg a nézőket.
A rendező eltávozik. Őméltósága és az igazgató, fejüket kissé félrebillentve tanulmányozzák a nézőket.
ŐMÉLTÓSÁGA	Tetszenek nekem ebben a gyenge fényben. Olyanok, mintha élnének. Az imént ez mintha beleegyezőleg bólintott volna, mikor a művészt dicsértem.
IGAZGATÓ	Az meg ott tisztelettudóan feláll, ha méltóságod hangját hallja.
Csendben nevetgélnek. Hirtelen éles fény világítja meg a fából készült bábukat, kíméletlenül leleplezve deszka arcukat, a csiricsáré színeket, szégyent nem ismerő, értelmetlen, ostoba, naiv arckifejezésüket.
ŐMÉLTÓSÁGA	És ezek színházunk nézői?
IGAZGATÓ	Igen, ők a nézők. Csodálkozik, méltóságos uram? Talán nem ezt várta?
ŐMÉLTÓSÁGA	Igen, kissé meg vagyok lepve. Azt hiszi, hogy a színészeink ezt el fogják hinni?
IGAZGATÓ	Igen. A színészeink ezt el fogják hinni.
ŐMÉLTÓSÁGA	Hinni fognak ennek a fának és a festéknek? ezeknek a szánalmas festett mázolmányoknak? Ennek a szégyent nem ismerő jámbor ostobaságnak? Meglátja, direktor, a színészei ki fogják fütyülni magát. Ezek a bábuk még madárijesztőknek sem lennének jók, még egy verebet sem lennének képesek becsapni!
IGAZGATÓ	De a színészeink mégis hinni fognak nekik. De méltóságos uram, nem épp ez adja-e a játékunk sava-borsát, izgalmát?… Hiszen nevetni akarunk, és érdemes lenne-e akkor nevetni, ha ezek a bábuk nem lennének rosszabbak nálunk? Csak az olyan zseniális tehetségtelenség, mint amilyen az én művészem is, aki egész halhatatlan lelkét belealkotta teremtményeibe, csak ő tudott egy ilyen keveréket megalkotni: a halhatatlanság és a hitványság ilyen keverékét. Nézze csak, méltóságos uram: első pillantásra csak fa és festék – de ha tovább figyeli őket, akkor már ők is visszanéznek ránk! És ha még tovább figyel, hallja csak, hogy ver valamelyik fabábu pulzusa? És ha még tovább, hallja csak, valamelyiknek a hangját?…
ŐMÉLTÓSÁGA	Igen, lehet, hogy igaza van. Nem gondolja, hogy maga már hisz is bennük? IGAZGATÓ Hogy én?
ŐMÉLTÓSÁGA	Igen, ön. Persze, majd csak az előadás végén.
IGAZGATÓ	Hogy én? Tréfálni tetszik, méltóságos uram?
ŐMÉLTÓSÁGA	Igen, csak tréfáltam. Maga érdekel engem, direktor úr. Ha nem tartja kérdésemet illetlenségnek: hol van a felesége? Ön már nem első fiatalságát éli.
IGAZGATÓ	A feleségem meghalt, méltóságos uram.
ŐMÉLTÓSÁGA	És a gyermekei?
IGAZGATÓ	Ők is meghaltak, méltóságos uram.
ŐMÉLTÓSÁGA	És a barátai?
IGAZGATÓ	Meghaltak, méltóságos uram.
ŐMÉLTÓSÁGA	Egyedül van?
IGAZGATÓ	Akárcsak ön, méltóságos uram… Bocsássa meg szerénytelen megjegyzésemet.
ŐMÉLTÓSÁGA	Igen, azt hiszem, kissé megfeledkezett magáról. (Az igazgató meghajol, csend.) Világosítsák meg a színpadot!
IGAZGATÓ	(kiabál) Fényt a színpadra! Éles fénycsóva világítja meg a színpadot. A nézők, akik mintha meghaltak volna, beleolvadtak a félhomályba, most szinte nyugtalanul életre kelnek.
ŐMÉLTÓSÁGA	Csak asztalt és széket látok a színpadán. Elegendő lesz ez az előadáshoz?
IGAZGATÓ	Igen, méltóságos uram. A többit oda fogják képzelni.
ŐMÉLTÓSÁGA	És az a különös virág? A tüskéi alapján kaktusznak mondanám, de a hajtásai túlságosan is vadak. A pillantásában pedig…
IGAZGATÓ	Észrevette, hogy néz?
ŐMÉLTÓSÁGA	Igen. A pillantásában van valami hamis, rejtőzködik, mintha lesben állna. Igen elmés… De mit jelent?
IGAZGATÓ	Mindent, méltóságos uram: bánatot, örömet, életet, halált. Tavasszal egy kertre hasonlít, télen egy temetőre, a királyt pedig a koronájára emlékezteti. Ezt úgy hívom, hogy színpadi egyezményesség, ami a képzelet segítőtársa és ez ad a játéknak kellő természetességet és ünnepélyességet is.
ŐMÉLTÓSÁGA	Maga tetszik nekem, igazgató úr. Holnap nagyon szívesen meghallgatom a zenét és megnézem a színészeket – biztosan ők is olyan érdekesek lesznek, mint amit már eddig megmutatott nekem.
IGAZGATÓ	De miért csak holnap?
ŐMÉLTÓSÁGA	Éjszaka van.
IGAZGATÓ	Igen, éjszaka van.
ŐMÉLTÓSÁGA	Az ön zenészei alszanak.
IGAZGATÓ	És az éjszakát miért is ne nevezhetném színpadi megállapodásnak? A zenészek készen vannak, méltóságos uram, várják az ön utasításait.
ÁLARCOS	(vállat von) Maga egy varázsló, igazgató úr. Nos, halljuk. készen állok. IGAZGATÓ (meghajol, halkan mondja) Zenét kérek.
A színfalak mögött elkezd játszani a zenekar. Az Álarcos, magas termetű férfi, és az igazgató figyelmesen hallgatják: az álarcos úr a színpad szélére könyököl, fejét kissé oldalra hajtja, láthatólag mélyen elgondolkodott. Az igazgató úgy áll mellette, mintha a gondolatait akarná kifürkészni. A magas férfi felsóhajt.
ŐMÉLTÓSÁGA	Ez nagyon vidám zene.
IGAZGATÓ	Igen, méltóságos uram, nagyon vidám zene.
ŐMÉLTÓSÁGA	De valamilyen szomorúság is áthatja. Szép volt a felesége, igazgató úr?
IGAZGATÓ	Igen, méltóságos uram.
ŐMÉLTÓSÁGA	De van benne valami halálos kimerültség is, rettenetes félelem, az otthontalan szél magányos sóhaja, gyenge, segélyhívó szó… A gyerekei is meghaltak? Miért hallgat? Vagy tévednék – és ez inkább a mi színházunk jókedve?
IGAZGATÓ	Igen, méltóságos uram. Ez a mi színházunk jókedve. Ha egy kicsit jobban odafigyel, akkor megérti, hogy ez az az átlagos zene, amelyet manapság minden bálon játszanak. Táncolni támad kedvünk, ha hallgatjuk.
ŐMÉLTÓSÁGA	Igen, táncolni van kedvem. Olyan mesterien váltott motívumot, észre sem vettem az átmenetet. No elég! Nem akarok táncolni.
IGAZGATÓ	(meghajol és azt kiáltja) Elég! (A zene elhallgat. Csend.)
ÁLARCOS	(a fa nézők felé biccent) Elégedettnek kell lenniük. Miért nem tapsolnak?
IGAZGATÓ	Még nincsenek itt a színészek.
ŐMÉLTÓSÁGA	És mi?
IGAZGATÓ	Méltóságos uram jó hangulatban van és tréfálni tetszik. De nem lenne kedve megnézni a színészeinket, akik holnap megalapozzák színházunk hírnevét? Az ön rendelkezésére állnak.
ŐMÉLTÓSÁGA	Most? Hisz sötét éjszaka van.
IGAZGATÓ	Az éjszaka is csak megállapodás kérdése. Kérem, foglaljon helyet – az előadás hosszú ideig fog tartani –, bemutatom a színészeimet. Mindegyik abban a jelmezben van és úgy van kifestve, ahogy holnap játszani fog, reflektorfény kíséri őket, amikor átmennek a színen.
ÁLARCOS	Inkább állok. Kezdheti.
IGAZGATÓ	(halkan parancsot ad) Kérem a színészeket!
Váratlanul kialszik a fény, néhány pillanatig teljes sötétség van. Majd a színpad hátsó részében fénykör jelenik meg, amelyben két alak látható: egy fiatal férfi és egy nő, középkori jelmezben. Lassan végigmennek a színpadon, egymásba karolva, arcukon megkövült boldogság és kín érzése; aztán eltűnnek a kulisszákhoz vezető ajtóban, a fény végigkíséri őket. Egész idő alatt, miközben a színen végigmennek, tekintetüket egyenesen előre szegezik, arcuk a halottakéra emlékeztet, olyan rezzenéstelen, akár egy hulláé.
IGAZGATÓ	(magyaráz) Ez itt egy szerelmespár. Szándékosan öltöztettem őket középkori jelmezekbe – ez jobban illik a szerelemhez, mint a mi rettenetesen prózai ruházatunk. A második felvonás végére meg fognak halni.
ÁLARCOS	Csendesebben!
IGAZGATÓ	Nem hallják. Mindketten meg fognak halni a második felvonás végére.
Ismét kigyullad a fény a színpad végén, egy vidám, frakkos férfi alakja tűnik fel benne. Halottsápadt arcán a nevetés megfagyott grimaszával lassan átmegy a színen, tekintetét maga elé szegezve. Gomblyukában káposztafej nagyságú rózsa látható.
IGAZGATÓ	(magyaráz) Ez itt a legvidámabb ember a világon. Nevetéssel táplálkozik, vér helyett is kacagás folyik az ereiben, a szíve helyén pedig a világon elképzelhető legnevetségesebb vicc ver.
ÁLARCOS	Ő is meg fog halni?
IGAZGATÓ	Mint mi mindnyájan, méltóságos uram.
Megint kigyullad a fény. Egy méltóságot sugárzó alak halad át a színen, mintha a levegőben járna. Már nem egészen fiatal, nagyon büszke és szép arcú ember. Megkövült nagyságának tudata olyanná teszi, mintha mozgó szobor lenne.
IGAZGATÓ	Ő a zseniális színész. Különösen a cárokat és a hősöket játssza kitűnően. A harmadik felvonás végén öngyilkos lesz.
ÁLARCOS	Az ilyenek szoktak borotvával öngyilkosok lenni.
IGAZGATÓ	Tévedni méltóztatik, főbe fogja magát lőni.
A színész eltűnik. A fénycsóvában egy magas termetű, vak asszony tűnik fel, karjait maga előtt tartva. Arcán mély fájdalom tükröződik.
ÁLARCOS	(halkan felkiált) Mekkora fájdalom! Kisírt szemek. Vajon kit keres?
IGAZGATÓ	A fiát.
ÁLARCOS	És megtalálja?
IGAZGATÓ	A fia meghal. Kérem méltóságos uram, figyelje csak meg a következőt. Ő a próféta. Társulatunk nagyreményű felfedezettje.
A színen egy fiatalember jelenik meg, szikár, mintha különös tűz égetné, arcán energikus kifejezés ül. Hullamerev mozdulatai mögött – akárcsak az összes többinél – visszafojtott mozgás érződik. Ruhája szakadt, mellén és arcán megalvadt vér.
IGAZGATÓ	Ő az egyik legtehetségesebb színészem.
ÁLARCOS	De miért néznek ilyen furcsán?
IGAZGATÓ	Mert nem látnak.
ÁLARCOS	Miért mennek olyan furcsán, mintha szellemek lennének?
IGAZGATÓ	Azért, mert szellemek is, méltóságos uram. Alszanak. Még méltóságod kedvéért sem ébresztettem volna fel őket olyan sötét éjszaka, mint a mai.
Néhány percig némán egymás szemébe néznek. Az álarcos mosolyog, az igazgató lesüti a szemét.
ÁLARCOS	És mi nem alszunk?
IGAZGATÓ	Ha csak valaki nem lát minket álmában – akkor nem alszunk. De tréfálkozni méltóztatott, méltóságos uram? Félek, hogy ezeknek a néma kísérteteknek a látványa kissé kifárasztotta önt. Engedje meg, hogy a többi színészt majd csak holnap mutassam be önnek, csak még a legnagyobb büszkeségemet szeretném megmutatni: ők az én statisztáim. Hosszú fáradozásaim eredményeképpen sikerült elérnem, hogy olyan egyformák legyenek, akár a tojások. Nagyon vidám látványt nyújtanak. Kérem a statisztákat!
A színen tízes csoportokban feltűnnek a statiszták, szinte a nevetségességig hasonló figurák, arcuk szürke, kifejezéstelen.
ÁLARCOS	Most már nem tudom eldönteni, hogy mi tetszik jobban: a nézőink, vagy ezek itt. Bravó, igazgató úr! (Kis kezeivel tapsol, kezén fekete kesztyű van.)
IGAZGATÓ	(meghajol) Ugye, milyen művészi? Ez minden, méltóságos uram.
Csend. A statiszták elmentek. Hirtelen kialszik a fény, aztán a színpad végénél ismét kigyullad. Az igazgató meglepetten nézi.
ÁLARCOS	(halkan nevetgél) Mégis van még valami? Valamit el akar rejteni előlem, direktor úr?
IGAZGATÓ	Nincs más.
ÁLARCOS	Azt hiszi?
Pillanatnyi sötétség és csend, melyben az igazgató lélegzése hallatszik. A színpad végén ahonnét a színészek jöttek, halvány fény látható, mintha sírból jönne, mintha szentjánosbogarak százai világítanának, vagy nedves fadarabok izzanának. Egy csodálatosan szép asszony fényből szőtt képe jelenik meg. Az igazgató hangja hallatszik a sötétben: „Úristen, megmozdult!”
ÁLARCOS	Nézze csak, a maga fából készült nézőit, direktor úr: még ők is izgatottak lettek. Ki közeledik felénk?
IGAZGATÓ	Hagyjon! Az alak közeledik.
ÁLARCOS	Talán van olyan színésze is a társulatának, akit nem ismer, direktor úr? De úgy tűnik, hogy ismeri őt! (nevet)
Kialszik a fény. Csend. Sötétség. Mikor újra kigyulladnak a lámpák, minden a régi. Az üres színpad, a festett nézők, kissé odébb a fekete álarcot viselő magas ember és az igazgató állnak. De az igazgató halottsápadt, akár egy kísértet.
ÁLARCOS	(kedvesen mondja) Elfáradt, direktor úr? Kifárasztottam? Olyan sápadt.
IGAZGATÓ	Kissé rosszul érzem magam.
ÁLARCOS	Önnek feltétlenül gyógyíttatnia kell magát, kedvesem. Majd elküldöm önhöz az orvosomat.
IGAZGATÓ	(meghajol) Méltatlan vagyok ekkora kegyre, méltóságos uram. De hol szeretne ülni a holnapi előadás alatt? Itt? (Egy üres karosszékre mutat, mely a festett bábuk között van.)
Kis ideig egymásra néznek
ÁLARCOS	(lassan mondja) Nem. – De… – Nem. Csak az előadás végére jövök. – Mikor lövi főbe magát a színész? – Igen. Körülbelül akkor fogok érkezni.
IGAZGATÓ	(felindultan megragadja a kezét és azt suttogja) Könyörgöm önnek!.. Jöjjön korábban. Az elejére… Megijeszt… Kicsoda ön? Maga az az ismeretlen, aki elment Mozarthoz, megrendelte a Rekviemet, aztán eltűnt, a Rekviem pedig Mozartért szólt… Mozartért… Nem ön volt az, aki elment Mozarthoz?
ÁLARCOS	Nem.
IGAZGATÓ	Hazudik.
ÁLARCOS	Megfeledkezik magáról.
IGAZGATÓ	(fenyegetően suttog) Beszélj, vagy letépem rólad az álarcodat! (Csend.)
ÁLARCOS	(nyugodt, vidám hangon folytatja) Ha ez játék, akkor a játék még nem kezdődött el, direktor úr? De mi lelte önt? Maga nagyon jól tudja, hogy miért jöttem önhöz, tisztán hallom, hogy az aranyaim ott csengnek a zsebében. Vagy nem fizettem meg elég jól? Csak szóljon, és kap még eleget. De ön nagyon sápadt, kedvesem.
IGAZGATÓ	(komoran) Bocsásson meg nekem, méltóságos uram, de amióta ezekkel a színészekkel dolgozom…
ÁLARCOS	Nagyon könnyen eltéveszti a határokat… Megértem önt. Tehát akkor holnap. Remélem, teljesen egészségesen látom viszont önt – olyan elégedett vagyok önnel, sajnálnám, igazán sajnálnám. Mindenesetre elküldöm önhöz az orvosomat. Igen, igen, ne is ellenkezzék: ha nem önnek, akkor a színészeinek jó lesz arra, hogy megállapítsa a halálukat. Hisz anélkül el sem fogják temetni őket, nem így van? Habár remélem, hogy ez csak színházi halál, nem? Olyan halál, ami után a hullák a barátaikkal meg a szeretőikkel elmennek egy vidám kis kocsmába, és hajnalig mulatoznak. Egyáltalán nem több, direktor úr, maga nagy tréfamester, ismerem jól magát!.. Nem, nem kell kikísérnie, magam is kitalálok. Isten önnel!
Az utolsó szavakat már a sötétben mondja. Az igazgató mintha kővé dermedt volna, tiszteletteljesen meghajol, aztán lassan kiegyenesedik, felemeli sápadt arcát, és a távozó után néz. Becsukódik egy ajtó, majd még egy, mintha szél csapkodná őket, hangos csattanással csukódnak be. Csend. Az igazgató váratlanul élesen felkiált.
IGAZGATÓ	Maga! Maga! Jöjjön csak ide!
A sötétségből, mintha annak egy sötétebb része lenne, előlép a rendező. Némán vár. Elmehet.
IGAZGATÓ	A villanyokat majd én lekapcsolom. Nincs ott senki?
RENDEZŐ	Senki.
IGAZGATÓ	(mérgesen) Ismerem már a maga tréfáit! Mit akar már megint?
RENDEZŐ	(Hallgat.)
IGAZGATÓ	Majd megmutatom én magának, hogy ki itt az úr! Adjon egy kis fényt a színpadra, aztán elmehet. Egyedül szeretnék maradni. Hallja… vagy megsüketült? Elmehet.
A rendező eltűnik. Egy pillanat múlva kivilágosodik a színpad. Ismét ajtócsapódás hallatszik. Valaki lassan megy kifelé.
IGAZGATÓ	(hallgatózik) Egy… kettő… három… Milyen furcsa: miért van itt ennyi ajtó? Még egy… kettő… Elment. (Fáradtan körülnéz. Elmegy a színpad és a fabábuk sora mellett, megáll az egyik „néző” előtt, kezét zsebre teszi.) Igen. A sötétben élnek. Kire hasonlít ez olyan rettenetesen? Valamelyik barátomra. Micsoda ocsmányság! (Sokáig csóválja a fejét. Felmegy a lépcsőn a színpadra, járkál föl-le, teljesen egyedül van a kivilágított színpadon.) Csak akkor lehet egy kicsit pihenni, ha teljesen egyedül van az ember. (Körülnéz.) Igen, van elég fény: épp annyira látszanak, amennyire kell. Jó kis fény. De miért van itt ennyi ajtó? Úgy csukódnak be, mintha csak az örökkévalóságba mentek volna el. Csak azért van, mert most éjszaka van és a hangok olyan élesek. Mert éjszaka van. (Megigazítja a széket és az asztalt.) Így jobb. Igen, jó kis fény. Pihenjünk. (Leül az asztalhoz, a fabábukkal szemben.) Pihenjünk. (Nézegeti a kezét.) Istenem, hogy remeg a kezem. Az én kezem. Milyen öregek lettek a kezeim, az én kezeim. Mennyi ránc, egész barázdák. (Kezét tenyerével felfelé fordítja.) Hol is van beírva az én boldogságom? – talán ez a vonal itt – milyen rettenetesen rövid! Boldogság… (Elgondolkodik. Határozottan megrázza a fejét és hangosan azt mondja.) Pihenjünk. Jól érzem itt magam. Szeretem a színpadot, amikor még nincs itt senki, de már van fény; szeretem az üres termet a bál kezdete előtt, szeretem a leeresztett függönyöket, a lesütött pillantásokat, a ki nem mondott szavakat. Lehet, hogy már holnap elhagyom a színpadot, akár egy kifütyült színész, de ma még várok valamire. Egész életemben várok, de a bál még mindig nem kezdődött el, és az a valaki sem jött el és nem adott választ, és már megfáradt a szívem. Ha most sírni kezdenék vagy hangosan kiáltanák vagy zokogni kezdenék – senki sem hallaná meg. Egyedül vagyok. A kiáltásom olyan lenne mint az alvóké: még a párna sem hallja meg, ha füleidet a szájára tapasztanád, még akkor sem hallanád meg: mert csak magában ordít az alvó. Ki tudja? Ki mondja meg – talán még a halottak is sóhajtanak sírjaikban, de a temetőben mégis csend van. Ki tudja – lehet, hogy már én is rég meghaltam, és mindezek csak a halott agyvelőm képzelgései, vagy annak a pusztaságnak az ábrándképei, amelyet benépesített. És ha az éjjeliőr lámpással végigjárja a temetőt, azt gondolja: „Micsoda csend van az én birodalmamban, én is csatlakozom álmommal az ő örök álmukhoz.” Nem, nincs értelme sírni. (Hallgat, megdermedt ujjait dörzsölgeti. Felemeli a fejét.) A szenvedésemet nem tudom a könnyeimmel kifejezni. A szenvedésemet nem tudom a kiáltásommal kifejezni, bárhogy is ordítanék, bármilyen súlyos szavakkal is átkozódnék, csak a hallgatás tengere van, csak a csend és a némaság sivatag-tengere, a nemlét néma víztükrében felmerül a kimondhatatlan fájdalom képe, a keserű és rettenetes fájdalomé. És különben is, ki hisz a színésznek? Talán ti, fából készült barátaim, kik olyan figyelmesen hallgattok engem? Egyedül vagyok itt. Éjszaka jött el hozzám, mikor a halottak is nyugtalanabbul sóhajtoznak álmukban. Itt vannak az aranyai. (Egy csomó aranypénzt szór az asztalra.) Éjszaka jött el hozzám. És fekete volt az az éjszaka, és fekete volt az álarca és a köpenye is, és fekete az az áruló gondolat, amelynek megvalósításáért felkeresett engem… Éreztem az árulást fagyos tekintetében. Itt az aranya. Mit akar? A lelke nyugtalan, a beszéde gőgös, az iróniája bárgyú, rettenetesek a gondolatai – és ő maga is némán szenved –, de ki ő? (Csend.) És ki vagyok én? (Csend.) Jaj, micsoda néma éjszaka. Még sohasem volt a világon ilyen néma éjszaka, mint ez, rémisztő ez a sötétség, feneketlen mélységű ez a csend, és én egyáltalán nem vagyok egyedül. Halljuk csak, nem csapódik-e be egy ajtó. Nem, csend van. És annyi ajtó van, de mégsem jön senki, nem szólít senki, nincs egy eleven hang, csak a holtak sóhajtoznak nyugtalanul a sírjaikban. (Hangosan kiabál.) Irgalom! Irgalom!
Csend. Az igazgató riadtan körülnéz, valami visszhangra vár legalább, de a némaság és a csend megbonthatatlan. Arcát kezei közé temeti és hallgat.

H. Végh Katalin fordítása

Leonyid Nyikolajevics Andrejevnek (1871–1919) az orosz századelő kiemelkedő írójának, publicistájának és gondolkodójának legutolsó drámai alkotását, egy egyfelvonásos drámáját tartja kezében az olvasó. Feltételezhető, hogy a mű megszületését Puskin: Mozart és Salieri című darabjának 1912-es színrevitele inspirálta. A dráma – melyet a szerző naplójában legjobb irodalmi alkotásának nevez – Andrejev világról és művészetről vallott gondolatainak művészi értelmezése és összefoglalása. A létezés paramétereit, az emberi lét irracionalitását vizsgáló kérdésfelvetései a művet máig rendkívül korszerűvé teszik.