Egy interjúban a Magyar Nemzetben az egész világszemléletemet elemeztem, elmondtam, anélkül, hogy tudtam volna róla, már tizenhat éves koromban egzisztencialista voltam. Én nem tudtam, minek jöttem a világra, de az az egy megérett bennem, hogy engem akárhova vet a sors, amit végeznem kell, azt a legjobb képességem és lelkiismeretem szerint fogom elvégezni. Olyan korban éltem, amikor ez nem volt könnyű.
Talán furcsa, de igaz, hogy én az első világháború előtt, Ferencz Jóska alattvalójaként születtem Rákoscsabán. Most, amikor ezt mondom, 84 éves vagyok. Apám és anyám is gyári munkások voltak. A két testvérem, a bátyám és a nővérem is munkások voltak. Az elemi iskoláimat is Rákoscsabán végeztem és utána apám szerette volna, ha tovább tanulok. Akkor egy munkásnak vagy egy szegényebb kispolgárnak egyetlen lehetősége a polgári iskola volt, négyosztályos állami iskola, ami ennek a rétegnek volt kitalálva. A gimnázium az már magasabb rendű volt és sok pénzbe került. Így beírattak a polgári iskolába, becsülettel elvégeztem, elég jó tanuló voltam. A befejezés előtt szóltak nekem, hogy hívjam be az édesapámat, az igazgató és az osztályfőnök beszélni akarnak vele. El nem tudtam képzelni, miért akarnak vele beszélni, velem probléma nem volt. Az is igaz viszont, hogy azért voltak botrányaim, mert soha nem tudtam elnézni az igazságtalanságot, amit nem velem szemben követtek el, hanem valakivel, aki vétlen, és emiatt mindig rumlit csaptam és botrány lett belőle, mégis az osztálykönyvbe a nevem mellé mindig az volt beírva, hogy szorgalmas, jó magaviseletű, jó előmenetelű gyerek vagyok.
A negyedik osztály bevégzése előtt írattak velünk egy házi dolgozatot, aminek a témája az volt, hogy mi szeretnék lenni. Én megírtam, nem tudom, mi szeretnék lenni, az biztos, hogy inasnak megyek, de hogy milyennek, azt még nem döntötték el a szüleim, de egy biztos, hogy én tanulni szeretnék. Tanulni, tanulni, és tanulni. Ez volt a mottója az egész írásnak. Az igazgató közölte apámmal: „Ennek a fiúnak a dolgozata egy fővárosi iskolai pályázaton első díjat nyert. Ezt a fiút tanítani kell.” Apám szemében akkor láttam először könnyet: „De drága igazgató úr, ehhez nekem nincs pénzem, elég sokat vagyok ziccen, de munka nélkül is, én ezt nem tudom vállalni.” „Czímer bácsi, erre ne legyen gondja, mi majd megszerezzük erre a megfelelő ösztöndíjakat, keresünk gimnáziumot hozzá, ahol fölveszik.” Dictum factum, ott a jelenlétünkben elkezdett telefonálni. Végül mindent elintéztek, és jelentkeztem az adott gimnáziumba. Ott egy tanár fogadott, aki azt mondta, hogy nagyon jó referenciákat kapott rólam, örülnek neki, de le kell még vizsgázni négy év gimnáziumból. Gondoskodott egy akkor végzős diákról, hogy instruáljon engem egy évig, amíg felkészülök. „Köszönöm szépen, én ebből nem kérek, elpocsékoljak egy évet és várjak, azt nem.” „Hát azt talán megcsinálhatjuk, hogy ha mindenáron vizsgázni akar, akkor nem szeptemberben fog vizsgázni, hanem október végén, magának marad az egész nyár, de ezt lehetetlen elvégezni, ehhez olyan elszántság és szorgalom kell, olyan önfegyelem, amit egy ilyen fiatal gyerektől, amilyen maga, elképzelhetetlen.” Erre én nagyon makacsul: „Lehet, hogy elképzelhetetlen, de én vállalom.” Erre behívta azt a gimnazistát, nekem nagyon tetszett a komolysága, később teljesen egymásra találtunk, és azt mondta, hogy ha ilyen nagy az elszántsága, hát próbálja meg. Megpróbáltam, és fölvettek. Elvégeztem a négy gimnáziumot. Voltak rossz tanáraim, akiktől semmit nem lehetett tanulni, de volt kéttő, akitől nemcsak az anyagot tanultam meg, hanem a tisztességet, lelkiismeretességet, igényességet. Amit az életben kötelezettségnek éreztem, azt ők oltották belém, de nem úgy, hogy ők engem erre meg erre oktattak, hanem a magatartásukkal, kiállásukkal. Csetényi Imre, a magyar-történelem tanárom szelíd, jámbor, vékonyka ember volt, a háború alatt huszár. Ha nála valaki megtanulta a könyvet, az semmit nem jelentett, tőle tanultam meg az egészet látni és azt, hogy az egészben kell látni a részt is. Olyan emberséget, amire nem oktatott, hanem magától értetődő példát mutatott. Dercsényi Móric, a latin-görög tanárom pontosan az ő ellentéte volt: szigorú, magányos, vastag szemöldökkel, rendkívüli igényességgel. Ha valaki rosszabb dolgozatot írt, áthúzta az egészet mint osztályozhatatlant, vagy összetépte az egész füzetet, de mindig meg tudta mondani, miért rossz. Nem szitkozódott, hanem követelte a pontos, korrekt tudást. Emlékszem, csodaként vitték végig az iskolán egy dolgozatomat, amire kétharmadot adott.
Apám az Elemér utcai Hermész cipőgyárban dolgozott, az iskolai szünetekben én is ott dolgoztam, hogy hozzájáruljak a megélhetéshez. Mindszent igazgató nagyon szerette az apámat, így engem is odavett, én appretúroztam, amit egy gyerek is el tud végezni, de megtörtént az is, hogy a stancgéphez állítottak, márpedig ahhoz fizikai erő kellett. Apám ott ismerkedett meg anyámmal is, aki tűzőnő volt. Elég nagy korkülönbség volt köztük: apám 27, anyám 17 éves volt. Mindketten partiumiak voltak.
Apám Udvariban született, Szatmárnémeti mellett, és ott valamelyik suszternél kitanulta a mesterséget, de elhelyezkedni nem tudott, így feljött Pestre. Pest akkor nagy lendületben volt. Az anyai nagyapám is ugyanezzel az áramlattal együtt jött fel, csak egy nemzedékkel előbb. Itt megnősült és állást is kapott a Hermész cipőgyárban. Amikor apám Pestre készült, valaki ajánlotta neki ott Szatmárnémetiben, hogy keresse meg az én nagyapámat, talán tud nekem segíteni. A nővérem, Ilona, tíz évvel volt idősebb, bátyám, Miklós, hat évvel idősebb, most 94 éves, Franciaországban él 1924 óta, nyugdíjas szabó.
Nincs olyan földrész a világon, ahol ne volnának rokonaim. Anyámék tizennégyen voltak testvérek. Két anyától, mert az édesanyja a kilencvenes években dúló spanyolnátha-járványban meghalt. Ott maradt anyám kilencévesen és négy fiatalabb testvére. Nem is járhatta végig az elemi iskolát, mert újságot árult, hogy a család eltartásába besegítsen. Nagyapámnak újra kellett nősülnie. A nagyapám délceg, amikor én megismertem már patriarcha termetű, nagytekintélyű, értelmes, tisztességes ember volt. Nem volt valami romantikus természet, de volt benne valami nagyvonalú, valami elegáns, nem csoda, hogy fiatal lányok beleszerettek. Így szeretett bele még otthon egy fiatal lány, s amikor meghallotta, hogy nagyapám megözvegyült, nem törődött semmivel, kis batyujával, nem tudom hány éves lehetett, eljött Pestre nagyapámhoz, hogy ő vezetné a háztartást, szeretne valahogy segíteni. Hamar házasság lett belőle. Ez a kis szerelmes nő kilenc gyermeket szült még neki. Tehát anyámnak volt öt vér szerinti testvére és kilenc féltestvére. Ez a nagyanyám, mert én őt ismertem nagyanyámnak, tüneményes asszony volt. A mi családunknak az volt a megcáfolhatatlan jellegzetessége, hogy az a fogalom, hogy mostoha, nem létezett. Az unokák megszületésével a család óriásira dagadt, de az a szó, hogy féltestvér vagy az, hogy nagyanyám nekem mostohanagyanyám, soha nem fordult elő. Én csak egyetemi diákként tudtam meg, hogy az imádott nagyanyámhoz vérségileg semmi közöm. Álmélkodva mondtam anyámnak: „Nem is tudtam, hogy nagymama nekem mostohanagyanya.” „Mi az, hogy mostoha – s pont a kezében lévő fakanállal, végigvágott rajtam – meg ne halljam többet ezt a szót, hát olyan ő neked, mintha mostoha lenne?” Én nem is tudtam addig, hogy hol végződött az öt gyerek és hol kezdődött a másik kilenc. Egyforma volt minden nagynéném, nagybácsim, anyám testvérei voltak és kész.
A szatmári nagyapámat nem ismertem, egy pár órát találkoztam vele, amikor egyszer felugrott Pestre, kisgyerek voltam még. Azért jött, hogy apámat lássa, aki akkor már az egyetlen fia volt, mert apám bátyja 1901-ben kivándorolt Amerikába, ahová később, miután egzisztenciát teremtett magának, kis nyomdája lett, a családját is magával vitte. A bátyám iskolai szünetekben mindig elment nagyapámhoz Udvariba, nagyon szeretett ott lenni, én akkor még nem mehettem, mert kisfiú voltam, később pedig azért nem tehettem, mert már más ország volt. Nagyapám az elején optálhatott volna, vagyis Trianon után választhatott, ott akar-e maradni a régi helyen vagy átköltözik a magyar hazába. Természetesen a nagypapa nem optált, ott maradt, ott volt a maga munkája, otthona, élete.
Végülis az életem vágya megvalósult: tanulhattam. Tanultam is egész mostanáig, és valószínűleg tanulni fogok mindaddig, amíg élek. De akkor naivitásomban el sem tudtam képzelni, hogy egyetemre kerülök, filozófiából, lélektanból doktorálok, hogy egyetemi intézetben fogok dolgozni, hogy szembeszállok a fasiszta uralommal, illegális tevékenységemért kitüntetésben részesülök, aztán szembeszállok a kommunista hatalommal, aminek következtében eltiltanak minden értelmiségi munkától, hogy segédmunkás leszek a Ganzban, ahol elintézték rehabilitálásomat, majd újabb kalamitások után ismét rehabilitáltak, és visszakerülhettem az értelmiségi pályára, éppen színházba, amiről sejtelmem sem volt, majd onnan is kitiltott a minisztérium, hogy színházba mint alkalmazott még díszletmunkásként sem tehettem be a lábam. Ezek után újabb rehabilitáció, érdemes és kiváló művész lettem, tanulmányokat és könyveket írtam, bejárhattam a fél világot. Magam is elszédülök, ha visszaképzelem magam a polgáriskolás kisdiák világába.
