Spiró György

A színészek

    Bonyolult és változékony viszonyokba születünk bele, ennek azonban sokáig nem vagyunk a tudatában. Mintha eleve adottak lennének és öröktől léteznének azok a körülmények, amelyek között eszmélkednünk adatik; életstratégiánkat ehhez szabjuk, aztán, pár évtized múlva, ha megérjük, elképedve kell tapasztalnunk: sok minden elmúlt, amiről azt hittük, mindig fog létezni.
    Az én életemből így múltak el lassan a színészek. Nagyon nagy fájdalommal tapasztalom ezt.
    Amikor gyerek voltam, magától értetődőnek tarthattam, hogy van színház, ahová engem is elvisznek a szüleim, hogy sok színház van és sokféle színház, van opera, van balett, van olyan színház, ahol furcsa módon nem énekelnek és nem táncolnak, csak beszélnek. Anyám, a színésznő, ugyan már jóval az én születésem előtt leparancsoltatott a deszkákról, és soha nem is ment vissza, de hogy a színészet ugyanolyan természetesnek veendő foglalkozás, mint mondjuk mérnök apámé, afelől sose voltak kétségeim.
    Emlékszem, mennyire megrázott mégis, amikor kicsi koromban a Katona József színház öltözőjébe felvonásközi szünetben anyám becipelt magával. Ott ült a korszak ünnepelt színésznője, Mészáros Ági, aki anyámmal tegeződött, hiszen együtt játszottak egykor; az a színésznő ült ott jelmezben, sminkben, akit az imént még a színpadon láthattam, és úgy beszélt, mint egy közönséges ember.
    Megrázott az is, amikor Tamási Lajosné, a magyartanárom, felső tagozatos koromban elhozta hozzánk Szirtes Ádámot. Nagyon nagy sztár volt akkoriban Szirtes Ádám, a filmjeinek javát már mi, gyerekek is láthattuk, és akkor leült a katedrához, és kedvesen, humorosan, szerényen beszélt velünk, embernek tekintett minket, tizenhárom-tizennégy éves gyerekeket, ami nemigen fordult elő velünk akkoriban sem iskolában, sem azon kívül, és a kérdéseinkre eltűnődve, komolyan válaszolgatott. Nem lehetett nem rajongani érte. Nem is értem, erről miért nem beszéltem Szirtes Áginak soha, biztosan örülne neki. Hihetetlen, mennyire oldhatatlanok a gátlások egy íróban.
    Megrázott később, amikor tizenhét éves koromban nyáron egy hónapig a Magyar Rádióban figyelhettem, hogyan készülnek a rádiójátékok. Egy évvel korábban döntöttem el, hogy drámaíró leszek; apám valahonnét, talán még az illegális időkből ismerte Hárs Istvánt, aki a rádió elnökhelyettese volt akkoriban, és ő engedélyezte, hogy egy gimnazista ott ücsörögjön a technikusi szobában. Ott is nagy színészeket láthattam: Balázs Samut, Pálos Györgyöt, Mádi Szabó Gábort, Sinkovitsot, Majort, Örkényi Évát, Ruttkayt és még sorolhatnám. Azok a színészek is egyszerű, normális emberek voltak – és nagy művészek voltak, akik keményen dolgoztak, semmi linkséget nem tapasztaltam bennük soha, annál inkább a technikusokban, a névtelenekben.
    Huszonkilenc évesen kerültem a Nemzeti Színházba. Az már lecsúszásban lévő színház volt, de még ott voltak a nagyok közül sokan, és még ott volt egy csomó idős színész, jobbára kitűnő epizodisták – és akkor figyeltem fel rá, hogy ezek a régi színészek, ezek igazi úriemberek és értelmiségiek is egyben. Akkor már ezt észre tudtam venni, rá tudtam csodálkozni, vagyis annak a szép korszaknak már vége volt.
    Később aztán barátaim is lettek a színészek között, kaposvári nagyon szép tíz évem alatt. Nagy színház volt az akkor, és ha egy írónak a színészek iránti bizalmát még külön is meg kellett volna erősíteni, akkor is kialakulhatott volna ez a bizalom bennem, ha nem lett volna meg már eleve. De hát megvolt, semmi nem szólt ellene. Amikor lassanként elkezdték végre játszani a darabjaimat, a színészekkel mindig remekül megértettük egymást. Még a gyöngébb darabjaimat is szerették – megérezték, hogy azért azok is nekik, színészeknek vannak írva, hogy sikert arathassanak bennük. Konfliktusaim színészekkel csak színigazgató koromban lettek – az lett volna csoda, ha ezt megúszom.
    Szóval idilli volt a kapcsolatom ezzel a különös népséggel, amelyet szeretek, értek, és amelynek egyetlen szavát sem hiszem, mert foglalkozásukból fakadóan hűtlenek, gyávák, csalárdak. Soha nem sértődtem meg, ha színész elárult. Ha író vagy más efféle, akkor igen.
    Végtelen bizalmam jele csaknem minden darabom, a jók is, a gyöngébbek is. Nincs olyan drámám, amelynek a mélyén ne az a meggyőződés munkálna, hogy ezeket a szerepeket el lehet játszani, sőt hálás szerep mind, és hogy ne játszanák el őket jól. Elvégre ha én el tudtam őket játszani magamban, akkor ezek jó szerepek. Nincs tűrhető drámaíró, aki valójában ne lenne színész maga is.
    Végtelen bizalmamat a kor sok évtizeden át igazolta.
    Aztán valami történt.
    Kezdtek kihalni azok a nagy, idős színészek, akik korszakok emberi tapasztalatait hordozták magukban. Kezdtek kihalni a mély emberi tudású epizodisták. Kezdtek elszürkülni nemzedékem nagy tehetségű, intellektuálisan is felkészült színészei. Hogy ebben a „rendezői színház” miféle szerepet is játszott, arról már mondtam egyet s mást Amíg játszol című interjúkötetemben. De nem is ez a lényeg.
    A lényeg az: ma már nem vagyok meggyőződve róla, hogy ha szerepeket írok, azokat el is tudják majd játszani.
    Nem mintha a legfiatalabbak között ne lennének a nagyságnak várományosai. Hogyne volnának: minden nemzedékben nagyjából azonos a tehetségek és a féltehetségek aránya. Áldom a sorsot, vagy inkább Békés Andrást, amiért az egyik bábosztállyal megcsinálta a főiskolán Kvartett című darabomat meg a Honderűt, ezekben tűnt fel Kocsis Gergely, akinek egészen kivételesen mély emberi képességei vannak. Nagyon nagy színész lehet belőle. Más fiatalok nevét is említhetném. Mégis, valami alapvetően megváltozott.
    A közönség változott meg.
    Nem az emberi finomságokat és mélységeket jutalmazza ma már felhördüléssel, szipogással, nevetéssel, kuncogással, csönddel, hanem a giccset és mindazt, ami durva, ami triviális. Akár színházban, akár filmen lát még az ember magyar színészektől szép, mély alakítást, a közönség vak és süket marad. Nem az egész közönség, persze, minden közönségben akad egy-két érzékeny ember, aki azt látja, amit látni kell, azt hallja, ami a hangban és mögötte van.
    De a közönség mint olyan a színészt ma már nem képes inspirálni.
    A primitivizálódott, eldurvult lelkű, közönyössé vált közönség szünteti meg azt a fajta színészetet, az úriemberek és az értelmiségiek színészetét, amely sok nehéz küzdelmen át a XIX. század eleje óta mégiscsak sok-sok évtizedre kivívta magának a legfontosabb helyek egyikét a magyar nemzeti kultúrában. Mintha a rendszerváltás óta nem egyéb győzött volna a magyar szellemiségben és lelkiségben, mint a proletárdiktatúra, amely soha korábban nem tudta a szellemi és lelki elitet maga alá gyűrni. Akármely mosópor reklámarca lett a magyar színész, vagy primitív filmek rossz szinkronhangja. Önkifejező, vagyis önző rendező-diktátorok idomított háziállata lett a magyar színész, és önálló gondolata, saját megszenvedett emberi tapasztalata már nincs.
    Megszakadt egy két évszázados hagyomány, a tipikus magyar jellemeket színpadra állító, a társadalmat megfigyelő, emberi problémákra érzékeny színészet hagyománya. A színészt a pillanatnyi siker élteti, és ha a primitív, giccses hatásra lehet csak számítani, hát azt erőlteti. A színészeket e súlyosan negatív változásért nem tudom hibáztatni. Inkább a rendezőket, még inkább a direktorokat, és a leginkább a közönséget.
    Gyáva, a pillanatnak élő, felszínes szórakozást kereső, gondolkodni a világ semmi kincséért sem akaró lett a magyar közönség általában. Nincsenek illúzióim a korábbi magyar közönségekről egyébként: sok randa dologhoz adták a tapsukat a két évszázad alatt, sok semmirekellőt imádtak a színházban is, a filmen is; de hogy a magyar színészetből Heti Hetes legyen, az mégiscsak túlmegy még az én nagyon engedékeny tűréshatáromon is.
    Politikai pornográfia akkor lesz a művészetből, amikor nagyon nagy a baj. Amikor nincsen semmiféle kép a jövőről. Amikor az önbizalom hiánya teljes.
    Különös, hogy békés korszakban jutottunk idáig: nem vagyunk megszállva, nagyhatalmi bekebelezés nem fenyeget minket, a politikai akaratát nem kényszerítheti ránk senki. Gazdasági kényszer persze van, kicsi ország vagyunk, évszázadok óta kicsik vagyunk, igazán megszokhattuk volna.
    Csak totálisan szétesett társadalomnak nincsenek színészei.
    Elég különös, hogy akkor estünk szét, amikor elvileg másnak kellett volna történnie.
    Nem kizárólag magyar jelenségről beszélek. Ugyanez látható a térségben csaknem mindenütt. Románia és Oroszország kivétel egyelőre, ott a szétesés jól láthatólag csak most kezdődik – és nekik vannak még szellemileg és lelkileg csodálható színészeik egyelőre. Lengyelország jobban áll nálunk valamivel, persze négyszer akkora ország, mint mi vagyunk, az már számít. De a többi kicsi kelet-európai országban éppúgy elveszett a színészet társadalmi presztízse, mint nálunk.
    Nem tudom, mi következik mindebből. Személyesen nálam az következett, hogy három éve visszakoztam a prózába. Persze nem fogom kibírni, hogy ne írjak darabokat megint. De azt nem tudom, hogyan leszek képes ezeket a darabokat megírni, ha nem bízom már annyira korlátlanul és feltétlenül a színészekben, mint korábban.
    Vagyis ha már nem bízom a közönségben.