„búvunk egymás árnyékába”

    Kányádi Sándor költői magánmitológiáján belül az esetenként életrajzilag is dokumentálható szerelmi tárgyú versek alkotnak poétikailag is figyelemre méltó csoportot. Az ide tartozó darabok hol a romlatlanul tiszta idill (Kétszer kelt föl…, Tünemény, Mezítláb), hol a kölcsönösségben megélhető, egymásba temetkező önfeledtség (Két nyárfa, Szemed, Kezdetben még), hol a sötét árnyakkal szembeni oltalomkeresés (Kívánság, Bántani én nem akarlak, Egyszer majd szép lesz minden), hol pedig az egészséges érzékiség (Szonett a cigánylányhoz, Hajnali intermezzó, Háború) jegyében ragadják meg a szerelem gyötrelmes gyönyörűségét és időtlen ábrándját. A mágikus és mitikus kultúra között közvetítő szerelemben „a kölcsönösség titkos tudásként elfedett örökké-valósága” (Nádas Péter: Jegyzetek az égi és a földi szerelemről. Jelenkor, 1991/4.) tapasztalható meg, az élet- és halálélmény egyidejűségével, a csöppnyi halhatatlanságot biztosító vigasz- és menedékkeresés lehetőségével. A Kányádi-versek lírai személyiségének affinitása mindezen túl még a József Attila versben megfogalmazódó léttapasztalatra is kiterjed: „… mert annyi mosoly, ölelés fönnakad / a világ ág-bogán” (Téli éjszaka).
    A világ ág-bogán fennakadó mosoly talányos-tragikus misztériumát formálja meg az elvetélt lehetőségekkel szembenéző, nosztalgikusan múltba tekintő Tünemény című vers. A tünemény eredendően valamely emlékezetes szépségű vagy különlegesen ritka természeti, emberi jelenségre vonatkozó múlékonyságot, tünékenységet, rebbenékenységet, megfoghatatlanságot fejez ki. Egyszersmind a jelenség verbalitáson túli képlékenységét, nyelvi megragadhatatlanságát, rögzíthetetlenségét, definiálhatatlanságát is sugallja. A Tünemény költői bravúrja abban áll, ahogyan a címbeli minőség atmoszférikusan jelentéses rétegezettségét, a valamikori valóságtapasztalat lényegi relikviáit, a képzelet-, álom- és emlékezetműködés révén a valószerűtlen és elérhetetlen csodavilág mitizált közegébe emeli át a szerző. A versindító metafora („Füstszínű falusi alkonyat vagy”) az egyneműen szürkére stilizált áthatolhatatlanság és a naplementéhez kötődő konvencionális szomorúság impressziójában idézi föl a hajdani kedves messzeségbe burkolózó alakját. A transzcendenciával kapcsolatot teremtő, vagyis a földi és égi világ között közvetítő füst a kifejezetten metafizikai tartalmakat hordozó alkonyattal együtt a lelki és/vagy fizikai veszteség metaforikus érzékeltetésével akár a halálra is utalhat. Ezt az eshetőséget a verszárlat hiánnyal és fájdalommal viaskodó elégikussága még valószínűbbé teszi. Mintha minden naplementében immanens módon megjelenne a keresett alak, azon kívül viszont mintha egyáltalán nem is létezne. A folytatás komplex képében („Mosolyod illatos kenyerét tétován / tördeli az emlékezés”) a lelki táplálékként és életelixírként megjelenő mosoly úgy fejezi ki az emberarcú falusi világ letűnőfélben lévő, örökké szomjúhozott bensőségét, hogy a kemencében sült kenyér utánozhatatlan ízével és illatával gazdagítja (kondicionálja) az emlékezés belső terét és idejét. A lány legendaszerűen enigmatikus, mesébe illően aleatorikus élményvalósága uralja a következő szövegegységet is: „Hol volt, hol nem volt, volt egy lány…”. Ugyanez a múltba révedő, emlékkockák között tétován keresgélő, a kölcsönösség viszonylatát határozottan, ám az emlékezés alanyát annál bizonytalanabb kontúrokkal fölvillantó attitűd jellemzi a textus további részét is. Miközben a mikrorealista módszer metsző élességével sorjáznak a nagy megjelenítő- és felidéző erővel bíró filmkockák (fehér-homlokú ház, lombos eperfa, a legelőről hazatérő csorda, a Rigó nevű bivaly, nyáresti békabrekegés a libaúsztatóban, közös titkokat őrző zsombékos hely), aközben a lírai alany minden erőfeszítése is kevés ahhoz, hogy a „tünemény” reinkarnációja arcvonásaiban, mozdulataiban végbemenjen, s a magát erotikába hajlóan „langyos szellővel” meg „füst illatával” jelentő valamikori lány intenzíven jelenvalóvá legyen. Az idő üledékeiből őt újrateremteni, felszínre hozni igyekvő emlékezet hiábavaló küzdelme artikulálódik az alábbi sorokban: „Hiába próbálok neveket / illeszteni a mosolyodhoz” (…) „Mindenre emlékszem, úgy-ahogy, (…) csak rád, az arcodra, mozdulataidra – nem” (…) „Néha már-már látlak, érzem, amint hajad / ujjaim közé omlik, mint akkor. / De hiába, valami mindig eloroz előlem, / és alkonyatból alkonyatba menekít”. A csillagtávolokból kísértő örök mosoly bizonyosságával áll szemben az emlékezés bizonytalan tétovasága, foszlányszerű szakadozottsága, ami nyelvi-grammatikai szinten is kifejezésre jut: „tétován”, „hiába”, „úgy-ahogy”, „talán”, „már-már”, „de hiába”. A lírai személyiség emlékezetében a szinesztézia-elv összetettségével tolulnak fel a legkülönfélébb szín-, hang-, tapintás-, látvány- és illateffektusok (kolompoló bivaly, hangoló békák, zizegő nád, langyos szellő, füst illata, ujjak közé omló haj), s ezek némelyike a finom erotikával is érintkezést mutat, de a keresett alak azonosítására és egzakt felidézésére egyik sem alkalmas. A lényegi ismérve szerint „egy soha-el-nem-felejthető mosoly”-ként továbbélő, tünde-léptűen vissza-visszajáró ’tünemény’ így lesz az idegi ingerelhetőség, a metafizikai érzékenység fokmérője, s egyúttal a múlttal szembesítő talányos misztérium, a titokteljes ígéret, az ifjúkori idill örök mementója.
    Amikor két ember legintimebb „nyilvánosságá”-ról beszélünk, a megörökölt kulturális mintákkal együtt számos sztereotípiát is alkalmazunk. A szerelemben két félből lesz egész, az egymás felé áhítozó KÉT-ségből EGY-ség. A szerelem misztériumában az egymást feltételező, kiegészítő és egymás létének értelmet adó minőségek kapcsolódnak össze. A szerelem a kölcsönösségben feloldott magány, a feltétlen és teljes odaadás révén fölszámolódó elkülönültség, amikor az egymásnak levés önfeledtségében megáll körülöttünk az idő, és miénk a létezés legvégső értelme.
    Ennek lehetünk tanúi a fiatal Kányádi egyik legartisztikusabb darabjában (Két nyárfa), amely az egymásnak teremtettség Philémónt és Baucist idéző mítosza. Az én-te relációt hangsúlyosan tematizáló, a szerelmi élményt kozmikus egység-mozzanatként objektiváló versek sorából spontánul három olyan juthat eszünkbe (Nagy László: Én is drága, te is drága, Radnóti Miklós: Két karodban, József Attila: Tedd a kezed), amelyik a Kányádi-vers jellegzetes attitűdjével, szerelemképével, sőt bizonyos fokig a szerkezetével, retorizáltságával és prozódiájával is rokonságot mutat. (Mint ahogy a Tavaszi szél vizet áraszt… kezdetű népdalunk formarendje is analógnak tűnik.) A Két nyárfa a természeti (növényi) létforma örök harmóniáját sugározva gondosan kimunkált szintaktikai rendben, az alakzatok csillámló játékosságában, az egymás tükörképeként viselkedő és visszhangszerűen sorjázó mondatok párhuzamosságában mutatja föl az egymásrautaltságban fölismert sorsközösség eszményi modelljét. Ebben a kontextusban a szerelem olyan elháríthatatlan kényszer és vonzalom, amelyben óhatatlanul megpróbáljuk egymást, jutalomképpen pedig meghosszabbítjuk önmagunkat. A szerelem kötelékében levés „nem egyikünk vagy másikunk ilyen vagy olyan léteként, hanem összefüggéseiben jelenik meg. A kölcsönösségben nem önmagunkat találjuk meg, és nem a másikat, hanem annak az összefüggésnek a realitását találjuk meg a keresett helyén, amely minden embernek a lehetősége, de egyetlen embernek nem lehet a sajátja” (Nádas Péter: Az égi és a földi szerelemről. Jelenkor, 1991/4.). Az adott relációban a külön entitás csak teoretikusan és formálisan létezik; a kölcsönös függőség és szeretet általi meghatározottság az elkülönültséget kiküszöbölve realizálódik a közös dimenzió bonthatatlan terében. Az első és ötödik (keret) strófabeli feltételes mellékmondatok az én-te szembenállását megszüntetve az egymás általi lét viszonosságában ragadják meg az összetartozás lényegét: „Én sem volnék, ha nem volnál, / ha te hozzám nem hajolnál” (…) „Ha nem volnék, te sem volnál, / én sem volnék, ha nem volnál”. Matematikai kifejezéssel élve olybá tűnik, hogy a „két szép nyárfa” metaforában elrejtőző ideáltípusok inverz függvényei egymásnak. Szerepük tetszés szerint fölcserélhető, hiszen lélegzetvételükben idegi-zsigeri működésükben, egész létformájukban tökéletes azonosságot, egylényegűséget mutatnak. A fokozásos párhuzamosságra épülő nyelvű szillogizmusok is ezt támasztják alá. Az allegorizálás alapjául szolgáló két nyárfa (esetleg jegenyepár) sudár szépségével, szélben hajladozó karcsúságávál lehet a szerelem-szimbolika hordozója. A második versszakbeli ’osztódás’ a növényi lét vonatkozásában a sejtek szaporodását, közelebbről a fő- és oldalhajtások kialakulását jelenti. Az önátadáson alapuló párkapcsolatban „Osztódom én, osztódol te” a szeretet, jóság, kedvesség, önzetlenség kifogyhatatlan bőségét, a belső értékek egymás által is kondicionált pazarló bőkezűségét fejezi ki. A lírai alany fokozhatatlan tisztaságú, természetes képekben konkretizálja a hiánytalan együvé tartozás, a feltétlen odaadottság szakralitással érintkező élményét: „Só vagy az én kenyeremben, / mosoly vagy a bajuszomon, / könny vagyok a két szemedben”. A nyelvi-morfológiai parallelizmusok sorában a vers tengelyében álló harmadik strófa azért is fontos, mert a kötelék eszményi modelljét („szeretőm vagy és testvérem” (…) „szeretőd vagyok s testvéred”) a legbecsesebb életnedv, a vér szemantikumával kapcsolja össze. A vér a szenvedély, a szerelem és életszentség ősi szimbólumaként – a keresztényi áldozatmítoszra is utalva – a vers szakrális tartományait még tovább gazdagítja. A „Köt a véred, köt a vérem” reciprocitása a közös utódokért vállalt szövetség mindhalálig tartó felelősségében nyeri el a legteljesebb értelmét. A variációs ismétlődés és a fokozásos párhuzamosság legkontrasztosabb szövegrésze (4. vsz.) az együttlét csöndes idilljét („Szellőm vagy, ki megsimogatsz”) a nekivadult, szenvedélyes érzékiséggel („viharom, ki szerteszaggatsz”) állítja szembe. A szerelem statikusabb, szelídebb válfaja találkozik ilyenformán a szerelem dinamikusabb, pusztítóbb formájával. Arra is utalva ezáltal, hogy a valódi szerelem nem csak önátadás, hanem önmegsemmisítés is. A Két nyárfa a népdalok szabályos felépítéséhez, az archaikus kultúra fegyelmezett formarendjéhez igazodva fejezi ki a személyes létszféra egyetemesíthető tartalmait. A reciprocitás fokozhatatlanságával a szerelmi duál-elvet tárgyiasító alkotás az egymáshoz halhatatlanul ragaszkodó szerelmesek archetipikus példázatát követve bontja ki a nembeliség szerelembe megélhető teljességét. A címbeli két nyárfának a verszárlathoz érve mítoszi holdudvara támad, s az utolsó sorok természetes módon asszociálják a halála pillanatában hársfává változó Baucist, illetve a tölgyfává változó Philémónt („Vagyunk ketten két szép nyárfa, / s búvunk egymás árnyékába”).
    A szerelmi élményt tematizáló versek sorában az Egyszer majd szép lesz minden egy válságos és szorongatott léthelyzet sötét árnyakkal viaskodó, harmóniakereső affirmációjaként fogható fel. A címbeli asszertórikus kijelentés határozott vágy- és célképzetek jegyében artikulálja a létbeli sötét árnyak negligálását, a sorsrontó erők spirituális meghaladását. A bizonytalan időtávlatba ágyazott jövőcentrikus szemlélet, a megszenvedett múlt felől méri föl a szerelemben megélhető félelem-, fájdalom- és szégyen nélküli idill külső-belső feltételeit. A vers nyitányában megismétlődő kasszandrai típusú prófécia („Egyszer majd szép lesz minden”) a mágikusan megálmodott harmónia- és örömelvű létformát anticipálja. A természeti létezés nyugalmát imitáló, jövőt látó bizonyosság („Úgy állunk majd a fényben, / mint a virágzó ágak”) voltaképpen az intellektuálisan már megmunkált sorsélményekkel, a mentálisan már meghódított élettapasztalatokkal hozható kapcsolatba. Ez adja meg a kijelentés hitelét és revelanciáját. Az ’omnia vincit amor’ régi keletű aforizmája a lírai alany kiküzdött pozíciójaként és a versbeli társ affirmatív biztatásaként szólal meg: „a telet s az őszi / félelmet, hidd el, / szerelmünk levetkőzi”. A lét- és jövőérdekű bizalom reményteljes attitűdje a ’fény, a virágzó ágak, a korona és a telehold’ képében tárgyiasul. A Kányádi-költészet alapszimbólumának számító ’hold’ itt az újjászületés, az újrakezdés jelképeként szerepel. A biztonságot és beteljesülést szuggeráló „virrasztó telehold” képes elűzni és távol tartani a hajdani félelmek és szenvedések sötét árnyait. Az Egyszer majd szép lesz minden szerelemben bízó, lélekerősítő próféciája oly módon ellensúlyozza a múltbeli közös sérelmeket és jelenbeli fenyegetettségeket, hogy valamiféle gyógyírként és elégtételként is szolgál a hajdani szenvedésekért. A vers a vox humana hitével evokálja a jó fény, a szeretet általi világosság rossz démonokkal dacoló erejét. Végső soron az életszentség diadalát a létrontás fölött.
    Az „ember az embertelenségben” élménye Kányádi lírájában közvetlenül is megjelenik. A háború emlékét direkt vagy utalásos formában megidéző művek (Vidéki békevers, Húsvéti bárány, Filmkocka, Néma, Részeges Agamemnon) sorában akad egy (Háború), amelyik a pusztulás tragikumát a szerelem idilljével kapcsolja össze. A XX. századi relációban diszkréten visszafogott és mértéktartóan szemérmes Kányádi az érzékek szerint való, vagyis a testben való létnek sohasem fordít hátat. Ezt példázza a vélhetően második világháborús kamaszkori élményt tárgyiasító Háború, amely a front elől pincébe préselődött sokadalomban nemcsak a túlélés fortélyát, hanem az érzéki öröm riadalmat elűző misztériumát is fölmutatja. Még pontosabban: a kényszerűség abszurdba hajló idillje realizálódik a szabadverses formában. („Behúzódtunk mind a pincébe, / kádak és réparakások mögé; / lapultunk, szorultunk egymáshoz: / legbelül, sőt legalul, a korommal / csúfított, homlokra húzott kendővel / vénített süldőlányok”.) A versbeli szituáció és a háború közötti párhuzam alapja kissé groteszk közelítésben az lehet, hogy mindkét esetben vannak szembenálló felek. A különbség azonban sokkal fontosabb: amíg a fronton ölik, addig a pincében ölelik egymást az emberek. Miközben „odakint masíroztak, szekerek, ágyúk, / tankok dübörögtek”, addig a halálos fenyegetést fülledt erotikába fojtó pince fészekmelegében megtörténik a beavatás: „mintha egy másik testet / kapcsoltak volna ereimbe: két / forrón szorító comb, két pihegő / mell nyomult mind közelebb, közelebb”. A világomlás rettenetét, a hadszínterek embertelen borzalmát bravúrosan ellenpontozza a fiatal hadiözvegy és a lírai alany alkalom szülte gyönyörteljes találkozása, illetve a süldőlányok és hasonló korú legények rémülettől motivált, egymásba kapaszkodó szerelmi „idillje” („Vicogtak a lányok, tikkadtan / pisszegtek a legények”). A kényszerűen pincében töltött idő mágikus rituálékra nyíló élményintenzitása – amelyben „dinamikus formák dinamikus formákkal találkoznak” (Nádas Péter: i.m.) – a verszárlat újszerű minőséget felvillantó (megvilágosult és győzedelmes) reflexivitásában jut kifejezésre: „Két gyönyörű térdhajlatától / a pince még / sokáig világos maradt. / S én részemről a háborút megnyertnek / nyilvánítottam”.

Ködöböcz Gábor