„Csak érti tovább a szív e tűző vonzást”

    Titokzatos, szürreális verseskönyv Kalász Márton A rózsafestő című kötete. (Maga a költő is „szabadkozik” olykor lírája nehezen érthetőségéért.)
    Izgalmas tanulmányírói feladat volna folyamatában kitapogatni és kimutatni – már amennyire lehet – azt a „tünetegyüttest”, melyben e kalászi „befelé építkező” versnyelv fokozatos kialakulása tetten érhető. Már csak azért is, mert Kalász Márton magát és költészetét rendkívül tudatosan formáló költőnk – másrészt a rá oly jellemző mondatszerkezet-felbontások, elhallgatások és elharapások, mindenféle kötőszók elhagyásával is operáló sűrítések (stb.) már legkorábbi verseiben is felbukkannak itt-ott, s ahogy haladunk a jelen felé az időben, lírája egyre többször, intenzívebben és változatosabban él velük.
    Talán három meghatározó forrásból eredeztethető ez a folyamat. Az egyik a balladák és népdalok rendkívül expresszív világa, a másik a szonett mint műfaj, a harmadik pedig a német nyelv és költészet nagyfokú ismerete és szeretete. E három keresztmetszetében manifesztálódhat a kalászi versnyelv – de persze azért sokkal bonyolultabb a képlet. Jóval több és többféle szálat kellene egy ilyen munkához kibogozni, melynek terepére azonban – jelen dolgozatom kereteiben – nem merészkedhetek.
    Az 1980-as könyv, Az imádkozó sáska című szonettkötet az a forduló- illetve csomópont Kalász lírájában, ahol végleg kialakítja költőnk azt a csak rá jellemző sűrítményszerű versvilágot és szövegkezelési formát, mely azáltal, hogy befelé mélyül s csak a jéghegy csúcsát láttatja, még intenzívebbé, feszültebbé és titokzatosabbá válik.
    Míg előző kötetében (Sötét seb, Kortárs, 1996) a „toronyszobai” Hölderlin helyzetébe és szerepébe bújva gondolkodott a világról, Istenről, sorsról, kultúráról – A rózsafestőben egy Krisztusról szóló germán legendát elevenít meg, annak tükrében láttatva egy német kisváros életét, mindennapjait, múltjának töredékeit. De míg a ’96-os könyvnek mint Hölderlin „aktív szereplője” volt a költő – itt „megmarad” anonim narrátornak, megfigyelőnek, jelenségeket rögzítőnek. De persze mindez csupán a (kritikusi) felület, a kiindulópont. Mert az exponálandó jelenségek, történések és történetek anyagán folyamatosan átüt, átszíneződik a személyes legenda, a múlt, egy élet tanulsága. Ahogy Kalász Márton volt Hölderlin is, saját lelki és tapasztalati élményeinek fényében rajzolva meg a mester alakját.
    A rózsafestő minden darabja mintha egy-egy ballada volna. Első nekifutásra nem mindig érthető, voltaképpen mi is történik bennük, s mire is akarja szerzőjük kihegyezni őket. A legegyszerűbb az, ha abból indulunk ki, hogy semmire. Ugyanis e versek (is) kalászian csattanótlanok; s mintha nem is annyira a külvilágban és a történelemben látott/tapasztalt történetek bonyolódnának bennük, mint inkább a belső történések – fogalmazzunk úgy: a rögzített dolgok lelki vetületei, illetve a látszólag független külső eseményekben tetten ért lelkiség. Mindebből adódóan (is), világukban áll az idő. Voltaképpen nincs is szükség időszámításra. Egyrészt azért nincs, mert olyan szimbólumait feszegeti az emberi életnek, melyek időn kívüliek – másrészt, mert olyan természetesen siklanak át egymáson és egymásba a különböző kultúrtörténeti és személyes időrétegek, hogy azok megint csak egy korokon-kívüli, megállított és megemelt mikrokozmoszban összpontosulnak, a lényegi üzenetet szolgálva. Bergmani világ ez. Mindebből következően a történések is úgy zajlanak, mintha nem is zajlanának, vagy már lezajlottak volna – mintha egy jól körvonalazható mozdulatlanságban, egy cselekménytelen térben lennének megkoreografálva. Ahogy a mozgás a festményeken. Csak akkor kel életre az egész, ha az olvasó belép ebbe a dimenzióba, és igyekszik otthonaként élni meg, de legalábbis otthonosan közlekedni benne.
    A torony, a padlásszoba – egyszóval a föntiségből mint létszintből kihasított, elhatárolt mikro-univerzum – a Sötét seb óta egyértelműen – Kalász költészetének meghatározó motívuma. Az élet mindennapi zajlásából kiemelkedve jóval pontosabban és átfogóbban lehet innen szemlélni és értelmezni az élet mindennapi zajlását, de az istenek játékát is. Nem a menekülő gőg padlástere ez, nem is a sokszor önmagát áltató és öntetszelgő magány elefántcsonttornyi közege. Hanem a lényegben-élés színtere illetve életminősége. Ehhez persze mindenekelőtt magában kell az embernek e magaslati szobát megtalálnia, kialakítania, berendeznie. Így másodlagossá válik, hogy történetesen esetleg egy ösztöndíj segíti-e hozzá a reális világból vagy más egyéb. Egy a fontos, hogy egy ilyen szoba megkönnyíti a belső tudás mozgósítását.
    A rózsafestő „balladái” is mintha egy ilyen szobában íródnának (utalások is alátámasztják ezt a benyomást). Mert egy ilyen szobából nemcsak az utca történéseit szemlélheti zavartalanul az ember, hanem saját emlékeit, az emlékekben történő időutazásait, és az időutazások meghosszabbításaképpen korokat átívelő történelmi-múltbeli szerepeit/élethelyzeteit is. Mindenből kiszűrve a tanulságokat. De azokat sem mohó-kapkodó válaszkeresés útján, mint inkább az örök rákérdezés bölcs magatartásával. Mindez egy lebegésszerű – többnyire elégikus, de hol ironikus, hol pedig nosztalgikus – világot, hangulatot eredményez. Amely nem mentes bár a fájdalomtól, de már a fájdalmat is értelmezni képes.
    Mi több: egy ilyen szobában „szokás” a mítoszokat is új életre kelteni, beléjük gyúrva saját sorsunk üzenetét. Így elevenedik meg a rózsafestő legendája is, Jézus. Jézus, a művész. Jézus, aki rózsákat fest – rózsákat, melyek az örökélet és a feltámadás szimbólumai (!). De nemcsak a virágokban láttatva/érzékeltetve az isteni jelenlétet – hanem az élet egyéb, sokszor visszataszító jelenségeiben is. S mindennek hátterében egy leheletfinoman kifejlő szerelmi történet: a festő és egy apáca (Regina) kapcsolata, amely alig észrevehető szálakkal fonódik össze a legendát jegyző költő szerelmi életével. A saját történetét író bulgakovi Mester esete ez.
    Mi marad hát a költőnek, ha a maga által kreált és magáévá hasonított történet megindul a saját röppályáján, és már önmagában is működik, létezik (mert kimondatott)? Marad az isteni párbeszéd, a rákérdezés öröme és gyötrelme, az összefoglalás, a papírok elrendezése az íróasztalon utazás előtt.
    Mint a kötet egyik leggyönyörűbb költeményében: „Szomorú lettem, lovam lábát / a hideg tenger mossa. Nincs új gondolat / mindahhoz, ami egy kápsát vagy a szárnyat / vagy akár rossz röptető pajzsot, ily költészetet / léptethetővé tenne, s csak fölemelkednénk / megszokhatatlan szívvel e szeles világ fölé, / melyben képződni más, s nyúzza föntről az árvaságot – / léptetni visszafelé, nyüszítve, nem gyújtani / mindenhelyt valamit: kint szélmalmot, bent városházat, / erődtemplomot; száraz bőrbe fogva még bölcselmi észt, ilyen / követeléssel eztán? Csak hódolat s csak gondolat / viszont fölmérje. Prémezett élc, lappangó nap-idő gyötörte szem / rejtőző gyöngyét, / itt se mást, nyújthatná föl solymászó kezdetem – / ily oszlop harsogáshoz érve: milyen az?” (Middelburg)
    Megválthatja-e verseivel magát és saját történetét az öregedő költő? Felülkerekedhet-e a halálon, mielőtt „kikormozódik az idő a város körül” (Égalj)? A napok káoszából kiemelheti-e tisztán a szerelmet és az istenhitet – kimenthető-e az az egyetlen almamag a rothadó gyümölcsből, mely a folytatás és folytatódás fedezete lehetne? Vagy: „Aki majd magunk esését sajgással élheti szívében, / vaktában, hirtelen, alva, titkon hálva a fövenyvégen, / követve az ellustult zűrzavart, onnan hallgassa azt, / ami lett szó között, elfinomított összhangzat helyett / alig csak durván átfütyül”? Megtartható-e az a szoba ott legbelül, ha egyszer vízárka, mi a kinti világtól elkülöníti, egyre szélesedik és mélyül? Igen. Fölmutatható a végzet ellen. S így bármerre jár, „Csak érti / tovább a szív e tűző vonzást – át tetőkön, / görgő hárs-sortikon, a lenge gyorskocsi / távolodásával.”
    Aki a rózsákat festi, az halhatatlan. Aki a rózsákban él, az mindenütt jelenlevő, és megmarad – ahogy a kötet mottójául használt Ceslaw Milosz-idézet is súgja: „Nem, Olvasó, nem egy rózsában lakozol majd.” Megnyugtató. Már annak számára, aki figyelt végig.
    Mert aki így tudja szemlélni és átérezni az életet és a világot, annak mindegy, hol található éppen. Ahogy „Jézus festő írja: lám, válasszunk; egyre mindegy – / égi rozárium, vagy boltozódó, elzász cellamennyezet”.

Szentmártoni János