Az irodalom hivatásáról
„Ha napjainkban számít valamit az irodalom, az főleg annak köszönhető, hogy sok konvencionális kritikus benne látja egyikét annak a kevés, még fennmaradt menedéknek, ahol egy megosztott, fragmentált világban az egyetemes érték iránti érzék még megtestesülni kész, s ahol ebben a mocskos materiális világban még megragadható a transzcendencia egy-egy ritka pillanata” – írja Terry Eagleton (A fenomenológiától a pszichoanalízisig). Az irodalomban ma „egyetemes értéket” keresni sokak szerint nem korszerű és nemcsak azért, mert az értékfogalom heterogenitása (és ennek markáns elméleti deklarációja) eleve megkérdőjelezi az egyetemességet, hanem azért is, mert ez a művelet, manapság úgy tűnik, irodalmon kívüli jelenség transzcendálására törekszik. Görömbei András viszont, dacolva a kordivattal, vállalja ezt a „korszerűtlenséget”, sőt éppen ez teszi – a posztmodern kánonnal szemben – egyedivé írásait.
Görömbei esszéivel, kritikáival csaknem negyedszázada van jelen irodalmunkban. Alapkönyvei (Sinka István, 1977; A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980, 1982; Sütő András, 1986; Nagy László költészete, 1992) megkerülhetetlenek akkor is, ha az irodalomelmélet az elmúlt évtizedben jórészt átrajzolta az általa vizsgált életművek, jelenségek megközelítési módszereit. Görömbei András elévülhetetlen érdemeket szerzett – Czine Mihály és Pomogáts Béla mellett – a Kádár-korszak szűkkeblű kultúrpolitikájával szembeszegülve akkor, amidőn a magyar irodalom egységének elvét vallva megírta a Hetvenes évek romániai magyar irodalma (1983), illetve a Napjaink nemzetiségi magyar irodalma (1984) című köteteit. Gyűjteményes munkái (Ki viszi át? 1986; A szavak értelme, 1996) a tanulmányíró és kritikus műhelyébe engedtek bepillantást. Olyan alkotóéba, aki egyetértően vallotta Poszler Györggyel: „az esztétikai értékben az ismeretelméleti és az eszmét sugárzó érték, valamint az emotív és konstrukciós érték »nemcsak kiegészíti, hanem feltételezi, sőt életre hívja egymást. Csak együtt válnak esztétikai értékké. Egymás nélkül kiesnek az esztétikum szférájából«” (Visszaadni a szavak értelmét, 1988).
Új műve, a Létértelmezések (Felsőmagyarországi Kiadó, 1999) három ciklusban harminchárom írást kőzöl. Az első tizennégy tanulmány, a következő húsz recenzió (illetve kritika), a záró rész pedig négy, korábban elhangzott előadás írott változata.
Görömbei élvezetes, olvasmányos esszéket ír. Irodalomszemlélete, értekező szövegeinek nyelve leginkább az általa is nagyra becsült Czine Mihályéhoz fogható. Görömbei nem használja, bár jól ismeri, az újabb keletű, filozófia-nyelvészet-irodalom határán egyensúlyozó elméleteket.
A kötet több helyen – az elemzendő jelenségek, művek mögé rejtőző irodalomtörténésztől szokatlan módon – öndefiníciókat tartalmaz: „Magam olyan értelmezői közösséghez tartozom, amelyik – jóllehet igyekszik számot vetni legújabb irodalmunk és irodalomtudományunk fejleményeivel is – változatlanul azt vallja, hogy adott esetben »az író munkásságának esztétikai értéke szétválaszthatatlan próféciájának társadalmi súlyától, a kettő együtt ítélhető és ítélendő meg«. Ez nem azt jelenti, hogy az irodalmat alárendeli bármely közösségi szolgálatelvnek, hanem csupán azt, hogy az irodalmat esztétikai létdokumentumnak és létértelmezésnek tekinti, ezért nem zár ki belőle semmiféle egyéni vagy közösségi élményt, léttapasztalatot, ha az esztétikai értékként jelenik meg a műben” (A gondolkodó Ady).
Másutt, egy kilenc évvel korábbi gondolatsor elején szintén megjelenik egy hasonló öntanúsító felütés: „…én az irodalomtanároknak még ahhoz az újabban nyíltan is anakronisztikusnak minősített változatához, kivesző fajtájához tartozom, amelyik az irodalmat jelentős emberi ügyek hordozójának tekinti. A műveket mint a valóság elemeiből a valóság fölé emelt külön világokat értelmezi, tehát az irodalmi alkotást a lehetséges világok egyikeként értelmezi. Eme teremtett világok azonban éppen mert a nemzeti közösségben élő alkotó teremtményei, a személyiségen keresztül arról a társadalomról is helyettesíthetetlen értékű hírt hoznak, melyben az alkotó él, mely az alkotót formálja. Az irodalmat ily módon az adott alkotó személyiség, s az adott nemzeti közösség önkifejezése legfontosabb, mert legérzékenyebb formájának tekintem.”
Görömbei egész életművét a létérdekű irodalom értékeinek felmutatási szándéka vezérli. Nem ingatta meg meggyőződését sem az oly sokat emlegetett „prózapoétikai fordulat”, sem a nyolcvanas évektől a honi irodalomtudományban is egyre erőteljesebben jelentkező hermeneutikai-recepcióesztétikai-dekonstrukciós irodalomelmélet térnyerése. Maradt annak, amire föltette az életét: az írói művekben az egyéni és a közösségi létgondok megformált esztétikumát kereső tudósnak. Tudóst írtam, de rá gondolva a fogalmat árnyalni kell, hiszen az ő meggyőződése szerint az irodalomról való beszéd nem szaktudósok tolvajnyelvén folytatott diskurzus, hanem szélesebb művelt olvasóréteg számára alkotott olyan elemző textus, amely az adott mű rétegeinek feltárásával képes azt – a nemzeti hagyománytörténésbe ágyazottan is – felmutatni.
Görömbei kötetének címe kihívó és öntanúsító: azt sugallja, hogy „az irodalom értelmét, jelentőségét mélyen leszállító mai divatok idején” (Németh László irodalomszemléletének fő vonásai) az írások az egyetemes és nemzeti létezés megértésére tesznek kísérletet. E gesztus mélyen megélt, alaposan átgondolt irodalomtörténészi-kritikusi ethoszra vall; olyan értelmezői stratégiát jelent, amely az irodalomban az ember legbensőbb regisztereinek megszólaltatása mellett egyén és közösség, nemzet és világ létgondjainak esztétikailag magasrendű kifejeződéseit keresi. Ez egyben azt is jelzi, hogy a könyv szerzője kijelöli a maga számára azokat az alkotásokat, amelyekben az említett tendencia érvényesülését ismeri fel.
Görömbei András fiatal irodalomtörténészként jegyezte el magát a népiek művészetével, akiknek munkásságában megtapasztalta a „nagyfokú közösségi küldetéstudat”, a „létérdekű, életelvű értékválasztás” (Líra, gondolat, küldetés) művészetgeneráló szerepét.
Ez a fajta irodalomeszmény vált pályája meghatározójává. Ez determinálja megnyilatkozásaiban ma is, amikor a kritikai közélet egyáltalán nem értékeli ezt a magatartást.
A kötet első, címadó ciklusa irodalomtörténészi-műelemző tevékenységét reprezentálja. Az írásokat olvasva feltűnő az összegző, szintézisteremtő, organikus rendszert létrehozó szerzőhöz való vonzódása. A nemzeti sorskérdéseket vizsgáló, kivételes alkotókra összpontosít: így kerül Ady, Németh László, Illyés Gyula közelébe. Találkozása Adyval nyilván nem véletlen: 1993-ban már készített összegzést Ady-képünk és az újabb szakirodalom címmel, s ő írta, ugyanebben az évben a Tiszatáj márciusi számában a Diákmelléklet Ady-portréját („Mégis győztes, mégis új és magyar…”). Király István monumentális, jóllehet ideológiai prekoncepciókkal terhes monográfiái után, és Kenyeres Zoltán „folyamatrajzot” ígérő karcsú könyve mellett Görömbei tud egyénit mondani: „A gyökeresen új létszemléletet, létfilozófiát hozó költői világkép megteremtése Ady lenyűgöző gondolkodói teljesítménye […] költészete mindenségléptékű tudatlíra.” Számára Ady lírájának legfontosabb értéke a magyarságversek csoportja, mert a költő „nemcsak kitágította a költőiség fogalmát, de a közösség legfontosabb létügyeinek beemelése révén rendkívüli jelentőségűvé is emelte ezt a nemzeti közösség számára. Szuggesztív vízióiban döbbenetes önismereti képet tár a nemzet elé…” (A gondolkodó Ady).
Görömbei irodalomértelmezői erényei nemcsak a pályaképek, folyamatok egyetemességének tudatosításában jelölhetők meg, hanem abban a módszerben is, ahogy filológus szemmel az egyes művekre pillant. A Góg és Magóg fia, a Szeretném, ha szeretnének, az Elbocsátó szép üzenet, Az eltévedt lovas, az Új s új lovat értelmezése azt példázza, miképpen lehet sokoldalúan, ellenben közérthetően verset elemezni. (Az újabb líraelméletekre figyelő műelemzésre jó példa A poétikai én változása Csoóri Sándor költészetében című írás, amelyben a „Ki beszél a versben?” sokat vitatott kérdése kerül új megvilágításba.)
A legterjedelmesebb tanulmányokban (Németh László irodalomszemléletének fő vonásai, Líra, gondolat, küldetés [Illyés Gyuláról], Nagy László organikus költői világa, A poétikai én változásai Csoóri Sándor költészetében, Költő a kilencvenes években [Nagy Gáspár öt könyvéről], Czine Mihály útja) Görömbei András az irodalmat a nemzeti közösség önismeret-fejlesztő, önértékelést segítő ügyének tartja, s a szemlélt alkotók munkásságában éppen ezt a tendenciát méltatja. Mert számára az irodalmi mű nem pusztán szöveg, jobban mondva olyan szöveg, amelyben az író egyéni és közösségi létgondokat gazdag jelentéstartományú egésszé alakítja. Mindazonáltal nem várja el, hogy az irodalmi mű kizárólag nemzeti sorsproblémákat tartalmazzon, ám úgy véli, hogy az effajta értékek és kötődések kimondása is része kell legyen a magyar irodalomnak. Emiatt (is) tekinti jelentősnek például Nagy Gáspár líráját, hiszen benne egyszerre van jelen „az esztétikai igény, a közösségi felelősségérzet motiválta közéleti” versek és az „egyre gazdagabb, egyre mélyebb változatokban” jelentkező „létfilozófiai számvetés” (Költő a kilencvenes években).
Esszétanulmányai körültekintő gondossággal készülnek: nem kerüli el figyelmét az övével akár homlokegyenest szembenálló irodalmi koncepció megismerése és – akár vele vitázó – felhasználása sem.
A Létértelmezések ciklusban kaptak helyet olyan összegző írások, mint a „töredék hazácska” meggyötört évtizedeinek, s a rendszerváltás utáni évek kibontakozásának felmérése (A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai), a szűkebb közösségével mély azonosságot vállaló, a valóságnak és boldogságvágynak mitologikus horizontot nyitó Tamási-életmű méltatása (Sors és mítosz Tamási Áron művészetében) és – többek között – a „küldetéses irodalomtudósnak” emléket állító, az életmű arányaival (és erényeivel) számot vető Czine Mihály útja.
A második, a Könyvek között ciklus Görömbei irodalomszemléletének mozgékonyságáról hoz hírt: értékkereső és felmutató attitűdje mutatkozik meg itt. Írásait a jó műnek kijáró felfedező őröm és az értéktudatosító magatartás egyaránt jellemzi. Egyes szerzőkről nem először ír: Németh László, Csoóri Sándor, Nagy László, Nagy Gáspár, Tamási Áron, Kiss Ferenc korábbi könyveit is méltatta. E rövidebb terjedelmű írásokat is jellemzi a tanulmányokból megismert szemléleti egység. Az az elv, amelyet Márkus Béla-recenziójában mond ki. Úgy véli, Márkus olyan meggyőződés híve, „amely szerint az irodalomban ma is segít kiteljesíteni emberi lehetőségeinket, segít ép személyiséget, ép közösséget teremteni és megőrizni. Az erkölcsi szempontok így kerülnek fontos helyre ezekben az írásokban, de sohasem szorítják háttérbe a művek esztétikai megítélésének összetett rendszerét” (Magányos portyázók). A Görömbei által bírált könyvek zöme ilyen. Így szerepel egymás mellett „A népdalból kinőtt, azzal rokon gazdagságú és rokon hangszínű” dalokat író Erdélyi József (Fehér torony), a „lét szépségét, titokszerűségét és abszurditását érvényes történetekbe” rendező Lázár Ervin (A rácpácegresi Csillagmajorban), a szülőföld hajdani világát „többféle epikus perspektívából” megmutató Ágh István (Családi történelem), az „emberéletet lealacsonyító érdekek, kiváltságok, hitványságok, alkuk, kiegyezések, megromlások ellen” küzdő Szécsi Margit (A csillagos Golgota), a „kik vagyunk, hogyan élünk, mivé válhatunk” kérdéseit „eszméltető művészi számvetéssé” alakító Vathy Zsuzsa (Talált tárgyak nyomában).
E fejezeten belül külön csoportot alkotnak a monográfiákat, tanulmányköteteket, irodalomtörténészi-kritikusi teljesítményeket mérlegelő írások: Görömbei Czine Mihály, Grezsa Ferenc, Kiss Ferenc, Márkus Béla mellett Toót H. Zsolt, Szegedy-Maszák Mihály, Czigány Lóránt, Grendel Lajos, illetve (opponensi véleményként) Zalabai Zsigmond és Thomka Beáta könyveiről közöl bírálatot. Ezekre a szövegekre is jellemző az értékőrzés, a teljesítménytisztelet. Elismeri például Szegedy-Maszák Mihály kötetének a „műveltségromboló igénytelenséggel szembeni”, „maradandó cselekedet”-értékét (Az első Márai-monográfia), Thomka Beáta könyvét pedig „egy kitűnően felkészült tudós nagyszerű eredményének” tartja (Mészöly Miklós). Igazán elemében akkor van, amikor az övével hasonló szemléletű szerzőkről gondolkodik (Czine Mihály, Kiss Ferenc, Grezsa Ferenc). Némely recenziójában Görömbei nem szorítkozik pusztán a mű méltatására, hanem portrét is közöl. A Németh László eklézsiájában című Czine-kötet ismertetése egyben a szerző (és recenzense) képviselte irodalomfelfogás jegyében a honi elméleti iskolák áttekintése, az És Szabadka… jellemzőinek számbavétele közben pedig Kiss Ferenc pályaképe bontakozik ki. Az az emelkedett hang, amelyet a Czine- vagy a Kiss Ferenc-cikkben használ, a feltétlen elismerés eszköze. Főhajtás a példamutató életművek előtt.
A kötet végén álló négy előadásszöveg (Nemzettudat a mai magyar irodalomban, Irodalmunk szabadságharca, Századunk kihívásai – a magyar irodalom válaszai, A szabadságharc utóélete a magyar költészetben) az értékhangsúlyokat markánsan kitevő, egész művészetfelfogását, kutatói attitűdjét, gondolkodói magatartását szemlélteti. A négy „élőszó” alkalmi írás, egy-egy konferencián, baráti találkozón, írótáborban elhangzott felszólalás rögzítése. Az alkalmak lehetőséget adtak arra, hogy nyelv, nemzet, történelem és irodalom évszázados összefüggéseit megvizsgálja. Az előadások (egy kivételével) külhoni magyar hallgatóság előtt hangoztak el; összegző, áttekintő, rendszerező jellegük ebből fakad. Bennük Görömbei koncentráltan összefoglalja mindazt, amit a téma kutatása során megtapasztalt. Imponálóan gazdag ismeretanyag birtokában szembesíti történelem és irodalom egymásba hatoló dimenzióit, megkeresvén azokat a pontokat, ahol a magyar költészet, a magyar próza releváns módon fejezte ki a történelem sorsfordulóit és buktatóit. Az első három szöveget rokonítja az az értelmezői attitűd, amely az irodalmat a nemzeti sorskérdésekre adott esztétikai válaszként interpretálja, mondván: „Az irodalomból kiolvasható a nemzet önszemlélete” (Nemzettudat a magyar irodalomban). Tekintete átfogja az egyetemes magyar irodalmat, s mind a hazai, mind a nemzetiségi létviszonyok között keletkezett művekben ugyanazokat az alkotói szerepvállalási formákat részesíti előnyben. Gondolkodását alapvetően befolyásolja Ady és Németh László, Illyés és Csoóri Sándor, Nagy László és Sütő András, Kányádi Sándor és Farkas Árpád stb. Azokat a műveket emeli ki, amelyek az „összmagyar szemlélet, a nemzetiségi felelősségvállalás, történelemtisztázás” szándékával léptek fel. (Görömbei nem tagadja a posztmodern, az ironizáló, az irodalmat demitizáló szemléletmód lehetőségeit, ám ennek művészi hozadéka számára nem eléggé meggyőző.)
A negyedik, a kötetet lezáró, A szabadságharc utóélete a magyar költészetben című „élőszó” alapos irodalomtörténészi áttekintés, amely március 15-nek és október 6-nak emléket állító Petőfi, Vörösmarty, Arany, Czuczor Gergely, Vajda János, Tompa Mihály verseit sorolja fel. A dolgozat „A nemzeti irodalom a remekművekké átlényegült nemzeti sors és nemzeti törekvések, szándékok kincsesháza”-elvet vallva az 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot s a leveretést, illetve Vörösmarty, Petőfi alakját megidéző Lakatos István, Szilágyi Domokos, Bella István, Kis Jenő, Baka István, Reményik Sándor, Babits Mihály, Döbrentei Kornél, Nagy László, Illyés Gyula, Nagy Gáspár, Farkas Árpád, Ady Endre, Utassy József, Kiss Benedek, Vas István verseit vizsgálja, megmutatva, hogyan vált a szabadságvágy, illetve a bukás drámája a nemzeti költészet egyik meghatározó magaslati pontjává, s miképpen mutatott példát Faludy Györgynek az ÁVO pincéjében és 1956 októberében. Az írás nem pusztán példatár, hanem az elmúlt másfél évszázad lírájának tematikus aspektusú áttekintése, amely megkeresi a nemzeti dicsőség és nemzeti tragédia máig ható üzenetének tanulságait akkor, amikor Tompa Mihály A gólyához című költeményének továbbrezgését fedezi fel Kányádi Sándor Krónikás énekében, vagy pedig Magyari Lajos monológversét „önerősítő és nemzeti közösséget erősítő példázatként” értelmezi (Gábor Áron Kökösnél), hangsúlyozva: az effajta művek az „újabb korok nehéz időszakaiban a múlt példáiból erőt merítő alkotások”; igazi értelmüket éppen ez adja meg.
A létértelmezések harmincnyolc szövegéből a legkorábbi 1989-ben, a legkésőbbi 1999-ben született. Érdemes felfigyelni a két dátumra: a kilencvenes éveket felölelő gyűjtemény darabjai akkor keletkeztek, amikor az újabb irodalomelméleti iskolák kánonképző szerepe fölerősödött. A kötet több írása hol rejtettebb, hol erőteljesebb oppozíciót fogalmaz meg eme posztmodern irányzatokkal szemben. Érezhető bennük a „mégis-morál”: annak bizonyítása, hogy az irodalom gazdag világában szükség van az általa preferált alkotásokra is. Ebből a jelenségből ered a könyvben több helyütt tapasztalható polemizáló hangütés. Napjaink jellegadó kritikai szótárából hiányoznak olyan kifejezések, mint etikai érték, nemzeti önismeret, egyéni közösségi gondok kimondása, küldetésvállalás stb. A tisztán esztétikai megközelítés számára idegen az említett „irodalmon kívüli” jelenségek szövegbe emelése, az etikum és esztétikum keresése. (Tény, hogy az utóbbi évtizedben megváltozott olvasásmódok, elvárások, írói-olvasói szerepátértelmezések, a hermeneutika, posztstrukturalizmus, a dekonstrukció alapműveinek magyar nyelvű hozzáférhetősége [s nemkülönben az irodalom társadalmai-történelmi kontextusváltozása, a művek depolitizálódása, a nyelv felértékelése, amely együtt járt olykor a filozófiai telítettség megnövekedésével] egyaránt hozzájárulhatott ahhoz, hogy az irodalmi érték immár a korábbiakhoz képest másfajta preferenciák mentén is elgondolhatóvá vált. A Gutenberg- kontra médiagalaxis világszerte tapasztalható küzdelme, a humán tudományok társadalmi támogatottságának hiánya, az emberekre zuhogó, a könnyű befogadás esélyével kecsegtető, megemészthetetlen vizuális szemét egyaránt befolyásolja az olvasási szokásokat, s idézi elő, több más tényezővel együtt azt, hogy az irodalom egyre inkább a „hivatásos olvasók” belügyévé lett.)
A Létértelmezések némely dolgozatában szemlélhető posztmodern írás- és olvasásmódokkal való szembenállás (Líra, gondolat, küldetés, Nagy László organikus költői világa, Csoóri Sándor új esszéi, A poétikai én változásai Csoóri Sándor költészetében, Prágai őrjárat, Századunk kihívásai – a magyar irodalom válaszai) mentén helyezhető el a Nagy László-szakirodalomban elhíresült Kálmán C. György-írásra adott válasz (Megjegyzések egy pamflethez), illetve a Kovács Sándor Iván, Lakatos István és Németh G. Béla szerkesztette „minden eddiginél terjedelmesebb, több mint hatszáz magyar költő négyezer-ötszáz versét tartalmazó »bibliát«”, jobban mondva annak Lakatos István által gyakorolt szerkesztési elveit és utószavát bíráló kritika (Hét évszázad magyar költői?).
A Létértelmezések megbecsülendő könyv, mert egy eltűnőfélben lévő magatartást reprezentál: az irodalmat közügynek tekinti. A lapjain tapasztalható világos okfejtés, az irodalom múltjának értő megbecsülése, a jelen sajátos értékeinek számbavétele, a lendületes és mindig világosságra törekvő fogalmazás, a határozott irodalomszemlélet kinyilvánítása tartoznak legfőbb jellemzői közé. Németh László teljesség- és minőségeszménye, Nagy László organikusság-igénye munkál benne.
Írásunk elején Görömbei öntanúsító gesztusait idéztük. Említsük meg végül könyvének irodalomtörténész-portréit. Amit Czine Mihályról leír („Az ő szemlélete szerint az irodalom közösségi tudat formálásának, a személyiség nevelésének legfontosabb eszköze, a nemzet kötőanyaga, a nemzeti öntudat és önismeret bázisa” – Életelvű irodalomszemlélet), amit a „nagy szintetizálókban, az organikusan épített, az ellentéteket magasabb egységbe fogó egyetemességben” a teljességet kereső Kiss Ferencről mond (Kiss Ferenc írásai Nagy Lászlóról), amit a „teljes életműre néző szintetikus irodalomtörténeti módszert” alkalmazó Grezsa Ferencről állít (Németh László Tanú-korszaka), s ahogy Rákos Péter „mintaszerűen árnyalt esztétikai elemzéseiről” beszél (ez az elemzés „soha sem fedi el, hanem mindig nagyobb hatványra segíti az irodalom emberformáló értelmét. Ezt a létérdekű, magatartásformáló üzenetet is az irodalmi tényezőkből bontja ki. A feltáró, megmutató munkában a pedagógiai felelősség és szenvedély is segíti. Rákos Péter – megint szemben a divattal – nem restell tanulságokat levonni, nem szégyelli számbavenni a mű jelentését, számunkra való értelmét, hiszen az esztétikai értékben az emberi magatartásnak is helye van, az emberi minőség is szót kér” – Prágai őrjárat), nos, ezek az írások fedik fel leginkább azokat a szemléleti sajátosságokat, amelyeket Görömbei irodalomtörténész pályatársai munkásságában nagyra értékel. A vele rokon elveket valló irodalmárok arcképe mögött fölsejlik a sajátja is. Annak a tudósnak és tanárnak az arca, aki a kor minden ellenkező tendenciájával szemben tántoríthatatlanul vallja: „Az irodalom legbensőbb hivatása az, hogy a maga teremtett világával kifejezze az egyén és a közösség közérzetét, világlátását, világérzékelését. A jelentős műben az alkotó személyiség a maga teljes habitusával, érzéseivel, ismereteivel koncentráltan benne van. A művészi érték nagyon összetett. Sokféle értékelem szintézise, de ezek között az őszinteség, a témával szembeni teljes nyitottság és szabadság erkölcsi kötelességként, a hitelesség kritériumaként szerepel” (A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai).
Karádi Zsolt