Száraz György

Szenvtelen országleírás

    1957. április 6. Ma kötik meg velem az Országos Cirkusz vállalatnál a szerződést: a Vidám Cirkusz szervezőtitkára vagyok főállásban. A szerződés „változó munkahelyekre” szól, a cirkusz „üzemelésének időtartamára”. Havi alapfizetés 1100 Ft. „Az OCV a munkavállalónak lakókocsirészt bocsát rendelkezésére, melyet elfogadni tartozik”, de „ingóságainak megőrzéséről maga tartozik gondoskodni”.
    „Tekintettel az üzem különleges vándor jellegére, munkaidejét az utazási terv és egyéb rendelkezéseket figyelembe véve, a munkavállaló maga osztja be.” Ugyanakkor „kötelezettséget vállal arra, hogy akár nappal, akár pedig éjszaka az üzem rendelkezésére áll, úgy, ahogy a cirkuszi üzemeknél szükséges”.
    Feladatai:
    „Az üzem mozgatásával és üzemelésével kapcsolatos összes teendők ellátása (…), a szükséges vontatóerő biztosítása, a vasúti vagonok megrendelése, a vagonírozás megszervezése és irányítása. Tartozik a szervezést legalább nyolc nappal az üzemelési helyre érkezés előtt megkezdeni.” Ennek keretébe tartozik „a hely biztosítása és lekötése, az üzemeltetéshez szükséges engedélyek beszerzése (rendőrségi, tűzoltósági, hely-, villany-, víz- és tanácsi engedély stb.), az állatok etetéséhez szükséges élelem beszerzése, a cirkusz felépítéséhez szükséges anyagok, a sátorponyvák lebontásához szükséges szalma beszerzése, az építés-bontáshoz szükséges alkalmi munkások toborzása. További feladatai közé tartozik a rendelkezésére bocsátott propagandaanyagot rendeltetésének megfelelően felhasználni (…) és a környező községekben iskolákat, üzemeket, honvédséget stb. beszervezni.”
    „Mindezek fejében jutalék illeti meg: a külön kezelt csoportos bevétel 5 százaléka.”

    1966. október. Hideg napok. Kovács András filmje Cseres regényéből. Újvidék, 1942. A film messze jobb, mint bármelyik közelmúltban bemutatott magyar produkció. De ez is csak a témaválasztásban merész, a kicsengése hamis, vagy legalábbis ötven százalékos. Újvidéken valóban vérlázító bűntény történt. De ezt a bűntényt bármelyik ország hadserege bármikor megismételheti. Ezt a bűntényt nem magyarázza ludovikás korlátoltság, a magyar hadsereg jutasi kiképzőmódszere, magyar sovinizmus és felsőbbrendűségi tudat stb. Azaz: önmagában ez nem magyarázza. A hivatásos katona szükségszerűen korlátolt. Minden hadsereg elsorvasztja az embert: a kiképzés, a standardizálás nem tűr etikát, érzelmeket és egyéniséget. (Akivel elhitették, hogy igaz ügyet szolgál, az feltétlenül magasabb rendűnek érzi magát, és ez kollektív bűnökhöz vezethet. És ez még abban az esetben is tény, ha az adott igazság netán megalapozottabb az ellenfélénél.)
    Ha 1951-ben a deportálásokat végrehajtó karhatalmi ezred nem deportálásra, hanem tömeggyilkosságra kap parancsot, akkor kétségtelenül végre is hajtja azt. Pedig ezeket a katonákat, ugye, nem ludovikás tisztek vezették.

    1967. január. A bátyám
    Szánalmas ember. Hitet hazudik magának, és félek, igazán sohasem hitt. Aki kicsiben embertelen, nagyban sem lehet más, bármit higgyen is magáról. Ő olyan ember, aki kötelességének érezné, hogy a haldokló hívőnek is bebizonyítsa, nincs isten. Miután harmincöt évvel ezelőtt eldöntötte magában, hogy a szociális nyomorúságon nem lehet alamizsnával segíteni, azóta egyetlen kolduson sem esett meg a szíve. Az alkonyi harangszóról pedig a klerikális reakció jut az eszébe.

    1967. május. Gyula nagybátyám
    Találkoztunk a lágymányosi parkban. (Esténként a teniszpályák körül bolyong.) Palackos bor, spanyol fehér kimérve, emlékek: rozsnyói utazás, ebéd a miskolci étteremben, Sajó-parti teniszpálya… Mi a különbség közte és a bátyám között? Mindketten kikoptak a világból. Az érzéseik a harminc évvel ezelőtti világhoz kötik őket: az egyiket hajdani aranyifjú-volta, a másikat a munkásmozgalom romantikája tölti el nosztalgiával. Legfeljebb az közös bennük, hogy mindketten emlékeznek még a Dreher-sör ízére, de ez is elég, hogy közelebb legyenek egymáshoz, mint a saját fiaikhoz.

    1973. Nem szeretem a népies–urbánus ellentétről papolókat. Az egész kérdést nem szeretem. Nem hiszem, hogy népiesek és urbánusok között ma (még?) igazából léteznék ellentét. Azt hiszem, az ellentét valójában népiesek és anti-népiesek, urbánusok és anti-urbánusok ellentéte. Nem szeretem a kényszerű szolidaritást azokkal, akiket szívesebben vállalnék ellenségemnek; még kevésbé azokkal, akiket ellenségnek se vállalnék. Nem kívánom felvállalni (úgynevezett) szövetségeseim szövetségeseit, és nem feltétlenül fogadom el, hogy a barátaim barátai az én barátaim. Nem szeretném elveszíteni a barátaimat, meg szeretném tartani őket – de nem kívánom mindenáron megtartani őket. Szeretnék úgy vitatkozni a barátaimmal, hogy a barátaink – enyéim vagy az övéik – ne hitessék el velünk, hogy ha vitatkozunk, megszűnünk barátnak lenni. (Időnként gyanakszom, ez lehetetlen. Én magam volnék hibás? Hiányzik belőlem az a fajta állandóság, ami az úgynevezett elvhűség alapja? Nem hiszem. Úgy érzem, egyszerűen a butaság stabilitásáról és az intelligenciáról kéne itt szó essék voltaképpen.) Szeretném, ha a barátom megértené, hogy megeshet: néha vele szemben is igazat adhatok valakinek, akit emberként, egyébként, nem szenvedhetek. És szeretném, ha ugyanezt magam is megérteném fordított esetben. Meggyőzhetőnek tartom magam, ezért nem hiszek azoknak, akik meggyőzhetetlenek. Ha van bennem előítélet, az annyi: a meggyőzhetetlentől nem hagyom meggyőzetni magam.

    1973. december. Öreg Bihari állít be; olyan részeg, hogy alig áll a lábán, dadog: Etelka néni haldoklik, nem érdemes kórházba szállítani, most egy asszony van mellette… Dadog még valamit, részeg sírással küszködve: hát ezt a sorsot érdemelte szegény öregasszony?… Mit remélt: az érdem megvéd a haláltól? Isten báránya, ki magára veszi a világ bűneit, szenvedéseit?
    Sok már a teher, eliszonyodom, nem tudom rászánni magam, hogy elmenjek hozzájuk. Védekező reakció: a mások terheit csak egy határig lehet átvállalni, különben összeroppan az ember. Részvét is csak a tűréshatárig lehetséges. Isten fiának kell lenni, hogy a világ bűneit, fájdalmait magunkra vegyük.
    Isten báránya, ki magára veszi a világ bűneit – jézusi magatartás.
    Kiirtani a világ bűneit – robespierre-i magatartás. Ám ez utóbbi, mint bebizonyosodott, s bebizonyosodik unos-untalan, csak a bűn hordozóinak kiirtásával lehetséges.
    Darvast ma temették. Mindent megkapott: hírt, hatalmat, tisztségeket. Mégis szánalmas a halála, s úgy történt, ahogy két éve megmondtam neki: a temetésén csak állami kocsik lesznek.

    Nem szeretem. Hogy írjak pár sort arról, hogy ő Száraz György (l930–l987) és én, apa és fiú. Nem erről volt szó…
    Első és tegnapig egyetlen regényem megjelenése után riportok alkalmával vagy író-olvasó találkozókon rendre megkérdezték, nem nyomaszt, nem nyomasztott-e az ő írósága. Hol azt válaszoltam, ami az igazság, hogy nem, hol meg egyszerűen annyit mondtam, ami a valóság, hogy de, persze hogy. Aztán egyszer valaki rámszólt, hogy döntsek már végre. Akkor aztán elgondolkodtam rajta. Egyik válasz sem igaz. Legalábbis nem sokáig. És igaz is mindkettő. És az sem sokáig. Mert úgy igaz, hogy hol igen, hol nem.
    Mondjuk, azt mondom, nem nyomasztott az író volta, amikor filmezni, régészkedni szerettem volna. Akkor, talán, nem. Akkor is nyomasztott, de akkor más nyomasztott. És akkoriban ami nem nyomasztott, az is más volt. Aztán, amikor idővel mégis író akartam lenni, akkor meg nyomasztott. Különösen azért, mert már egyetlen soromat sem olvashatta. Hát hogy lehet így megölni valakit? Letaszítani! Hogy honnan, az sem egyszerű kérdés! Meg hogy hányszor! Aztán úgy gondoltam, azért nyomaszt, mert lassan megy. (Ha megy. Vajon megy?) Nekem. Az írás. Mert ha menni látszik, például amikor újságírók faggatnak arról, hogy nyomaszt-e, akkor épp nem nyomaszt, mert akkor talán éppen megy. Vagy legalábbis nemrég még ment. Azért faggatnak. Akkor meg miért nyomasztana? Ha a kérdés a konjunktúra után, a rendjénvaló csönd, a természetes állapot idején jön, s mondjuk épp elakad az ember valahol munka közben, akkor megint nyomaszt. Szerintem például (drámák és esszék és egyebek mellett) az apám írta az eddig valaha írt egyik (szerintem a) legjobb Budapest-szöveget. (Budapest fotóalbum, remek fotóssal, külföldieknek, öt-tíz nyelvre lefordítva.) Tíz-tizenkét évvel a halála után engem is felkértek ugyanerre a feladatra. Megcsináltam. Olvasható, talán rendben, talán nem fűrészpor, eladható tucatáru – ennyi. Na, akkor megint nyomasztott. Nekem miért nem megy? De még ez sem egyértelmű, mert apám a szövegét 1980 tájt írta, most meg újrafotóztatta a Corvina, huszonkilencedszer azóta, a várost, a szöveget, az apám húsz évvel ezelőtt írt szövegét meg elkérte. És akkor ez meg már annyira jó, hogy nem nyomaszt, hanem csöndeskén boldog vagyok.
    Egyszóval a kérdésre, hogy nyomaszt, nyomasztott-e valaha, a válasz: igen. Nem. Nem tudom. Mikor hogy. Hát persze!
    Itt kéne elkezdeni a regényt. (És még ez sem igaz. Hiszen el van kezdve. Mások elkezdték. Megcsinálták. Mi csak folytatjuk. – Ebbe is szépen bele lehetne itt veszni.)

Száraz Miklós György