Rott József

A Fügekaktuszban az ördög

    A Fügekaktuszhoz címezték a vénséges Karkusz csárdáját, akit pediglen csak Fürge Karkusznak híttak, miután megnyomorodva hazatért az első világégésből, mert meglassúdott lépteit szánalomkeltő vonaglással igyekezett szaporává tenni.
    Maga a csárda még a betyárvilágban emelkedett keresztutak mentén, hogy ne csupán a puszták porát hurcolászó kelekótya szelek zörgessék meg az ablakait. Vert fala kőkeménnyé szikkadt az idők során, az öles nádfödél feketére aszott, megtartott hűvöset, meleget. A küszöbfán átaltoppanó vendég, érkezzék bár csizma-, bocskor- vagy meztéláb, szíves szót kapott, és hozzá egy pipatömésnyi dohányt abból a kostök zacskóból, mely Karkusz ványadt nyakán csimpaszkodott.
    Takaros helyiség volt, egyenes, döngölt föld járata két oldalán asztalokkal és széles lócákkal, melyeken hanyatt és hasmánt is elhortyoghatott a subába tekergőzött vendég. A gerendákról kolbászok lógtak, sajtok és más fistes eledelek, s olyan pince nyílt a háta megett, hogy osztán csak csettinteni lehetett.
    Csupán a bőrkötényes, ezüst fogú Karkusz rítt ki ebből a dínomdánomra csábító köretből, ahogy derűt színlelve, asztaltól asztalig sántikált.
    – Fürge, verest adjál!
    – Engedd közibénk a kicsikét!
    Elnyűtt ábrázata merő szenvedés, vizenyős szemsarkában gyanakvó fehérség.
    – Jó helyt van az a konyhában.
    Téli estéken föllobbant az olajmécs, a csatakos udvaron féregre csaholtak a kutyák. Bor csobbant, és füst borult az asztalok fölé lomhán, az adomázók ábrázatát borosta lepte és félhomály. Némelykor látni lehetett még az ablakok körül két koszos fizimiskát, akik a tulajdon testvérfiai voltak; dohos szagú, tenyeres-talpas mokányok a szántóról gyüvet vagy az istállóba menet. Ott is háltak, a padlásra hányt szalmán.
    Karkusz ételt lökött elébük a hátsó ajtón, a légáram meglökte a lángot az ivóban, az árnyak arrébb kúsztak.
    – Huncut vagy Fürge, magadnak tartogatod a zsenge gyümölcsöt!
    Elvonaglott a pult mögül, és ronggyal csapkodta meg az asztalokat.
    – Lennék, ha közítek ültetném, de szavamat vette a megboldogult.
    – Lessük meg a kicsikét!
    – Azt nem tehetitek!
    És egészen az ajtóig hátrált, nyomorult testével védelmezve a rokonjányt. Pedig árva volt, annak is olyan törékeny, riadós, mintha ezidáig csak menekült volna.
    Áldott és áldatlan napjaink esőben, sárban vánszorgva, messze a falutól. Megpányvázott marháink bőgése, kutyáink csaholása, csak ember nem téved a gyalogútra… Aztán jöttek ezek a pályamunkások a Magyar Királyi Államvasutaktól társzekerekkel, ökörfogatokkal, keresztül a pusztaságon, ahány pár csákányos, krampácsos kéz, annyi jó gyomor, ezekből élt meg a későbbiekben Fürge Karkusz kiváltképp. Rálökték azok az ajtót taknyos reggeleken pájinkáért, máskor egy bendő ételért vagy vidámságért.
    Lármásak voltak, koszlott gúnyájúak és tág gigájúak, ha megtelepedtek az asztaloknál, rájuk is sötétedhetett, nem tágítottak, csak nyelték a bort meg nótáztak, mert, mint légy a ganén, ahogy az később Horilla úr említette, megjelentek a cigányok is valami rissz-rossz cimbalmot meg hegedűt nyekergetve. A mulatás hevében aztán dulakodtak, és szétcsapták a rozoga kellékeket. Fürge Karkusz az ezüstös fogsorát csattogtatva kerülgette őket, a száját törölgette, meg rikácsolt gyalázatosan.
    Ezek vitték be az ivóba Bandit és Antit a hátsó udvarból. Lett oszt hacacáré, mert a két hóvízeszű testvér négykézláb mászta a poros, köpetes padlatot az egész kótyagos, hablatyos népség örömére, míg a vén Karkusz ki nem rugdosta őket a szürkületbe.
    Füllesztő meleg telepedett a pusztára, a szem se hitte, hogy ilyen tágas színen megrekkenhet a levegő. A pályamunkások nem haladtak a szárnyvasút építésével, hogyan is haladtak volna, amikor az ivóban hűsöltek.
    Egyszer megjelent Horilla úr, a munkavezető. Ő volt csak harapós ember! Meg rusnya is. Rárettintette a szemét a cigányokra, akik máris vonultak félre.
    – Vén kecskebak, neked meg letöröm a derekad, ha elszédíted őket a munkától.
    – Megszomjaznak ebben a kutya időben – magyarázta Karkusz a köténybe dörgölve a keze fejét, nem mintha szutykos lett volna. – Hozzál, Margitka, a munkavezető úrnak a cirflandiból!
    Akkor kijött a jány a hátsó fertályból. Aki látott még szépet! Nem a vasalt rokolya meg a buggyos ing, mert az volt rajta, hanem a mozdulatok, a félszeg tartás, meg az, ahogyan a vér pezsgett a durcás kis pofácskában.
    Menten megszűnt a susmutolás az ajtóban rekedt pályamunkások meg a néhány útonjáró vigéc és parasztgazda között, akiken nem volt foganatja Horilla úr szavának, és nézték, hogy a munkavezető a szőrös mellkasát vakargatva a kancsóért nyúl. Olyan fistes fekete szőr bútt ki a gombolatlan inge elején, hogy Lázs, a dögnyúzó elégedetten csettintett a fröccsitala fölött.
    Horilla úr már törölte is a száját mentében.
    – Este még látjuk egymást.
    Jó kőhajításnyira haladt el a sínpár a Fügekaktusz előtt, melyen Horilla úr beszéde szerint majd a székesfővárosig lehet egyetlen helyjegy ellenében elutazni. Ezen kívül egy csenevész fűzrekettyés meg egy pohos vackorkörte látszott a csárdaajtóból a cickafarkos, katángkórós pusztaságon, ezen legeltette a szemét Karkusz, ha pirkadatkor a porba pössentett.
    Latyakos, csizmás hetek jöttek, a nap délidőig csak nyűglődött a köddel, máskor meg olyan zuhé kerekedett, hogy kimosta a föld férgeit. A munkások elhaladtak a sínfektetéssel, zörgő, csattogó pályakocsi hordta utánuk a fát, vasat, kőzúzalékot. A hűségesebbek a talpfák között gyalogoltak vissza a Fügekaktuszba, ahol csak néhány vendég lézengett, mint mondjuk a drótkecskével közlekedő Lázs, akit éppen a sár rekkentett be a vert falak közé, vagy a folyóvízen keszegre peccőző meg padmalyozó Csokány Feri.
    Horilla úr az ölébe ültette Margitkát, aki zacskóból szemezgette az ánizsos cukorkát.
    – Ídes, meg a nyelvem is bizseg tüle.
    Horilla úr megtáncoltatta a combján.
    – Bort hozzál, vén kecskebak, ma mulatunk!
    Akkora garral volt, mintha a Királyi Vasutak főinstruktora intézné ott a szót valami diszpozíció ügyében. Fürge Karkusz vitte, hogyne vitte volna, hiszen nem akadt este, hogy két-három kancsóval le ne engedjék a torkán.
    – Hadd legyen érkezésem megkérdezni – forgolódott az asztal körül –, lészen-e valami a megállóból, amit ígérni méltóztatott?
    Mert Horilla úr azzal ugratta volt, hogy egyenest a Fügekaktusz előtt fog megállni a pesti gyors.
    – Minek ide állomás, te pócegér? Elviszem Margitkát, úgy is jó lesz.
    – Margitkát?
    A lány kuncogásából értette meg, mit terveltek ki ezek a háta mögött. Csapott oszt olyan lármát, de hát nevetséges vénember volt a rossz ezüst fogaival meg a nyomorék lábával, ahogy le-föl vonaglott az asztalok között.
    A dögnyúzó meg Csokány Feri pártfogolták volna, de Horilla úrral sem akartak tengelyt akasztani, így csak ténferegtek, meg nézték, hogyan batyuzza össze Margitka a motyóját. Elviszi őtet a rusnya szőrű fekete ember, mondotta Lázs az ajtóban.
    Szöszögött, maszatolt az idő, nyúlós lett az este a Fügekaktusz körül. Még Bandit és Antit is elcsalta a disznóetetéstől a pokoli perpatvar. Leszegett fejjel álltak a kútkávánál, mintha a sáros nyomokból akarnák kitapasztalni a jövőt.
    Margitka hetednap tért meg tépett ruhában, meztéláb, és kereste Karkuszt. A Bandi fiú mondta meg neki, hogy a szökését követő hajnalon az udvaron lelték kiterülve, mint egy félakkora, megbüdösült bőrt, ami még éppen pénzt ér a dögésznek.
    Ezek aztán nagy melegében bevetették magukat a házba. Édes kettesben, mert az Anti nem kért a boldogságból, csak az ételt fogadta el, amit a lány reggelente meg kora esténként kivitt neki az istállóba.
    A bor javát ők ketten emésztették föl, és Csokány Feri a megmondhatója, hogy hangosabbak voltak a vendégeknél. Reggelente mérgükben, estére kótyaságukban csatítottak. Az udvar elgazosodott, mert az Anti nem dolgozott a bátyja helyett, aki összetévesztette magát a tulajdon apjával, annyira dirigált volna. A gerendákon lógó hurkák, kolbászok úgy eltűntek, mintha kommendáló katonák söpörték volna ki a házat, és lassacskán a vendégek is elmaradtak a Fügekaktuszból. Még Lázs, a dögnyúzó ember is fintorgott az ízetlen, pusztára hallatszó románc láttán.
    Csokány Feri mesélte a következő nyáron felkarnyi harcsákkal a zsákjában, hogy a jány tokát eresztett, a ruha meg szétszakadni készül a testén, míg a két Karkusz az udvar sarkában hentereg, oszt öklözi egymást.
    Csizmaszár fölé ért a hó, és a szél egyre csak hordta, verte a kimerészkedő emberek arcába, amikor Margit a Bandira megmérgesedve javasasszonyért küldött, aki lámpafénynél, a maga bűbájos módján eluszította a gyereket.
    Támadt aztán olyan ribillió, hogy a Bandi menekült volna vissza a szalmára, csakhogy ott már a testvéröccse uralkodott. Villára kaptak, megvérezték egymást, majd az egyik a padlásra, a másik az őszön kinyuvasztott tehén jászlába került.
    Alig jött meg az enyhület, megint a halottkémért küldtek, mert a Bandi pájinkásan a lovak közé bukott, és azok összetörték a csontjait.
    Mondják, mert kevesen látták, azok se kíváncsiságból, hogy előbb a Margit ment ki az istállóba, aztán az Anti be, de se itt, se ott nem volt nyugvásuk. Kertet nem gondoztak, a jószág mind kipusztult a portáról. Ettek, ha akadt valami a fogukra, vagy csak acsarkodtak.
    Esztendők múltán betegség támadta meg a Margitot, amitől elpotyogtak a fogai, a haja is meggyérült. Jó szót már tévedésből se használtak, és kiköptek, ha egymás mellett vezetett el az útjuk.
    Az Anti azt találta mondani, hogy eladja a Fügekaktuszt. Ekkor az a kövér, eltomposodott asszonyféle kiállt az udvarra, a tokáját markolászta, és nézte a messze robogó vonatokat.
    Este mérget tett a Karkusz Anti ételébe, ő meg bekanalazta a maradékot, így lelte meg őket egy hétre rá valami pusztában tévelygő ember.