Jenei Gyula

négy áradás

szőke közhelyek szelídítik a szorongást,
homokzsákok támogatják az alkonyt,
pirosan kanyarog ereimben a folyó,
lélegzetemben megalvad az éjszaka,
de felriadok az álom véletlen fordulataira,
két óránként fél centit apad a remény,
szivattyúk zakatolnak mellkasomban,
s véremben, hol szerelem áradt,
emlékek szivárognak már csak.

* * *

fövenyén, mely sárga volt, meztelen
testünk lenyomatát formázta a part,
melled negatívja bombatölcsér,
egyik fele árnyék, másik fénylett,
sütött a hold, sok volt a szúnyog,
reggelre áradt, s a gyönyörű szőnyeg
akkorra csupa víz lett.

* * *

a hídon tél volt.
a betört arcú folyó jégtáblái közt
öngyilkos magány fuldokolt.
kiszámított mozdulattal
érintettem a hiányt arcod helyén,
hóból terített takarót vállamra a várakozás.

* * *

kiültek a hétköznapok a partra,
szerették egymást szavaink,
langyos kézzel simítottuk a szelet,
cingár volt a folyó, önmagában fürdött,
a sétányon fagylaltot nyalt a kánikula,
kutyát futtatott a hűség.
akkor még szőkék voltak az indulatok,
a folyó is, meg a hajad.
vagy álmodtam csak azt a szőkeséget
a leomló partfalon várva érkezésed,
tizenöt éve, nyolc méterrel a valóság felett.