Kárpáti Tünde

Mit akarsz

Álló óra ütése, bim-bam, egyedüllét, felfal az idő,
átfon, szorosan pókfonalakkal. Ablak keretében
ring, csúfol kócos tamariszkusz: nem menekülhetsz
– százszor elátkozott ez a szabadság. Blondel
keretekben életed függ a falon, megannyi nagynéni
komor arccal, hóban lapuló ház, fejjel lefelé meglőtt
rigó képe, ráncos körték közt az elmúlt század,
mindig ugyanaz ugyanaz ugyanaz. Mit akarsz?
Meghittnek tűnő délutánok, kettesben – egyedül.
Heverészéssel, enyhe kék neonban a dívány
sarkán, reggelek, szó híján üvölt hírekkel a tévé.
Alvó kertváros – ablaknyíláson dől a dioxin,
konyhaasztal sarkán kávé, forró vízzel, szűkösen
adagolva. Szó híján URH hírek: haltemető lett a
Szamos, és ring a cián a Tiszán, szelíden ringat
kárászt, harcsát, dögtetemet. Kültelki buszozás,
kanyar, szipósok nylonzacskóstul, párállik, átfon
émelyítőn, gidres-gödrös téli felfagyásban
döcögtet a Bosnyák térig ez a szabadság. Koszos
ablaküvegen sorjázik február, március, nyílt kék ege
arcon vág álnok szélviharokkal. Más század ez,
másé, téged rég leírtak, mit akarsz?

Tihany

Darazsas szőlő, dinnyék sárga mézén csordul a
nyár, harsog a belső tónál éjjel a tücskök hegedűje.
Cserfa illatú széllel bárányfelhő csorda omlik a
hegyről, szól az az árva kabóca. Estike, illat,
ösvény, házak zsuppteteje és a tó zöld üvegén
vakító ragyogás. Őrzöm a képet, átsüt a pillámon az
a másik, beleégve örökre. Hull a japán akác aranya,
időn túli szitálással beterít, várni, mire? Sose volt
az a kert, sose volt szerelem, állok megsebesülve,
mint rosszkedvű forgószél hiányod bekerít, nem
tudok tőled elmenekülni.

Barokk csokor – névnapodra

Csak terád gondolok, tudom, elvesztem. Kora
hajnali halovány nap szólít. Hajnali árokpart
szélfújta kócos ibolyákkal szólít. Rohanó felhőktől
tisztul az égbolt, nyugtalan, üde – kék hív hívogat.
Kertvárosi vicinális hív, robog sír, zakatol. Idebenn
idebenn. Nyugtalan égre szökik hófehéren az utca
kettős meggyfasora, fodros virágfelhők szöknek föl
föl a magasba, Nyújtóznak utána pihe bárányfelhők,
sodorja őket árokparti jeges szél. Szélfújta
ághegyen ragadós rügy fakad fényes, nyújtózó,
fiatal. Március ez, eget tágra nyitó. Titkolt szerelem
újra kinyit. Hold halvány, hűvös tükre – hajnalra
kibújt a krókusz, sárgája mézes – fagyos a föld még.
Víz, víz álmodom – ágról cseppről csepp –
összesodort sziromként lepereg ez a nap. Lassú
sötétség motoz, a gallyak sírnak. Égig érő nyárfa
tart teliholdat, árnyék terül a földre, sáros leple
beborít. Sose szólíthatlak néven. A föld részegítő
nedvével teleszívták kis kancsójukat, s most sorra
fel-fellobbannak a mécsvirágok fehér lángocskái –
szótlan, idebenn, idebenn.