Három Szurcsik
Vannak művészek, kiknél az alkotás vágya s a hozzá való tehetség olykor előzmények nélkül, látszólag a semmiből születik, s vannak képességek, tehetségek, melyek aztán minden bizonnyal öröklődnek.
Az alkotó erő, a kifejezés vágya az utódokban is felbukkanhat, az élet akár különböző területein is, s olykor a szülői környezet inspiráló légkörét magába fogadva elrendelésszerűen vezeti, irányítja az ember sorsát a művészetek felé, bizonyíték rá művészgenerációk sora időtlen idők óta.
Szurcsik János és felesége, Sárkány Anna, és fiaik, János és József, mindannyian képzőművészek.
Az apa, János, elsősorban festő, táblaképei mellett több nagyméretű pannót, freskót, seccót is készített. Az anya szintén festő, gobleneket is szőtt. Fiuk, János, szobrokat készít, József grafikákat, festményeket.
Idős Szurcsik János Hercegszántón született 1931-ben, művészi pályája a „fényes szelek” nemzedékével indult. Rudnay Gyula Nagybánya szellemét felelevenítő szabadiskolájában ismerkedett meg a rajzolás, festés alapjaival, Rudnay és köre természetelvű realizmusával. 1949-ben Derkovits-kollégista lett, 1950–56-ig a Képzőművészeti Főiskola festő szakos növendéke.
Korai, Nagybányát, illetve Rudnay, Szőnyi, Bernáth líraiságát idéző életképei után, a hatvanas évek elején készült Kaszakalapáló, Pihenő asszonyok stb. képeivel jelenik meg az a monumentalitás és drámai erő, ami művészetét évtizedeken át jellemzi majd. Kulcsműveiben az archaikus művészek tömörítő, lényegretörő felfogásával ragadta meg a figurák mozdulataiban rejlő időtlenséget.
Őszinte, környezetéből, gyökereiből táplálkozó témaválasztásai, az ember és a föld szoros kapcsolata intenzív koloritú, valódi festői problémákat feszegető kompozíciókban öltöttek testet.
Szurcsik János a XX. századi magyar festészet Nyolcakkal induló konstruktív-expresszív vonulatának képviselője, aki művészetének hatvanas–hetvenes éveket felölelő erőteljes korszakában Uitz, Derkovits társadalmi feszültségekkel teli művészetének örököse. A hetvenes–nyolcvanas évek táján készített murális munkáiban a középkori utolsó ítéletek megrázó hatását, a gottói, nagyvonalú temészetlátást s a mexikói forradalmi festők radikális dinamizmusát is felidézi.
Az utóbbi években a monumentális, drámai kompozíciókkal szemben jellemzővé vált művészetében a táj, s az intimebb, családi, utcai környezetből merített jelenetek, csendéletek, a paraszti élet helyszínei mellett a nagyváros ritkán ábrázolt arca. Legújabb munkái erős szociális érzékenységet tükröznek: homelessek, csavargók, koldusok és az elesett, nyomorult emberek jelennek meg munkáin.
Szurcsik János két fia közül az idősebb, János, 1975–79 között a Magyar Iparművészeti Főiskola növendéke volt. 1979 óta Ausztriában él, egy ideje a nagyvárosi életnek hátatfordítva, egy Bécs közeli kis faluban. Reklámgrafikusi munkái mellett a kilencvenes évek óta szobrászként tevékenykedik.
Színes, simára alapozott, festett faszobokat készít, melyeknek sajátos hatást kölcsönöz a munkaigényes, míves felületkidolgozás és a figurák meghökkentő, olykor groteszk megformálása közötti kontraszt.
Ezek a színes szobrok alapvetően természeti formákból indulnak ki, olykor idegen elemeket összeolvasztva, naturalizmus és elvonatkoztatás, egyediség és dekorativitás különleges egyensúlyát teremtve meg. Portrékat, akt-torzókat, különféle állatokat jelenítenek meg művei, sosem volt keveréklényeket, a fantázia szülötteit, melyek intellektuális nyelvi gegként „latin” címet kaptak, mintegy igazolva „természettudományos” hitelüket. (Equus zebrinus microchephalus, Cervus tigrinus lucens)
Hagyományos kézműves technikák felelevenítésével (scagliola, inkrusztáció, márványozott, színezett felületek, aranyozás) készülnek ezek a munkák, melyeket egyedülálló módon ötvöz finom érzékiséggel a művész. A beépített üvegszemek, sörényként aplikált kefék és szőrzetet idéző drótszálak fokozzák az érzékiséget, s mint valódi ready-made elemek humoros, popos hatást keltenek, a mívességgel szemben izgalmas feszültséget okoznak, a szobrok klasszikus elemeinek ellenhatásaként elidegenítő szerepet töltenek be.
József 1981–88 között végezte a Magyar Képzőművészeti Főiskolát sokszorosító grafika szakon, de a képzőművészet különböző területein alkot.
Munkáinak jelentős része hagyományos grafikai technikákkal készült. Kezdetben rézkarcokat, szitanyomatokat készített, s a kilencvenes évek folyamán számos litográfiát, tusrajzot, pasztellt. Festményei az utóbbi évtizedben egyéni technikával, repedezett, „öregített” felülettel készültek, s 1997 óta alkalmazza a formára vágott kép alapot, illetve 1998 óta háromdimenziós alapra feszített, plasztikus vásznakat festett.
1987-től néhány éven át fellépett Art Reaktor nevű művészeti-zenei csoportjával, mint költő, énekes, performer s a képzőművészeti igényű színpadi látványelemek alkotója.
Művészi megnyilatkozásait kezdettől fogva, a nyolcvanas évek közepétől erős kritikai hangvétel jellemzi, a kilencvenes évek közepéig visszatérő tematikája az ember és a hatalom viszonya, az alávetettség s a hatalomnak való behódolás léleknyomorító hatása. Ábrázolásainak alapeleme, jellegzetes motívuma a férfiprofil, mely korai rézkarcainak, szitanyomatainak „deviáns” figuráin tűnik föl, majd egyre gyakoribb nyakkendős, „hivatalnok” típusként. Az 1989-es Fogat, 1991-es Diadalív, illetve az ekkor készült litósorozat óta mind jellemzőbbé vált képein a panellá merevedett, vagy építészeti konstrukciókkal szervesen összeolvadó arc.
A tárgyi világ valós elemeinek szürrealisztikus összeolvadása, építmények, a táji környezet, illetve kéziszerszámok antropomorfizálása festett szerszámszobrok átlelkesítéséig jutott 1994–95-ben készült műveiben. A tárgyi környezettől való elvonatkoztatás ez idő után egyre erőteljesebben jelentkezik képein, s a kilencvenes évek második felében a körbevágott és plasztikus művek sora („antik” sorozat), s legújabb táblaképeinek motívumai tiszta geometrikus formákká redukálódnak. Az intenzív koloritú, csaknem homogén felületű sík és íves idomok következetesen őrzik „lelküket” az éleiken kibontakozó arcban.
Sz. Molnár Erika