Végh Attila

Levél Platónhoz

A Léthé halaira horgászik, aki él,
opálzölden suhanó örömök szolgája.
Kifogni, elcsípni valamit, ami élet,
ami lomhán járja, issza a pillanatot.
Elragadni egy képet a múlttól, régi
horgászkalanddal üldözni mostani pontyot.
Ki tudja, hátha lakható lehet a semmit
firtató emlék, ágy a gyerekkor,
szobanövények az árnyak.
Így vágyódva vetik horgaikat a ködbe;
nincs, aki a túlpartról idelásson. Ott a
képeken átüt a látás, az értők észben égnek,
nem fogadják vissza fiaik az apák,
a nyár csupa hullás, a parton álmodozót
nem szánják régebbi korok. Odaát nem fáj
a másolatok alacsony léte. Gyanúsan nincs,
ami ennyire van. Kit is kérdezhetnénk ott,
halálon túlcipelve a gondot, ahol ennyire
biztos a törvény? Ahol föl se fedezne a
szórakozott, halak szemével üzenő bánat.

Tükörterem

Úristen, mennyi mindenen vagyok túl.
Romlott tanácson, nagy beszélgetésen.
A kert alig hihetőn alkonyul.
Ami volt, elborít észrevétlen.

Megyek utána egy sötét jelnek,
egy erdei legenda beszippant.
Történetek régen érdekeltek.
Megágyazok. Leoltom a villanyt.

Valamerre nedves szárny csapkod.
Elintézetlen ügyek: sorsom sorsa.
Valamerről elhallom a hangod.
Belehalkul most a mostba.

Az odvasodó cseresznyefára hó hull.
Kimegyek a kertbe éhesen, nagykabátban.
A múltból messze bronzharang kondul.
Rezgő rétegek közt szörnyű maradás van.

Fölfeszített tükrök előtt járkál,
önmagába vissza-visszafordul.
Nem ismernél rám, hogyha most látnál.
Úristen, mennyi mindenen vagyok túl.

Levél Szent Ferenchez

A szobából kilépve egy tágasabb szobába nyitsz, és tovább.
A legnagyobb ajtó mögött Isten áll vagy egy dobozoló ördög.
De odáig jutva már mindegy. Aki ellát idáig, úgyis megvakul,
nem lát különbséget. A legnagyobb küszöbön, van-nincs mesehatárán
álldogál, hív, dúdolgat a példa.

Szövege lennél, követője vagy megoldása, magad sem tudod.
Kiúsztad világ homokjából a tengert, de nem történt semmi, úsztad a
lebegő pillanatot, úsztad, úsztad késő dallamát. Nem tudom, mi vitt,
mit vittél magaddal, de hidd el, a sivatagot járni sokkal nehezebb.
Élni, hogy a süppedt határokon őrzi, nyugtatja magát a példa.
Lenni nem követője, nem megoldása. Rabsága, szabadulása, káosza,
földreégett valósága, fölébredni, hinni benne, nem hinni, elaludni,
fölébredni. Egy halott gyöngysora. Apró lépések a bevehetetlen távon.

Tízezer kimért őrület, csillagtakarós nap. Távolodsz. Felissza jártod a
példát, látomások jönnek, a világ partjain ki-kicsap egy kerub szárnya,
átégnek rajtad a fák, cseresznyevirág visz a télbe, zokogás egy régi,
fényes szobába, elzuhannak benned temetők, szétjártad otthonod,
mit is akartál, szólongatod a megszült várakozást, sorbaállnak jöttödre
a kerubok, földi látomásuk vagy, sötét csillaguk, magánügyük,
kiúsztak szemedből a cölöpök, rések, ki a kőkerítések, kérdések csöndkapui,
igék, sarokvasak, és a mindenen túl, és túl a mindenen túlon, és még tovább
vakulsz. Havazik. Hideg virágokat szelídít a halál.