„Ha a Hold megnő…”

Georg Trakl és követői

Derűs tavasz

(1. változat)

Ha újra estbe csurran zöld patak,
tavaszt pezsegtet fűzes és a nád;
csodás és édes kék leget hat át
a virulás, mely éjjel fölfakad.

Csöndes alkony-sövényen fut a szél,
s magányos csillag-ösvényére lel.
Isten ölén gyúl friss mag fénye fel,
s lesz erdő, hol sok lágy, szelíd vad él.

Ott nyírek, tüskebokrok feketén
állnak feloldva kéj-kínban, puhán.
Hars zöld virul, sötét enyész csupán,
és békák másznak friss hagymák tövén.

Vaskos mosónő, hűségem tied.
Rózsás vemhű eget hord még az ár.
Halacska villan, illan s messze már;
égerfák közt ezüst szél hempereg

halk-testesen alkony-sövény megett;
madárka trilláz örömittasan.
Zsenge mag duzzad halkan, boldogan,
s nagy szorgosan még méhek gyűjtenek.

Térj fáradt munkásodhoz, szeretet!
Langyos sugár deríti kunyhaját.
Sötéten hűs-fakó erdő tör át,
és itt-ott pajkos bimbó súg, nevet.

Minden születő mégis mily beteg!
Láz-fuvalom kering tanyák körül,
ám szelíd szellem int gallyak közül
és féltve tárja tágra lelkedet.

Virágzó pompa omlik hangtalan,
nyugalma ápol meg-nem-születőt.
Csillagukig virulnak szeretők
s édes lehük az éjen átsuhan.

Jó és igaz, mi él, s mindegyre fáj;
némán érinti ősi kő kezed:
most már örökké veletek leszek.
Ezüstfűz rezdít szóra, ó, te száj!

    Georg Trakl, a csupán 27 évet élt költő mindenek előtt úgy vonult be az irodalomtörténetbe, mint az irodalmi expresszionizmus életre hívója. Hogy költészete varázsának mi az igazi gyökere, arról sok-sok évtizede vitáznak szakemberek és verskedvelők. Vannak – mint pl. Szerb Antal –, akik „elmebetegségének” tulajdonítják ama belső hajtóerőt, amely az addigi kifejezési módtól merőben szokatlan, új eszközökkel gazdagítja a költői fegyvertárat, amelyet az utána következők közül sokan (a legnagyobbak is) használni fognak. Mások a korán kezdődő kábítószer-élvezet (nem feltétlenül jótékony!) hatásával magyarázzák ennek a maga nemében egyedülálló, különös hangulatú, látomásos lírának lelki-szellemi eredetét.
    Trakl érdekes alkotói módszere, hogy számos versét (mondhatjuk bátran: verseinek nagyobb részét) több változatban írta meg. A változatok közt nincs rangsor, megőrzi, egyenrangúaknak nyilvánítja őket.
    Mi lehet a magyarázata a változatok megőrzésének? Netán variációs játék volt ez Trakl részéről vagy komolyan tudatos műhelymunka? Megkockáztatom, hogy sem egyik, sem másik. Ez a költészet a maga csodálatos valójában viszonylag kevés motívumból épül fel. (Leggyakrabban visszatérő motívumok: árny/árnyék, csillag, ősz, homlok, lélek , Hold, alkony, vér/vérzik, a magányos, kő, holt, álom, kristály, Nap, nővér, gyermek (sokszor halott gyermek vagy gyermeki csontváz), enyész/enyészet, csont (csontváz), menny/ég, pásztor, Gonosz, vad (rendszerint valamilyen jelzővel: kék, szelíd, sötét), anya, szellem, tükör/tükröz.) Roppant szélsőséges fogalmazásban azt mondhatnók, ezek a motívumok építőkockaszerűen helyezkednek el egyik vagy másik versben, hol hangsúlyosabb, hol kevésbé hangsúlyos helyzetben. Ez a kijelentés azt a veszélyt hordozza magában, hogy a gyanútlan kívülálló kvázi-mechanikus ismétlődésekre gondolhat, pedig ilyesmiről szó sincs. Igaz ugyan, hogy a motívumok száma nem túl sok, viszont variációik gazdagsága, sokrétűsége színesíti a verseket, nem pedig uniformizálja. Az egyre változó szövegkörnyezetben ezek a motívumok is folyvást más árnyalatot, más nyomatékot, más jelentőséget kapnak. Ugyanígy változik bizonyos határok között a versek hangulata is, noha az egész költészetet beborítja az elmúlás, az enyészet, a romlás fátyla.
    Ez a mintegy 300 versből álló nem túl terjedelmes életmű a maga enyészetet sugalló „szellemi aromájával” (amit véletlenül se tévesszünk össze a századforduló oly jellegzetes korszellemével!) szinte átitatta az egész évszázad költészetét – napjainkig.
    Hadd álljon itt most egy, a magyar nyelvű Trakl-kötetekben eddig még nem szereplő verse:

A temetőben

Felhevült kő mállik ott.
Libben sárga tömjénfelleg.
Zúgnak kusza méhrajok
s virág-terhű rácsok rengnek.

Arra egy menet halad
napos falnál lassú csöndben,
csalva-tűnő pillanat –
mélyről gyászdal réme zörren.

Sűrü zöldben hosszu csönd,
bokrok mintha fénylenének;
régi sírkövek fölött
barna szúnyogok zenélnek.

    Georg Trakl elsőként közvetlenül kortársaira hatott. Else Lasker-Schülerrel nem csupán pályatársak voltak, hanem személyes jó barátok is. (Laske-Schüler hasonló szerepet töltött be a német költészet megújításában, mint Trakl az osztrákéban.) Berlinben ismerkedtek meg egy irodalmi körben, amikor Trakl Németországba férjezett húgánál járt látogatóban. A fiatal költő több versét ajánlotta Lasker-Schülernek, az pedig később két versében is megemlékezett akkor már halott barátjáról.

Georg Trakl

Georg Trakl a háborúban önkeze által esett el.
Oly magányos volt a világban. Szerettem őt.

Georg Trakl

Tekintete egészen messze járt.
Egyszer gyermekként fenn volt már a mennyben.

Ezért bukkannak elő szavai
Kéklő és fehér felhőkön.

A vallásról vitáztunk néhanap,
De mint két játszópajtás, mindig úgy.

És teremtettünk szájtól szájig Istent,
Kezdetben vala az Ige.

A költő szíve: szilárd erőd,
A versei: éneklő tézisek.

Bizonyára ő volt Martin Luther.

Kezében vitte háromrétű lelkét,
Midőn a szent háborúba vonult.

– Aztán megtudtam, hogy halott –

Árnya megfoghatatlanul időzött
Szobámnak alkonyán.

    Thomas Bernhardról nem sokan tudják, hogy irodalmi pályáját költőként kezdte. Lírai életműve ma sem teljes, verseinek egy része elveszett, egy részét maga a költő semmisítette meg. Amit ma „összegyűjtött versek” címen ismerünk – torzó.
    Bernhard saját maga által bevallottan Traklt tekintette költői példaképének. A bernhardi tematika, a motívumvilág sok hasonlóságot mutat Trakléval. Nem véletlen az sem, hogy azonos című verseket is találunk kettejüknél. Az azonos témák különböző megformálására példa a két költő A pokol tornáca című verse.

Georg Trakl

A pokol tornáca

Ott fenn a dombon, őszi falaknál árnyak
kutatnak csengő arany után,
legelő esti felhők
hervadt platánok nyugalmában.
Sötétebb könnyeket sóhajt e kor,
kárhozatot, ha bíborló
esti pír, füstölgő városok búja
csordítja az álmodó szívét;
arany hűs száll a ballagó jövevény
                                   után a temető felől,
mintha árnyékban szelíd holttest követné.
Halkan bong a kőépület,
az árvák kertje, a sötét ispotály,
rőt bárka a csatornán.
Enyésző emberek hullámzanak
álmodón a sötétben,
és fekete kapukból
hideg homlokú angyalok lépnek elő
kékség, anyák halálos jajszava,
hosszú hajuk közt tüzes kerék,
a kerek nappal gördül át,
a Föld vég nélküli kín.

Hűs szobában szerszám korhad
érzületlen, vészteli gyermekkor
csont-kézzel tapogat
mesék után a kékben,
hájas patkány rág ajtón, bútoron,
egy szív
behavazott csöndbe dermed.
Rothadó sötétben az éhség
bíbor átkai visszhangzanak,
hazugság fekete kardjai,
mintha egy érc-kapu döngve csukódna.

Thomas Bernhard

A pokol tornáca

Láttalak téged fuldoklóként
    tátott szájjal
    a világ fölött.
Láttalak téged,
    de a hídon egy felhő áll, amely nem tűri,
    hogy házunkat eladjuk és vásári hűhóval
    elégessük szívünket s végignézzük, mint tépi önnön húsát a holló,
    s hogyan tapodja saját piszkát a barom.
Láttalak téged,
    arcod a pokol arca.
Láttalak téged,
    lábad átgázol erdeimen és kínt fakaszt.
    Hangod átmenekül a szobámon.
Láttalak téged,
    véred megbetegít: hajad szétbomlik a föld alatt,
    a csodálatos föld alatt,
    melyből a végzetes sztyeppék füvének illata árad.

    Thomas Bernhard lírája is moll hangnemben kezdődik („Salzburgi táj-hangnem”); az első versek népdalszerű, rímes formája egy fajta „visszatérés”, visszavágyakozás a falvak még szent világába. Az első költeménytől fogva ott rejlik bennük a Trakl-i hang.

Varjak

Nemsokára jön az ősz s megmenti a madarakat,
sötét szobákban fivér és nővér gyűjti
téli étkezéshez a magvakat.
A fekete faluban megláncolták a disznót.
A fájdalom varjai elhullnak a tarlón.
Isszuk a kétségbeesés sörét
és karunkat összefonjuk az atya megvetésétől.
A hús zsigereitől ízes a föld.
Füst emelkedik az udvarok fölé
s maga mögött hagyja a részeg parasztok félelmét.
Korhadt ablak előtt károg a kútágas…
Ám én nem félek.

    Varjak, ősz, sötét szobákban, fivér és nővér. Traklra jellemző motívumok. Egyes szókapcsolatok úgyszintén árulkodók: a kétségbeesés söre, a fájdalom varjai.
    Francisca Stoecklin nálunk alig ismert költő versei szintén Trakl félreismerhetetlen jegyeit mutatják:

Morphina

Álmomban leltem rád,
kislányka, holdas éjben
jöttél tétovázva felém.
Csillag álmodott homlokodon,
üvegként csengett pici lépted,
szájad körül földöntúli mosoly.
Keskeny vállaid fáztak a szélben…
Körülfogtam vacogó tested.
Nővérem! mily régen vagy te halott…
Hanyatlottunk, hulltunk.
Mák virult halálunk körül.

Ha a Hold megnő

Ha esteledik, arcod felsejlik előttem,
fekete angyal, álmaim körül éjjeledő.
Gyakorta ültünk a folyópart padjain ősszel,
csöndes gyerekek, az alkonyi napban.

S ha kezed finoman átsuhant hajamon,
ó, de örült is a lelkem.

Ezer év múlt el azóta,
félelmek, széthulló estek, őrületek.

Ha a Hold megnő, sápadt árnyam
elveszett táncok imáját mondja szobádban.

    Az első, a Morphina című vers szinte minden sora Traklt idézi. A második, az ugyancsak rímtelen, hosszú soros szabad vers, a Ha a Hold megnő érzelem- és eszközvilága szinte tökéletes azonosulást mutat a nagy előddel. Mindjárt az indítás (Ha esteledik…) megadja a Trakl-i alaphangot, noha összességében szentimentálisabb a hangvétel, mint Trakl valaha is volt. A zárás viszont akár Else Lasker-Schülertől is származhatna. (Újabb hatás az utókorra!)
    Walter Zrenner verse, a Vágy Bruges-la-Morte után teljes mértékben visszavágyódás a múltba. A vers címét, hangulatát G. Rodensbach azonos című regényétől kölcsönözte. Zrenner szerint ez a könyv a Trakl-i világ szellemét leheli. Élethossziglani vágyat ébreszt a húszas évek hangulata után, amely az akkori világot egészen más jövőre predesztinálta, mint amit a modern kor brutalitása és meddő ideológiái csináltak belőle. Költeményében Zrenner ezt a hangulatot ragadta meg.

Vágy Bruges-la-Morte után

Az éjszakai busz
lágyan ringat
a november éji
elhagyott útkanyarokban –

tompa világban
a parkok ködfüggönyű cserjéi,
ahol egyszer oly messzi,
oly távoli városban –
Bruges-la-Morte után
ébred a vágyam,
egy
Bruges-la-Morte után,
mely régen s örökre elenyészett –

hol tompa-aranylón világló
szalon-ablakok mögött
az öröm
a bánat
igen – a Halál ott
egy előkelő, vágyteli tekintetű
elegáns hölgy.

Hagyj engem,
Bruges-la-Morte-om
egy álmodozó pillanatig
elmenekülnöm
eme korszakom
csikorgó bádog-halmú-halál-grimaszától.
Végy föl engem,
te
előkelő, elegáns hölgy –

te
ama tompa-aranylón világló szalon-ablakok mögött,
akit én
éji buszomban
megálmodok ott –

ottan az éjjeli parknak
ködbe borított fái között.

    Catarina Carsten Trakl városában, „A szép város”-ban, Salzburgban él. Középiskolás korában Hölderlinért rajongott, majd találkozott Trakl költészetével. Hölderlin ifjabb fivérére talált benne. Látásmódjában azonosult a költővel, lírai kifejezésmódja elvitathatatlanul a Trakl-i lírában gyökerezik.

Trakl szülőháza előtt

Itt kezdődött,
azzal a sikollyal,
mely ama szó előtt áll,
ami az éjből
öröktől fogva közelg.

Itt kezdődött,
azzal a sikollyal,
mely csönd által
máig
nem hagyja megcsalatni magát.

    Ezzel a verssel elérkeztünk a Traklnak – Lasker-Schülerhez hasonlóan – saját verseikben emléket állító költőkhöz. Figyelemre méltó ezekben a művekben, hogy nem csupán a téma Trakl-i, hanem a megformálás is – vagyis az élmény kettős. Befejezésül kettőt idézünk ezek közül.

Rose Ausländer

Georg Trakl

Melankólia
alkonyi kék

Por-suttogás
Az árnyék-lombban
állatok omlanak össze

Aranyló hulla
az ősz

Erdő
vérző sebhely



A te sebed
nem gyógyult be
Georg

Michael Guttenbrunner

Georg Trakl

Seregnyi súlyos sérült katona,
és nincs segítség, és a hosszú éj,
majd, a dómtéren, szürke virradatkor,
kivégzett rutének hulla-halma,
azután képzelgés az ispotályban,
hogy haditörvényszék elé kerül:
ezek e költő végső dolgai,
a levelek, miket elvitt magával.

    A Georg Trakllal és költészetével foglalkozó irodalom immár könyvtárnyi méreteket öltött. Sok mindent elmondtak róla pro és kontra. Ez az írás nem törekszik többre, mint csupán érzékeltetni azt az hatást, amit Trakl – úgy is, mint költő, úgy is, mint ember – az utókorra gyakorolt.

A tanulmányt írta és a verseket fordította Erdélyi Z. János