Bognár Antal

Földrajzóra

Adalékok korlátoltságom természetrajzához III.

    Jól tette-e Szabó tanár úr, hogy áthívatott az a-sokhoz – a szerb tannyelvű hatodik osztályba – földrajzóra közepén? Ma sem tudom biztosan. Sosem kellett bifláznom, fogott az agyam, a leckét tudtam, könnyedén soroltam ott is Szerbia bányáit, gyáriparát. Köpcös kis ember volt, de ideggyenge, akkor már gyakorta zilált; szemébe hulló tinccsel futott ki nemegyszer a tanteremből, amikor végképp felingerelték. A párhuzamos osztálynak az a híre járta, valóságos ördögfajzatok, kihozzák a sodrából az embert, csak az bír el velük, aki kiereszti a hangját s az asztalra csap a vonalzóval. Csupa magyar pedagógus tanított mindkét tagozaton, hiszen a tanárképzőben szerb tannyelven kaphattak képesítést, a magyar pedig, amelyet szerb kollégáik nem beszéltek, nekik anyanyelvük. Szabó tanár úr feleltetéskor megint majdnem kiborult földrajzórán. Megelégelte szamárkodásukat, s nagyot gondolt: mutat nekik egy jó diákot, akinek semmi ez, magyar létére kívülről fújja Szerbiát. Rossz érzés fogott el, ahogy a térkép előtt állva, ahol ők addig nyilván csak vergődtek, a vállukat vonogatták, mutogattam és magyaráztam. Némán nézett az osztály. Egyszeriben elbizonytalanodtam a rádöbbenéstől: hiszen én ezt mind csak könyvből tudom, azoknak a gyáraknak, bányáknak táját se láttam. Sem én, sem ismerős, szomszéd vagy rokon nem emlegette előttem őket soha. Talán az a-sok sem ismerhették közelebbről; de nekik mégiscsak jobban a hazájuk. Ha azt látnák, hogy ugyanúgy vagy majdnem ugyanúgy jártas vagyok rajzolataiban e földnek, mint közülük a legjobb, az talán imponálna, azzal kivívnám elismerésüket. De hogy jobban tudom, az megalázó. Nem is irigyelnek, gyűlölnek érte.
    Amikor a nevét megtudtam, végképp megbabonázott vele az a hely a Pilisben: Őr-hegy. Elhanyagolt telket hirdetett valaki jutányosan egypár éve, közvetítő mutatta meg: alkalmatlan terepen düledező svájci faház a kőtörő tőszomszédságában. De maga a hely sokáig magához láncolta képzeletemet, valamiképpen elrendeltetésszerűnek éreztem, hogy talán egyszer ide húzódhatnék fel azok után, hogy kamasz fővel allegóriát írtam a magányos őrködésről valahol az elnéptelenedett pusztaságban, elfeledettségben. Pilisvörösvár mögött a vasútvonal nagy hurkot ír le a tűszerűen kimagasodó hegy körül, melynek tetejéről belátni az egész katlant, peremén a nagyobb magaslatok koszorújával. Vele határosan már közművesítenek, de ez még zártkert. A tű hegyét fenyőerdő nőtte be, tüdőnk félnapi szellőztetésétől is elbódulunk. Északkeletre lelátni a ligetes domboldalra, ahol a római katonai tábor feküdt. Ez itt valóban őrhely gyanánt szolgált. A Fruska gora-i Popovicát idézi egy kicsit, ahova néhány évadon át a bérelt kertbe jártunk. A legszerényebb természetközeli idill is azonban számunkra újra mind elérhetetlenebb. Mi nem a szerencsénket csináltuk meg, amikor nekivágtunk a vakvilágnak, hanem mentettük, ami menthető. Összébb húztuk magunkat, ahogy mondani szokás. Pilisszentiván felől odamenet az idén egyszerre csak sűrű füstöt láttam gomolyogni az Őr-hegy tetején. Aztán a felcsapó lángnyelvek váratlan látványától hangosan felszisszentem. Hatalmas lánggal égett a fenyőerdő. Mint egy baljós jeladás: ne reménykedj, minden csak haladék. Amit szerettél, amit szeretsz és amiről álmodsz, egy pillanat alatt martaléka lehet a tűznek. Fogadd el, hogy minden veszendő.
    Egy nappal elhalasztottuk az indulást Isztriába. Vasárnap temettük Weinberger Pista bácsit, a szomszédunkat. (Egy kavics jár valahonnan délről a sírjára.) Átköltözésünk után nyolc évig nem fordulhattunk meg kedvelt helyeinken, s tavalyelőtt, amikor a gyújtókulcs is beletört, azt hittem, utoljára járunk ott ezzel az autóval. De akkor legalább, annyi év után, megismertük forma szerinti magyarságát katonaviselt, magyarul már nem is beszélő nagyfiával együtt újrafelfedező unokatestvérem vendégszeretetben verhetetlen bosnyák feleségét Zágrábban. Az asszony családjából többen odavesztek Omarskánál, a megmaradtak elszéledtek Amerikába, ő katolizált. Most mégis elindultunk megint a váratlan szabadkai ajánlatra. Keszthely mellett haladtunk el, ahonnan Pista bácsi származott. Szomszédunknál jámborabb embert nem ismertem. Kínos csak az volt, amikor ki-kihagyott. Kiújult agydaganatát műtötték. Tudtam róla, hogy egész rokonságát kiirtották. Nem emlegette. Sosem panaszkodott, csak kesergett, sóhajtozott a világon. Rajtakapom magamat, hogy utánzom. Szabadkai rokonunk, aki a nyaralójukat átengedte, annak idején Zágrábban tanult, horvát lányt vett el – a család atavisztikusan még most is morgolódik érte –, fiuk a háború elől lelécelt Londonba. Portugál feleségével és az unokával Pestre utazott, hogy a család egy hetet együtt tölthessen. Ő maga nem mehetett haza Szabadkára, anyjának pedig horvát útlevele nincsen, jugoszláv útlevelet nem kap – így a fiával nem találkozhatott, csak az unokát vitték át a határon megmutatni. A budavári templomban egy ajtónálló elállta a kreol asszonyka útját – nem is engedte be: cigánynak nézte.
    A nyaralás végére beadta a kulcsot az önindító. Dombról legurulva gyújtottam be a kocsit, domb tetején mertem csak megállni vele. Ha ez nem sikerül, csak a megtolatás segíthet. Még csak akadozott az autó, amikor összehoztuk a találkozót pazini unokatestvéremmel, aki isztriai olasz családba nősült (a zágrábinak édesbátyja). Hadd látom meg végre a tavalyelőtt sokat emlegetett Grimaldát, ahol a régi családi lakot csinosítja jó ideje. Mióta béldaganattal megoperálták – mint utóbb maga mondta –, ez a szöszmötölés tartja benne a lelket. (Grimalda mellett az én Őr-hegyem meg sem állhatna soha.) Misi minden művészi (táj)alakító hajlamát abban élte, éli ki, ahogy a régi kőházba igazi szabad tűzhelyet is elhelyezve valóságos kis helyrajzi múzeumot rendezett be, de takaros fürdőszobát is a vizét ciszternából nyerő piciny faluban, s szépen alakított kőfallal rekesztett magának csodás kertet a lejtőn, gondosan eltervezve hozzá a lépcső kanyarulatát is. Mentünk, csak mentünk a zörgő járgánnyal északnyugat felé, egyre magasabbra, végül már köves úton, a meredély oldalában, mígnem borsózó háttal tapasztaltam, hogy bal felől is elmarad a föld, egyenesen az égbe tartunk a hegynyergen, s valahol elől, veszett ütemben közeledve a végtelen tárulkozik elénk: Grimalda a legeslegvégén, legeslegszélén van a hosszú hegynyeregnek. Pár ház az egész, és körben ott fekszik egész Isztria az ember tenyerén, ellátni túlnan le a tengerig. Itt élni! Torkom szakadtából belekiabálni a szélbe, hogy élek. Túlkiabálni süvöltését. Vagy hallgatni, csak hallgatni.
    A kisebbik lány nagy nehezen szakított pulai udvarlójával (aki cselédszámba vette), most itthon lakik, Pazinban, munkát talált a postán. A nagyobbik divattervezést tanult, darab ideig tengett-lengett. Ők is amolyan későn érő fajták, mint Misi vagy az anyjuk, akik sokára léptek frigyre. Most bemutatták Pascalt, akitől gyereket vár. A szimpatikus ifjú ember magával hozta bájos kisleánykáját, akit olasz anya szült neki, de a kapcsolat félbeszakadt. Bigottabbnak hittük Misiéket, főképp Mariját, a grimaldai lányt. De oly lefegyverzően harmonikus az együttlét, hogy nem lehet csodálkozni a szeretetteljes türelmen, ahogyan a szokatlan tényeket fogadják. Apai ágon nálam volt rá eset, hogy leánygyerek ide-oda csapódik: apám egy nővére három gyerekkel maradt özvegyen, s kettejük is egy nemzedékkel később a világ másik felében kötött ki, egy másik nővére szerelemgyerekkel ment férjhez, azután született még kettő, s az elsőt magát is úgy szöktette meg a tanyáról az a szerb legény, aki azután Belgrádban rendőr lett. Anyai ágon ugyancsak egyszerűen elvitte a háztól keresztanyámat a szlovák-magyar legény, keresztanyám húga magyar katona hitveseként ment el utána Békésbe, a papnak szentelt fiú kiugrott egy tót menyecskéért, el is költözött Pozsonyba; cselédként rokon családnál megesett lány meghalt gyermekágyban, a nagyszülők nevelte fiúból asztalos lett, aki ugyancsak Ausztrália népét sokasítja. Mégsem mondanám, hogy vándortermészetűek vagyunk. Csöppet sem. Kiderítenem azt kell, mi az az állandóság, ami folyton elszökik előlünk, s amit, ha lejárom is érte a lábam, meg kell találnom. Mi az emberi törvény, melyet elviselni tanulunk.
    Pascal Franciaországban született. Beszélgetés közben kiderül, hogy dédnagyanyja – újvidéki zsidó nő volt. Felvillanyozódom a gondolattól, hogy ez a családi szál felkutatható. Talán az a skót író ragadhatná meg jól a témát, aki idefent a temetőnél akar megvenni egy jókora kőházat. De miért ő? Egy idő óta azt fontolgattam, egyéves győri keresztfiamhoz intézve fogalmazhatnám meg, valamiféle intelmekként, amit a világról gondolok. De mindig megakasztott annak elgondolása, hogy számára, aki Magyarhonban növekszik fel, ez csak afféle pótlás lehet a benne így is, úgy is kialakulóhoz. Csak arra taníthatnám, amit maga is tud, és saját biztos támpontjaim bénítanának a fogalmazásban. Hottentottának pedig miként is, minek is magyaráznám, mik vagyunk. Neki arról elég annyi, mint nekem róla: ami a könyvben áll. Ennek a kétezer karácsonyára megszülető, valahanyadrészben vérrokon, mégis idegen gyereknek kellene elmagyaráznom újvidéki asszonyőse felkutatható történetét, s hogy milyennek ismertem nagyapját, aki örökebbet épített Grimaldán kőből, mint nekem valaha sikerülhet szavakból. Úgy kellene nekilátnom, hogy amikor egyszer majd felnő és itt jár a kertben, legyen miért „intelmeimet” fellapoznia. Töviről hegyire el kellene mondanom benne mindent. Nem úgy, mint „magunk között beszélve” szeretik tenni minden nemzetbeliek. Hanem mint valakinek, aki még csak ezután teremtődik meg a világnak.
    Az az öregember semmi rosszat nem csinált a pállott pesti utcák valamelyikén, csak valamiképpen útban volt a kutyáját sétáltató, nálánál semmivel sem jobban öltözött, semmivel sem kevésbé elhasználódott nőszemélynek, mégis kiadósan megkapta a magáét. Még az én – „prasnya” beszéden edződött – fülemnek is sok volt, ahogyan legorombította, tudja isten, miért. Semmiért. „Vén geci!” – vágta oda neki megvetőleg, hogy belerezzentem. Akkor hallottam először Pesten ilyen, itt korántsem szokatlan, mélységesen undok, szentenciaszerűen fröcskölő verbális inzultust. Katonakoromban egy albán közlegény a szemem láttára csapott oda ásóval annak, aki (pedig nyilván csak kiszaladt a száján) az anyját szidta. Amit ez az ordenáré szókép sugallt, az nem a választékos modor, a jó ízlés, az istenfélelem, hanem az egyetemes emberlét ellen intéződött. Azt sugallta, hogy az a szánalomra méltó öregember, aki lehetne bárki (lehetsz te és lehetek én) – hányszor oszthattak ki ilyet Pista bácsinak! – egész múltjával, a gyermekmúltjában fénylő szülői babusgatással, akadozó szerelemvallásával (hiszen biztosan ő is megélt ilyet), e világon talpra állt gyermekeivel, minden gondolatával csak valami, amit úgymond szét lehet kenni a cipőnk talpával. Szemétbe való. Nem tehetek róla, de néha hajlok arra, hogy az albánnak adjak igazat, ha habozás nélkül kettéhasítja, aki az anyját szidja. Asszony, inkább haraptad volna el a nyelved! És arról sem tehetek, hogy a némbert – hiszen hátha fia van neki is, aki az anyjához talán ugyanilyen vérmes feltétlenséggel ragaszkodik – néhanapján azok után is mentegetni próbálom magamban, amit a vénemberrel művelt. Talán jórészt a korszakos, halmozott apátlanság lecsapódása ez az irritáló, terjengő vagy felgyülemlett pállottság Magyarországon.
    „Mindig ezt kerestem, a hegyeket: Erdélyt” – mondja odafent, Grimalda szélén Misi körbetekintve. (Nemcsak az argonautákról szóló legendában húzódik egyébként e két távoli pontot összekötő szál, a Fiume fölötti Cicarija: Isztria nagy kordona valóban Csicsó nevét visszhangozza!) A visszacsatolt Bácskából Pestre kellett Misivel felutazni kisgyerekkorában valami macskakarmolástól szerzett csúnya bőrbetegséggel (eszembe villan, hogy talán még torzsai lakosként jugoszláv katona korában jóval később a görög határon fekvő Bitolában szolgált, ott szívműtéten esett át). Azt tanácsolták villanyszerelő apjának, a hegyvidéki levegő gyógyítja meg. Elment a család Csíkszeredába villamosítani, velük tartott Misi anyjának az öccse, aki szófiai hadifogságból szabadult: az apám. Segédkezett a vállalkozói falujárásban a sógorának, s a gyereket ő istápolta, pajtásként jól összenőttek. „Pilinkézik” a hó – ilyet csak apám mondott. Misit gyerekkoromban elakadt lélegzettel lestem: keze alatt a ceruzavonalak rajzolatából valami eszméletlenségig lenyűgöző varázslattal olyasmi tűnt elő a papíron, ami tündöklően testetlen: hófedte táj, fehér sapkás kövek, vattapamacsos ágak. Fehéret a fehértől a téli tájban valóságosan nem választ el semmi, s mégis: két egyforma tónus közt futva ez a semmi testesül meg a vonalban; a megfoghatóság kontúrok által felsejlő domborulatairól pedig ugyancsak a semmi beszél: a papír fehérsége. Bámulatos rajzkészségével csak az amatőr festőségig vitte; villanyszerelő lett. Későn nősült, mint az apám. A grimaldai temetőben, a grimaldai hegytetőn most megmutatott három összebújó sírt, a vékony, fehér fejfákon egyforma Krisztus-faragvány. Három testvér nyugszik itt. Amikor ötvenvalahányban itt villamosítottak, leszakadt a vezeték. Az oktondi gyerekek közül egy hozzányúlt, ijedtében megérintette testvérét a másik kettő. Itt nyugszanak.
    Pityu, Misi öccse (akit Zágrábban látogattunk meg tavaly), a Tisza-parti Becsén született, már a háború után. Más nem is köti a városkához, továbbköltöztek Torzsára. Itt, Becsén, az amatőrszínház színpadán olvastam fel hatvannyolcban, tizenhét esztendősen, villamosipari szakközépiskolásként – a későbbi „darkereket” megelőlegező tiszta feketében – a lelkem zűrzavarából kibomló látomásos, romantikus hangszerelésű túlzásokkal tűzdelt szöveget a holttestről, amelyet kideríthetetlen indíttatásból karomba kell vennem, s cipelem egész éjen át, mígnem összeroskadok. S akkor a holttest felnyitja szemét. A díjjal, úgy éreztem, íróvá avat a symposionista zsűri. Felemás érzésekkel kóstoltam bele a nyilvános szereplés önmutogatásába. Kisebbrendűségi érzésemmel viaskodva, annak ellenszerére éreztem rá, ugyanakkor az írás elsőrendűen lelki szükséglet, magánmegváltás, önmagamra szabott terápia volt számomra, ezért, bár egész kötetre való szabad prózát vetettem papírra – egyébként „lila ködös” izzadmányokkal vegyes önmarcangolásokat –, a szerkesztői invitálásokra nem válaszoltam, a közléssel nem törődtem. Öncél az írás, hirdettem később is meggyőződéssel, mert hiszen keveset tudtam és semmit sem tartottam érdemesnek megtudni a világról; kivéve azt, hogy ki lenne az, aki meg akarja fejteni, mi keresnivalója benne. Nem tartozik senki másra a tudás önmagamról és saját titkom felfejtése, csak magamra. Lehet, hogy mélységesen igazam volt. Közölni hiba és tökéletlenség. A tétlenségben éber a lét. A következő évben már előzetesen, Szabadkán kizsűriztek az embervadászatról szóló parabolámmal. Először képedtem el a pofontól (mint annyiszor azóta), értetlenül és elanyátlanodva, önképem írott maszkját le mégsem eresztve: ki vagyok, ha író nem vagyok? Senki vagyok. De ha valóban senki tudnék lenni, akkor lennék a legnagyobb író.
    Az Egyetemi Színpadra, Budapestre tíz évvel később jutott el a Symposion legelőször, ami nagy áttörésnek számított az avantgardista lap anyaországból való csökönyös kitiltásának évei után. Közszereplésre éretlen voltam akkor is, azután is sokáig. Ilyennemű gesztusaimat más is megítélhette, ha akarta. De ma sem mondhatok mást, mint hogy ez mégsem volt szimpla korlátoltság. Elfordulni, egész lényemmel elfordulni a világtól – elemi ösztönöm legerősebben ma is ezt mondja nekem. Lényem világba szorult része ilyenformán akármit tehet, ennek jelentősége nincsen. Megalázhatják, kinevethetik, lejárathatják. Az elforduló pedig a külvilág előtt ismeretlen. A nem közölhető az a kincs, amit őrzök. Xantus Jánosról szólt a novellám, amit felolvastam. A földrajzkutató a Fiume melletti Voloscán üdült, amikor megbolondult. Arannyá akarta változtatni a karsztot, hogy így segítsen a szegényeken. Ápoltként szenvedélye volt női ruhákba öltözni. A Trakhisi nőkből azt a néhány sort választottam mottónak, amely a hősi tettek helyett (a legenda szerint azok előtt, elvakult tettei miatti büntetésül) Omphalé udvarában konyhai feladatokkal bajlódó Héraklész alakját idézi fel. Alantas énem eljátszhat bármi szerepet, amit a véletlen ráoszt. Az a szerep az, amit, semelyiket, nem lehet, nem lenne szabad komolyan venni, nem én komolytalankodom, ha egyszerre vállalom és eltagadom. A nyüzsgés nem érint meg idefenn.
    Az öreg fáról szóló rögtönzött mesét szerette hallgatni kisfiam, amikor az első nyaralásán a tengerparton, a vízhez közel altattuk ebéd után. Nem szenvedett mesehiányban – a magyar apukák egyébként is ebben lelkiismeretesek, ezen a nyáron is Porecnál a fenyvesben elnéztem egyet, ahogy az oroszlánkirályt hadarja a leánykának, aki úgy tesz, mintha fogná tőle szemét az álom, s ha a duruzsolás megáll, máris a folytatást kéri. Az öreg fa meséje csak úgy adódott, hogy egy sudár fenyő árnyékában heverésztünk Pirovacnál, s – részint a magam szórakoztatására – megelevenítettem előtte a természet örök körforgását abban, ahogy az öreg fa elhullajtja tobozát, s abból mindig új csemete kel ki. Ezt a mesét azután véghetetlenül ismételtette velem, annyira megragadta. Már zsibbadó nyelvvel mondtam el újra meg újra, s magam is közben eszméltem rá, hogy szerencsés népek soknemzedékes meggyökerezésének bámulatosan egyszerű történetét plántálom friss gyermekeszébe. Rajta zsenge korában fogott hirtelen összekapott tudományom, maga épít rá kiküzdött eszmét, elveket, igazságot. Keresztgyerekemnek nem ily mesét, intelmeket kellene fogalmaznom. A vérünkből való vér leendő gyermeknek pedig, aki az ezredforduló hajnalára születik meg valahol Isztriában – fontos lenne kiötölnöm ennek a módját! – útravalót kellene mondanom egy vadidegentől. Neki visszamenőleg az évgyűrűket is el kell regélnem. „Mit motyog a vén faszi?” – egyszer majd megkapom én is. Nem bánom. Ez a szókép szelídebb. Már-már huncut. Hátha akkorra a világ is szelídebb lesz, Kukutyinban és Budapesten. A magyar-olasz-horvát-zsidó gyermekre gondolok, aki majd megszületik 2000 karácsonyára, s aki, bár nem tud rólam, mint ahogy semmit sem tud erről a világról, noha már benne van, engem is megmenthet. A világnak e táján talán ilyen fogalmazásmódra épülhetne Európában a jövendő. Ahhoz kell szabni szavunkat, hogy a még meg nem született gyermek majd meríthessen belőle kellő útravalót. Semmiesetre se atyjafiától, hanem attól az idegentől kapja, aki a maga megváltóját várja benne, te hát megtéveszteni nem fogja, nem akarja. Ezt írd meg, faszikám!

    P. S.: 2001. január 2-án megszületett a leánygyermek, akire gondoltam: Gaja.