Szegedi Kovács György

Édesapám és a teknőc

    Agydaganata volt.
    Azt nem tudom, hogy a hadifogság közrejátszott-e a betegsége kialakulásában, de anyám mindig csak azt hajtogatta: kint szerezte Dnyeptropetrovszkban. Már betegen is jött haza.
    A faluban mindenki tanító úrnak hívta. Matematika-fizika szakos volt. De engem már nem taníthatott. Hiába vertem a mellem, hogy az én apukám is tanító, mindig lehurrogtak, hogy csak az a tanító, aki tanít is.
    Egészségesen nem ismertem. Emléke számomra csupán egy rokkant, beteg ember.
    A nővérem még futott vele versenyt, és le is győzte. Akkor még apánk „tudta” hagyni magát. Egyszer sikerült rábírnom, hogy velem is fusson versenyt. Én is legyőztem. Pedig már nem akarta hagyni magát. Másnap büszkén is meséltem a többi gyereknek a nagy győzelmet, majd hamar le is állítottak: a te apukádat még egy teknősbéka is megelőzi.
    A Tóth Janit, a szomszéd gyereket mindig irigykedve figyeltem, amint eljátszotta, hogyan vágja földhöz az apját, hogyan nyomorgatta meg a földön és fektette két vállra. Majd én is nekiestem apámnak: ledöntöttem, megtapostam, nyomorgattam. Hiába könyörgött, hogy hagyjam abba, nem volt kegyelem. Végül anyámhoz kiáltott segítségért, ki kétségbeesetten rohant és cibált le engem apámról.
    Lassan megtanultam azt is, hogy én nem mondhatom: az én apukám a legerősebb, a leggyorsabb, az én apukám fölvitt engem a nyakában a hegyre, az én apukámmal fociztunk, és én mindig kicseleztem, az én apukám mindenki apukáját lebirkózná.

    Két botjára támaszkodva, görcsösen, minden lépésnél jajgatva, elindult a szomszéd porta felé. A kerítés túloldalán az öreg Sándor Mihály görnyedezett: krumplibogarakat gyűjtött egy konzerves dobozba.
    – Szép jó napot kívánok, tanító úr! – köszönt Sándor Mihály megelőzve apámat.
    – Szép jó napot, jó munkát! – viszonozta határozottan apám, de meg is szenvedett miatta, mert mindjárt beléhasított fejébe a fájdalom. Jó ideig jajgatott, mire szűnni kezdett a görcs.
    Sándor nagyot sóhajtott, majd lassan lehajtotta fejét:
    – Nézze, tanító úr ezeket az átkozott férgeket! Minden évben így kitolnak velem – terelte a maga bajára a szót az öreg, s tovább szedegette a bogarakat.
    Apám hol a szomszédot, hol a suhanó felhőket nézte.
    – Tanító úr!
    Sándor fölegyenesedett, zsebkendőjével törölt egyet izzadt homlokán.
    – A kertek alatt találtam egy teknősbékát. Odaadhatná a fiának.
    Apám boldogan jött felém a teknőccel a zsebében. Valami különös volt a szemében. Ezt a tekintetet még sohasem láttam.
    – Gyere ide gyorsan! – mondta kitörő örömmel. – Hoztam neked valamit!
    „Mit adhat nekem apukám?” – töprengtem. Hisz nem szokott adni soha semmit. Kissé bizonytalanul elindultam felé. Majd elővette ajándékát, a legnagyobb ajándékát – legalább akkorával felérőt, mint az evangéliumban a szegény özvegyasszony két fillére –, s nyújtotta felém. Én pedig boldogan, nagyokat kurjongatva szaladgáltam a teknőssel a kezemben. Még anyám is kijött a házból, hogy mi az a nagy öröm.
    – Tedd már le azt a szegény állatot, hadd mászkáljon egy kicsit! – mondta mosolyogva anyám.
    Letettem a földre a kapálódzó teknőst, mire az meg sem moccant. Hiába bökdöstem, rugdostam, hasztalan volt minden próbálkozásom. Megmakacsolta magát, mint a szamár.
    Ezalatt apám elindult az udvar közepén lévő széke felé. Órák hosszat szokott itt ücsörögni, a nagy cseresznyefa árnyékában.
    (Amikor ért a cseresznye, mindig dobáltam le neki az érettebbekből. Persze jól meglövöldöztem néhányszor maggal is.) A másik oldalon teknőcöm is elindult végre, szintén a szék felé. Apám és a teknőc egyszerre haladtak a szék irányába. Ekkor hirtelen egy ötletem támadt:
    – Apu! Versenyezzetek, ki ér előbb a székhez! – kiáltottam. – Hajrá teknős, hajrá teknős! – kiabáltam eszelősen.
    Apám meg-megállva, jajgatva, centimétereket haladt előre. „Ellenfele” viszont lassan, de biztosan menetelt a cél felé. Az előbb még csökönyösködő állat csak ment, ment, nem nézett se jobbra, se balra, csak ment előre. Már-már majdnem a szék alá bújt, amikor apám hangos sírásban tört ki, majd botja szarvasagancsos markolatával elkezdte püfölni az állatot.
    Egyszerre futottunk oda anyámmal. Én a teknősöm kaptam föl, anyám őrjöngő apámat ölelgette, csókolgatta.
    Azután még napokig faggattam anyámat, hogy apu miért bántotta a teknőcöt, miért ütötte olyan nagyon a botjával, miért verte meg? Hisz ő adta.