Szappanos Gábor

Apám, Istenem…

    Annyi maradt Belőled, hogy elférnél a fél markomban, Apám. Belőled, aki nemzettél engem, aki büszke voltál arra, hogy ,,szépen kicsipkézted a fülemet”. Egy marék nyirkos, szürke hamu a rózsaszín, meleg, sorsvonalak szabdalta tenyeremben. Gondolatban a tenyeremen hordozlak, és nem győzök újra életet lehelni Beléd, nem vagyok hajlandó belenyugodni, hogy a fekete márványlap alatti urnában rejlő, négyszögletes kazettában Te vagy. Hogy az vagy Te. A fejfád elkorhadt már, csendesen kidőlt magától, a terpeszkedő kis tuja ránőtt a márványba vésett nevedre, szemérmesen eltakarod magadat, nem adsz a földi hívságokra. Tudod jól, hogy akinek fontos vagy, az mindig, mindenhol megtalál. Amikor kimegyek a sírodhoz, nem érzek semmit, semmi különöset – fölösleges kijárnom a sírodhoz, úgyis mindig velem vagy. Csak arra gondolok ilyenkor: az nem lehet, hogy abból a rengeteg fényből, ami a hegyoldalba zuhog, ha süt a nap, ne érzékelj semmit!
    Mikor meghaltál, évek óta félbe voltam a második novellámmal, nem tudtam befejezni, és ez nagyon zavart. Lehet, hogy a Te halálod kellett, hogy utána meginduljon a novellák áradata?! Micsoda kegyetlen paradoxon! Az biztos, hogy ha élsz, másmilyen lett volna minden, amit írok. Nem lett volna bennem az a kényszer, hogy szinte minden novellába valahogy, valamilyen formában belecsempésszelek, olyan finoman, hogy csak én tudjam, hol vagy.
    Benne vagy A sapkatök Balcsi bácsijában, ,,Te” iszod ,,a macskacsöngettyűből a pici fröccsöket”, Tetőled hallottam a legendás Pisilőgépről, te építetted gyerekkorodban Szalkszentmárton-,,Szárazbabódon”, ha igaz, a nagymama, az édesanyád a halálod után viszont azt mondta, nem is létezett soha ilyen mókás szerkezet – te jó ég, lehet, hogy a semmit rekonstruáltam?!, mindegy, olyan jólesett megírni, és hogy megírtam, ezáltal van Pisilőgép! A Hajnal Pál kettős öngyilkosságában a Te lelked is ott ül ,,egy kis kövér, szürke hasú felhő peremén”, A jövevényben pedig egyenesen a Te gyerekkori énedbe képzeltem magam, Te mesélsz ott mindenféle csodákról, Te mondod az apádról, hogy ,,én voltam a szemefénye”, még a gyerekkori pajtásod is név szerint van megemlítve, teljesen azonosultam Veled, a Petőfi szelleme a Te szellemed is, aki egész könyvet szenteltél Petőfi-versek elemzésének, Tetőled és Szalkszentmártontól (ahol a költő száztizenkét verset írt) kaptam egy életre szóló útravalót a manapság sokak által lekicsinyelt, lenézett ,,Sándorból”, a tiszta forrásból. A Niszüroszi kalandban elhangzik az Általad, nagy borszakértő által oly sokszor emlegetett, Szerb Antal idézte etruszk mondat: ,,Fojed vinom pipafo, cra carefo”, vagyis ,,Ma bort iszom, holnap nem lesz”, a Te életvidám, mediterrán szellemed hatja át az egész elbeszélést – a Te lelked lebeg hát a novelláim felett, nem komor egyistenként, hanem valamiféle deista, a művét derűsen szemlélő istenként – vagy inkább panteista istenségnek képzeljelek?, aki bennem vagy mindenestül, mindegy, hogy kazettában nyugszol-e egy márványlap alatt, vagy szétszórva a szélbe, a négy égtáj felé…
    Egyébként most már, a halálod után kifejezetten kötelességemnek érzem, hogy mindent kihozzak magamból: tartozom vele a felmenőimnek. Dédnagyapámnak, aki az első világháborús fronton faragott verseket, nagyapámnak, aki nyári dologidőben sokszor ,,ott ragadt” a reteráton Aesopust olvasni latinul, és persze Neked, ,,legjobb magyartanáromnak”, az irodalomtörténésznek és Petőfi-kutatónak, barátomnak és Európa Könyvkiadó-beli kollégámnak. Tartozom ezzel az őseimnek, hogy életük sűrítményét, szellemi kivonatát, a mi kis családi hagyományunkat megőrizzem és továbbadjam. Szörnyen fájlaltam, hogy nem tudtad már megírni az ,,életrajzodat”, azt a hihetetlen anekdotákkal teli történetfüzért, amelyről sokat beszéltél, és amelyből sokat elmeséltél – fájlaltam, de ez a hiány is arra sarkallt, hogy én próbáljam – mutatis mutandis – az elbeszéléseimmel pótolni a meg nem írt curriculum vitae-det. És most jut eszembe, lehet, hogy azért írok olyan faramuci kitalált történeteket, mert ily módon is a Te igaz történeteid faramuciságához igazodom?
    Az én felnőttkorom a Te haláloddal kezdődik, mások felnőttkora az első gyerekük születésével. Mivel nekem nincs gyerekem, gondolatban én Téged dédelgetlek, alakítgatlak a novellákban, egy személyben vagy szellemi ősöm és gyermekem, teremtőm és teremtményem. Mikor halálos beteg voltál, Te kiáltottál hozzám ,,de profundis” – így mondtad egyszer –, most én kiáltok fel Hozzád de profundis, innen a földről, a szenvedélyek mélységeiből, a szenvedelmek bugyrából, ahol minden kaotikus, ahol minden mindig forrásban és alakulóban van, ahol a végső öntőformát magam is csak az utolsó pillanatban fogom meglátni – Hozzád kiáltok, aki a kis felhőd szélén ülve már nem érted, mivégre idelent ez a nagy igyekezet.
    Emlékszel arra az esetre, amikor – már nagyon betegen – odaborultál a mellemre arra a pillanatra, amíg elvesztetted az eszméletedet, aztán mikor visszanyerted, mentél tovább, mintha mi sem történt volna? Olyan természetes volt az egész, magától értetődő. Leülhettél volna a székre is, az is megtartott volna arra az egy bizonytalan pillanatra. A halálod előtti napon én fürdettelek meg, azt hittem, viszolygok majd a feladattól, de nem, nem volt semmi rossz érzésem, aztán kinyújtott két kezednél fogva vezettelek vissza a szobába, mint ahogy a mátkát vezetik a táncba, emlékszel, az etruszkoknál a férfi halottat női Halál, női halottat férfi Halál vezeti át a túlvilágra… Az nem fordult meg vajon a fejükben, hogy az apát a fiú is kísérheti a nagy átkelés előtt egy darabon? Mindenesetre Téged női pap segített át a réven, a fiatal Erzsike Szalkszentmártonból, a szülőfaludból – férfiasan szigorú és szemérmes kálomista vallásunk tudhat valamit a legmélyebb összefüggésekről. Életedet ifjú asszonytól kaptad, halálodban ifjú nő bocsátott el a nagy útra, szerencsés voltál, mindig szerető asszonyok voltak a kísérőid.
    Sokat gondolkoztál korábban egy képzőművészeti talány megfejtésén, amely a Leonardo festette Utolsó vacsorával volt kapcsolatos. A talány mibenlétére már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy a rövidülés és a perspektíva is szerepet játszott benne (látod, ez is megíratlan maradt), Te viszont akaratlanul megfejtetted nekem a középkori festészet egyik talányát: sokszor tűnődtem, milyen művinek hat az a Krisztusarckifejezés, amikor az ember fiának a szeme és szemöldöke a keresztfán messze fölhúzódik a homlokközép felé a szenvedés kifejezéseképpen: ugyanezt a kifejezést láttam az arcodon a halálod délelőttjén. Ecce homo, gondoltam, ecce pater meus. Ekkor nem készítettem Rólad fényképet, pedig megfordult a fejemben: szégyelltem volna, hogy a szenvedésed ábrázatát később felhasználjam egy művészettörténeti jelenség bizonyítására. (Egy félórával később készítettünk képeket Rólad Anyuval, azok is épp elég megrázóak.)
    Egyszer régen, sok-sok évvel a halálod előtt, már félig-meddig elsirattalak, amikor komoly szívbántalmaid voltak és kórházba kerültél, milyen számító voltam akkor, gondoltam, egy kicsit elsiratlak, hogy ne fájjon annyira, ha ne adj’Isten, meghalnál… A kedvenc muzsikádat, Mendelssohn e-moll hegedűversenyét hallgattam. A temetéseden is ez szólt, de nem végig, csak az andantéig, mert addigra kiértünk a sírhoz. Az andanténál ért véget az utad, az andanténál, amely azt jelenti, hogy ,,lépegetve”. Elhallgatott az andante, és már csak a kilencvenedik zsoltár maradt: ,,Tebenned bíztunk eleitől fogva… ”
    Amikor kimegyek a sírodhoz, két dolgot nem vagyok hajlandó elhinni: hogy nem látod a töméntelen fényt, és hogy soha többé nem hallhatsz szelíden lépegető andantékat.