Noth Zsuzsánna

Feküdt, mint egy faág

Regényrészlet

    Egyik reggel telefonál a bátyám, hogy az Apu – a mostohaapám – hajnalban megbénult, megvakult és megsüketült. Mentő vitte be a kórházba. A második emeletre menjek, a folyosón egészen hátra, egyenesen az intenzívre.
    Mit tudok mást tenni, minthogy a nyakamba veszem este a lábam, és egy üveg narancslével a szatyromban, hátha tud már nyelni, be az intenzívre. Feldúltan, de nem aggodalmasan, mert ahhoz a majdhogynem negyven év, amióta ismerjük egymást, kevés volt, hogy megszeressem a fatert, vagy legalább annyira megkedveljem, ahogy azt az Anyu várta. Inkább olyan érzés költözött a sejtjeimbe alattomban, mintha végelégtételt mennék venni az ellenségem halálos ágyához.
    Ott fekszik, mint egy vízkoptatta, napszítta, kifehérült, aszott faág, akitől tizenöt évig halálosan rettegtem, még álmaimban is, míg egy váltónál másik sínpályára nem térítettem életem vonatát.
    Saját testének iszamós kipárolgásában, egyetlen lepedővel letakarva, infúziópórázra pányvázva az egykoron izompacsirta hústorony, a kiszámíthatatlan méregzsák. Halottszürke beesett arcára, leinasodott nyakára, horpadt mellkasára verejtékikrákat gyöngyözve. Gyomra kavargására, feje kábaságára, füle zúgására, szíve szorongattatásaira, vagyis az egész világnak megbolydultságára panaszkodva. Igen, ő, az egykoron vérfagyasztó üvöltözéseivel, csontos, kidolgozott öklével, negyvennégyes lábfejével az egész családot kushadásra kényszerítő.
    Na, most mint a gyámoltalan kölyökgólya, tátog ki esengő, sóvár tekintettel félcentis szürkésfekete borostája közül a szomszédos ágy öregúrjának paradicsomszeletkéket nyújtó pergamenszürke ujjai felé. Nyeldekel, hanyatt, kapzsin fuldokolva és megalázkodva, helyeslőn túlontúl nagyokat bólogatva a paradicsomadagoló, hitlerbajuszos, katonásan pattogó férfi szavaira, ami nagyjából ilyen közhelyekből áll: – Ennie kell! Főleg vitaminokat, hogy megerősödjön, hogy össze tudja szedni magát. Na látja! – dörrent rá a pipogyán tátogóra – Mennyivel jobban van, mint amikor behozták! Mert én hallottam, itt ültem az ágyam szélén, hogy azt mondta a Szabó doktor úr, hogy leállt a szívverése. Ez volt reggel, most pedig már tud enni! – néz rám olyan diadalittas fölénnyel, mintha ő pofozta volna az öregemet helyre. – Nem úgy, mint a másik szomszéd – bök a félülőhelyzetbe föltámasztott, orrábakúszó műanyagcsövekkel felszerelt, erősen ziháló, vörösarcú, pufók bácsika felé, akinek éppen egy lónagy fecskendővel csorrantgatja a torkába a gyári kakaót a főnővér.
    – Úgy hozták be – pattogja felém katonás szigorral a szálegyenes öregember –, hogy huszonnyolc volt a vércukra, 190/90 a vérnyomása, azután állt le a szíve, de itt nagyon lelkiismeretes a személyzet. Láthassa, hogy visszahozták.
    Iszonytató szánalom gyűrűdzik agyamból belső szerveimbe, onnan vissza és ki körém, polipkarokként rámfonódva.
    Annyira összeszedte magát napok alatt, hogy kikerül a folyosó elejére egy sima belgyógyászati szobába. Ott aztán belázasodott, és sokkal rosszabb állapotba került, mint ahogy az intenzíven az első nap láttam. Felváltva látogattuk a bátyámmal.
    Halottszürkén feküdt, csak a szeme fehérje és a szemhéja vöröslött. Bizalmasan, a fülembe sutyorogva érdeklődött, hogy már az elfekvőben fekszik-e, és mit gondolok, hazakerül-e élve innen? – Nem tudom – habogtam émelyegve, a vadászó párduc lassúságával közelítő ájulást mély és szapora lélegzetvételekkel elkerülve –, lehet, hogy felépülsz, de az is lehet, hogy nem – böktem ki végül számomra is szokatlan tárgyilagossággal.
    – A Nusi hogy van? – a választ meg sem várva: – Amint kikerülök innen, ő lesz a soron. Rendbetetessük. Nincs kímélet! – próbál meg szigorkodni. – Nem ám elhagyom magam – sóhajtozza egyenest a repedezett plafonnak, rám sem nézve. – Így szoktam tornászni – nyújtogatja jobb kezét imbolygó tekergőzések kíséretében az arca fölé. – Kell a mozgás, nehogy elpuhuljak – mosolyog eszelős keserűséggel. – Ja, jut eszembe, a Tibi átadta, amit üzentem?
    – Mire gondolsz?
    – Hogy hozzatok be kétszázötven futball-labdát – súgja a fülem irányába reszketeg ujjai mögött, nehogy a többi kilenc beteg is meghallja. – Azt mondják, hogy éjjel rendetlenkedtem, kiszúrtam kétszázötven labdát, és amíg nem ragasztom meg mindet, addig nem mehetek haza…
    – Megkaptam az üzenetet. Majd hozzák a labdákat és a ragasztót is – füllentem az ajtó felé sandítva, hátha jön a nővér megköszönni az aznapi látogatást, és osonhatok haza.
    A kórházból rendszeresen egyenest a legközelebbi talponállóba. Ilyet sem csináltam még azelőtt soha, de most muszáj volt a torkomba émelyegve kúszó gyomromat egy fél unicummal visszaküldeni. Csupán azért, hogy el bírjak hazáig menni.
    Ismét telefon riaszt. Természetesen a bátyám, hogy az Aput áttették a sebészetre, azonmód megröntgenezték és amputálták az üszkös nagylábujját, mert lehet, hogy az okozta az egész kómát, amivel bekerült. Azóta csak fekszik és félrebeszél. Már elmegyógyász is megvizsgálta. Nem lehet tudni, hogy mi van vele. Egyébként vigyek neki fésűt, szappanytartót (szappanynak mondja, ahogy régen a vidékiek) és borotvát, mert ezek a költöztetésnél eltűntek. Semmi mást nem kíván, csak csokoládét. Pont azt, amit nem ehetne. Több napi kajája bent rohad a fiókjába’, azokkal együtt, amit a Keresztanya meg én vittem neki és kapott ételosztáskor a nővértől. Mindent begyűjt, mint a hörcsög, besöpri a fiókjába, de megenni nem bír semmit se. (Hiába, ez a háborút átéhezett nemzedék már csak ilyen.) Ha esetleg úgy érek oda, hogy alszik, akkor ne keltsem fel, amíg ki nem ürítettem az éjjeliszekrényéből a penészes zsemlyéket és barackokat, na meg a bolyhos felvágottakat és sajtot. Egyedül csak abból a lókolbászból katonázgatott bicskával az öreg, mert van ám ízlése neki (hencegi öntelten Tibi), amit én vettem a Lehel piacon.
    Zörgök közvetlenül a fülébe a fehérre mázolt vasfiókkal, és matatok, mint egy egér, míg rezegve fel nem nyitja szemhéjait. Először összehangolatlanul cikáznak a szemei, de mire megszólal és félmondatokban vázolni kezdi a történteket, már a bejárati ajtó melletti egyetlen pontra szegeződnek.
    – … vannak szerszámaik… nem kell őket félteni… pillanatok alatt végeznek… – A terem sarkában egy hordókövér őszes cigányember észbontóan jajgat. (Köztudott, hogy a déli népek harsányabban élik meg a bánatukat és örömüket, mint a világosabb bőrűek.)
    Hiába, ez sebészet. Valamijét vágták vagy vágni készülnek mindegyiküknek. Feltehetően okkal.
    Remegő papírvékony ujjaival igyekszik mutatni a faterom a végzetes mozdulatot, de nem nagy sikerrel, mert sosem derül ki, hogy végül is fejszecsapással vagy fűrészeléssel szabadították meg csontig üszkösült lábujjától.
    – … megbolydult minden… éjszakákon át – itt ültem le, mert ha nem teszem, alólam is kicsúszik a talaj – … nem aludtam, … bandákban jöttek – zihálja egyre erőteljesebben – … vonultak végig – mutat az ajtóra, majd háta mögé az ablak felé, én pedig azt gondolom, hogy a betegszállítók, ki mások? – … féltem, nem mertem aludni…

    Legközelebb, mint egy kotlóstyúk, kucorog borzongva az ágya szélén, széles sávokban kifakult (tán napon szárították egykoron) besavanyodott, befaggyúsodott sötétbarna pizsamafelsőben. Két piszkafa lába esetlenül föltéve az ágy mellé tolt fehér faszékre. A már egyszer lecibált pólyakötés esetlenül a seb hegyébe csapva, mint katonabáb fején a csákó.

    Oldódni kéne. Oldani másokat. Keveredni színekkel, színfoltokkal. Ha csak órákra, percekre is, de kikapaszkodni. Hiába minden igyekezet, nyáron kihalt a város. Ebben a közkedvelt évszakban úgymond pihenni, nyaralni, utazni szoktak. Én sem máskülönben. A kérdés csupán az, hogy honnan hova? Megválaszolom magamtól magamnak: az egyedüllét szorongató karmaiból a fater fojtogató nyomorcellájába. Hiába mindennemű kapálódzás, ennyit jelent számomra az élet. De lássuk most őt!
    A lehető legbambább értetlenséggel mered a széken nyugvó szőrpamacsos, inas virgácsára. Annak is a legvégére, az öregujja helyetti kócos kötésre. Alig rezzen a köszönésemre. Halványan felém biccenti sírásra bármikor kész fejét. Arca erősen borostás. Zsírgubancokban letapadt tisztátalan hajából imitt-amott, a legrapszodikusabb leosztásban mered egy-két szürkésfekete tincs. Munka végeztével boglyába döfött vasvillák.
    – Nem tudom… – motyogja könnybe lábadt szemmel –, … nem tudok rájönni, mi van a lábammal? Mikor mehetek haza? Mit mondott az orvos? Van még remény? – szipogja az egykori fenegyerek alig hallhatóan.
    Mire? Könyörgöm, mire? Átzabált, féktelenül átpiált, átkávézott, fuldokolva áthortyogott élete árnyékában milyen remények megvalósulására lehet jussa?
    Leküzdve pillanatnyi iszonyomat és az évtizedek során belémgyantásodott gyűlöletet, igyekszem a lehető leggyengédebben meglapogatni a bal vállát. Már ez is mindegy, tudomást sem vesz róla. Tovább potyogtatja maga elé, pontosan az aszott combjai közé begyűrődött mocskos pizsamafelső árkaiba, a hazugságok nélkül szinte megválaszolhatatlan kérdéseket.
    Azon veszem észre magam, hogy csupán a megnyugtatásáért, mint egy automata, úgy sorolom: van remény, meggyógyulhat, hiszen van ereje. Ez abból is látszik, hogy fel tud ülni, tud enni, meg ilyesmi, miközben látom, hogy a lepedő alatta barnásvörös pacnikban cuppog. Lenyeldeklem undoromat. Erről sem vagyok hajlandó tudomást szerezni. Már csak azért se, mert nincs lelki erőm felhajtani a nővért, kierőszakolni egy kényszeredett ágyneműcserét és mosdatást. Ismerve bevált szokásukat, hogy látogatási idő alatt teljesen ráhagyatkoznak a szerető családtagokra. Úgy eltűnnek valami vizsgálóban vagy akárhol, hogy még véletlenül sem lehet rájuk akadni. Ha ne adj isten sikerülne az öreget rendbe tetetni, amint kihúzom a lábam, ugyanúgy el lehet hanyagolni a legközelebbi látogatásig, mint most. A mocsok sötétszürke pókhálóként erezi be fülét, nyakát és homlokát. Arca iszamós és borotválatlan. Lélegzetvisszafojtva kotrok holmija közt. Talán, ha kirakom a tisztálkodószereit az éjjeliszekrényére, megszánja valamelyik nővér. Szivacsát, beszáradt repedezett szappanát és borotváját egybeforrva kotrom elő egy reklámszatyor legaljából. Valószínűleg akkor keveredett be a fospecsétes alsógatyák és pizsamaalsók közé, amikor átköltöztették a belgyógyászatról.
    Kötszerekkel, fertőtlenítő-szerekkel és miegyebekkel megrakott kis fém kézikocsit maga előtt tolva jön a sebész. Hívhatnánk átkötözésnek a műveletet, ha a szomszédos ágyban kuporgó, gázrobbanás következtében mindkét lábát elveszített kocsikísérő nem adna néhány szóban nekünk felvilágosítást. A kötés nem leesett, késsel szabdalta le, amikor fölébredt. Hiába szóltak rá többen is, látszott rajta, azt sem tudja hol van és mit csinál.
    Egyszerre hűl meg bennem a vér, testem bizonyos szakaszaiban megtorpanva, mintha gongütésre alvadt volna bele ezeken a helyeken az erembe, ezt követően ver ki a fagyos veríték, és hastájból kiindulva nagy lökésekben lódul meg a vér dobhártyámat dübörgetve föl az agyamba. Mindeközben mintha transzformátort ültettek volna a fejembe, olyan méhkaszúgás visszhangzik benne. A mosdó fölötti fogkrémpettyes tükörben filmként pereg előttem, hogy mint a vihar előtt pillanatok alatt beboruló ég, vörösödök, lilulok, kékülök, zöldülök, szürkülök. Nem tudni, a guta üt meg, vagy egyszerűen csak elájulok. Még szerencse, hogy a kötözés idejére kiküld az orvos.
    Kivonszolódom, leroskadok egy viharvert műbőrfotelbe, egyre mélyebbre töppedek. Mintha valami bivalynagy ipari fecskendővel szívnák ki testemből a vért, szép fokozatosan, úgy gyengülök.
    Kisvártatva kicsörömpölteti a kocsiját a sebész, s én vissza. Mint egy alaposan elvert gyerek, ül esetlenül lecsüngő lábakkal az ágya szélén. A lehető legbutább ábrázattal mered a friss pólyakötésre.
    – Mi van a lábammal? – bugyborogja akadozva erjedt csatornabűz kíséretében, ahogy ezt az utóbbi hónapokban Bodótól már szinte megszoktam.
    – Levágták az üszkösödő ujjadat, hogy megmentsenek a vérmérgezéstől, mert életveszélyes állapotban voltál.
    – Igen? – kérdezi már se nem gyanakvóan, se nem ravaszkásan, se nem elkeseredetten. Csak mint gépzörej. – Melyik lábam ez? – ostobán.
    – A jobb.
    – Mi van vele?
    Nem, nem! Meddig húzódhat még ez az értelmetlen párbeszéd, amelyben mindketten úgy beszélünk el egymás mellett, mintha már a Nyugatiban külön-külön vágányra terelték volna a szerelvényünket.
    – Megműtötték. Hús már nem is volt az ujjadon, a csont is üszkösödött, le kellett vágni.
    – Melyiket? A kicsit? – kérdezget tovább pityogósan.
    – Nem, a hüvelyket, a nagyujjadat.
    – Mikor mehetek haza? Otthon még szárazkenyéren és vizen is jobb, mint itt. – Rábólintok, ez valós tény. – Mit mond az orvos?
    – Amikor begyógyult a seb. Azért ne piszkáld a kötést, főleg ne bicskával, nehogy felsértsd, hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen – zötyögnek számból szárazon a szavak, miközben egyre inkább elhatalmasodik rajtam az az érzés, hogy ha begyógyul, már az is mindegy, minden mindegy. Innen egyenes út már csak odaátra vezethet, és nem lábon.
    – Nem tudom, mi van a lábammal – ingatja oly nagy lendülettel szürkeborostás fejét, hogy úgy látszik, ha nem fejezi be a lóbálását, még le talál szakadni összefonnyadt vékonyka nyakáról, és begurul valamelyik szemközti vaságy alá a pormacskák, elgurult pirulák és lecsúszott összeragadt papírzsebkendők, véres vattapamacsok közé, amik az agg takarítónő partvispiszkálásaira várnak. – Fázok – vacogja.
    – Feküdj le, betakarlak, de előbb pizsamát váltunk, ez nagyon elpiszkolódott. – Igyekszem egyre kevesebbet legeltetni szemeimet a beszalonnásodott, ételpecsétes, ragacsos ruhadarabon, ami úgy lóg rajta, mint madárijesztőn az ócska, több számmal nagyobb felöltő, nehogy felforduljon a gyomrom. Szaporán és mélyeket lélegzem, ami egyaránt elodázza a hányást, ájulást, sírást, de most az émelyítő bűzök miatt ez nem válik be. Átváltok szapora felületes légzésre, hogy ne tudjanak megkötni bennem a szagok.
    Hosszan kotrom fém éjjeliszekrénye alját, ami eközben élesen kattog az egyenetlen kövezeten, mire találok egy jócskán meggyűrődött, de aránylag tisztának látszó, megfakult, zöldes mustársárga, szaggatottan csíkos fölsőrészt. – Átvesszük ezt. Lehúzzuk a piszkosat és feladom a tisztát. Segíts! – kérlelem duruzsolva, mintha kisgyereknek, miközben szavanként érzem felszakadni az egy életen át felgyülemlett, gyomrom mélyére guanósodott rettegés-, undor- és iszonyüledékeket, és mint valami ágyúból kilőtt golyó, egyszerre tódul az egész a torkomra. Igyekszem visszanyelni, nehogy lehányjam ezt az elszerencsétlenedett öregembert.
    Apránként cibálom le róla a rákérgesedett felsőt, miközben úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy tök pucéran kucorog az ágyszélen. Mintha szemem még véletlenül sem tévedt volna macskaszarocskányira zsugorodott és feketült, csuparánc, valaha legendával határos teljesítményeket nyújtó, szánalmas kis nemi szervére. Igen, arra a nyamvadtka csökevényre, ami anyámat tőlem annyira elbolondította, hogy napokig, hónapokig, hosszú évekig, egészen a menopauzáig alig vett tudomást rólam. Igen, arról a majdnem semmiségről van szó, ami pillanatnyilag onnan kukucskál ki szétpaszírozott ürülékébe toccsant herécskéiről, fonnyadt combtöve árnyából.
    De minek is próbálok színlelni itt szánalommal telt családtagot, anyáskodó nővérkét, amikor nemigen vesz tudomást semmiről és senkiről, annyira becsontosodott beszűkült tudata kőkemény burkába, hogy csak az a néhány kapaszkodóját vesztett kérdés bolyong benne és bukik ki belőle szüntelen, ami a legtömörebben így hangzana: Van-e még remény? És újra hazudom minden meggyőződés nélkül, hogy igen.