Tüskés Tibor

Az anya halála

    A bátyja írta meg egy levelezőlapon: „Anyánk kórházba került.”
    Amikor anyjuk megözvegyült, sokáig egyedül élt. Kisebbik fia új lakást szerzett neki. Az anya ragaszkodott függetlenségéhez, szabadságához. – Amíg el tudom magamat látni, nem szorulok senkire. Nem az öregség a baj, hanem a betegség – mondogatta. – Ha húszéves korodban megbetegszel, megnyomorodsz. De én nyolcvanévesen is eljárok a piacra, megfőzök, kitakarítok.
    Néhány éve elesett a pince lépcsőjén, a kezét törte. Akkor a két testvér leült, a feleségeket is bevonták a tanácskozásba, és eldöntötték, mi történjen anyjukkal. Bátyja már nyugdíjas volt, felesége is, lakásuk fűtését korszerűsíteni akarták, ők szorultak rá jobban az anyjuk eladott lakásáért kapott pénzre. Azóta a kisebbik fiú havonta küldte el postán bátyja címére azt az összeget, amivel anyja nyugdíját kiegészítette. Ha meglátogatta anyját, az idős asszony félrehívta: – Tudod, hozzátok szerettem volna menni, de megértem, hogy nem lehetett. Itt se rossz, külön szobám van, de ha éjszaka fölébredek, sokat sírok. Ezt tedd el – mondta, és újságpapírba csomagolt apró tárgyat csúsztatott fia kezébe. Otthon megnézte: egy nyakban hordható kis tárgy volt, négyszögletes, arany keretben két arckép, anyai nagyszüleinek bélyegnél is kisebb fényképe. Ezüst óraláncára fűzte, és íróasztalán egy türkizkék üvegvázára akasztotta. Ezt a vázát is anyjától kapta: – Vigyázz rá! Muranói. Egy kereskedő adta, amikor lány koromban a feleségének ruhát varrtam. Szép ruha volt. A férje is meg volt elégedve vele.
    Varrodában dolgozott, de tanítónő szeretett volna lenni. Megvolt rá a hajlama. Ha a piacról jövet szomszédasszonyával a zsúfolt autóbuszra fölszállt, és a fiatalok nem adtak nekik helyet, azt mondta félhangosan: – Tudja, Szabóné, fáradtak ezek a gyerekek. Egész délelőtt az iskolában ülnek, tanulnak. Mi meg eleget ültünk már az életünkben. Dülöngélve is kibírjuk. – Mindig akadt egy diák, aki átadta a helyet.
    Sokáig forgatta kezében a levelezőlapot. Nem értette az üzenetet. Amikor utoljára látta anyját, semmi jel nem mutatta, hogy beteg. Elővette a térképet, és megkereste a levelezőlapon említett helységet. Kisváros, de a vasútvonaltól távol fekszik. Autója nincs. Többszöri telefonálással, baráti segítséggel szervezte meg anyja meglátogatását.
    A parkkal körülvett, egyemeletes, U alakú, kopott épület valamikor főúri kastély volt. Most kórháznak mondták, valójában elfekvőként szolgált. Csak a személyzet járt a kapun ki és be. Próbálta elképzelni a kastély körül a régi életet. Itt volt a vadaspark. Ott a teniszpálya. Amott a virágházak. Gumirádlis hintók fordulnak a bejárat elé. A kavicsos úton fehér ruhás hölgyek sétálnak napernyővel.
    Az egyik nővér igazította útba. A földszinti szobában hatan feküdtek. Hat idős asszony. Anyja nem tudott beszélni. Csak a kezét emelte föl, és mosolygott.
    Az orvost kereste. – Meg kell mondanom, a néni nagyon rossz állapotban van. Két napja hozták be. Elmúlt kilencvenéves. Ilyen korban a folyamat már irreverzibilis. – Egy kerekeken járó, targoncaszerű szerkezetet tolt el mellettük egy fehér köpenyes férfi. A targoncán az emberi test méretére szabott, horganyzott bádoggal leborított tepsi feküdt. Az orvos szava elakadt. Egymásra néztek. Mindketten ugyanarra gondoltak, de nem mondták ki.
    Az anya életereje nagyobb volt az orvos jóslatánál. Eszmélete visszatért, s bár az ágyból már nem tudott fölkelni, helyzetét, környezetét, látogatóit pontosan érzékelte. – Haza szeretnék menni – mondta kisebb fiának, amikor szeptemberben meglátogatta – Vigyetek haza… – Nem lehet. A katéterezés csak itt, steril körülmények között végezhető el – mondta az orvos.
    Októberben temették, férje mellé, abban a városban, ahol született, és ahol élete nagyobb részét töltötte.
    – Úgy látszik, a mi rokonságunk olyan, hogy csak akkor jön össze, amikor meghal valaki – mondta bátyja a temetés után rendezett vendéglői ebéden.
    Öccse is végignézett az asztal körül ülők arcán, aztán megszólalt: – Tudjátok, mit mondott, amikor egy hete meglátogattam? Egy csokor virágot vittem neki. Az asszony, aki a mellette lévő ágyban feküdt, magában morgott: „Inkább banánt hozna, nem virágot. Abból nekünk is jutna…” De anya még akkor is játszott, színészkedett. Azt mondta, a virágot ne a feje mögé, az éjjeliszekrényen lévő vázába tegyem, hanem a lábához, egy állványra. „Hogy mindig lássam. Mert, tudod, itt könnyen elcsóreszolják…” Ismeritek ti ezt a szót? Kilencvennégy éves anyánk emlékezetében még élt ez a kifejezés. Talán gyerekkorában hallotta utoljára.
    Ebéd végén a fiatalabb testvér a feleséghez fordult: – Az aggastyán római férfi halála előtt ágyához hívta gyermekeit, unokáit, és családja körében megfogalmazta végakaratát. Így volna jó meghalni. Ép elmével. Tiszta öntudattal, A halál közelében is derűsen. Mint anyánk. De nem egy elfekvőben. Nem egyedül, egy lepusztult kastélyban.