Lackfi János

A tolvaj szól

Édesapámnak

Emlékszel még, kisiskolás
koromban megloptalak, asztalodon
egy fadobozkában állt a már akkor sem
túl értékes, vacak alumínium pénzek halma,
melyek között nagynéha villant
egy-egy réz-kétforintos is
Először válogatás nélkül markoltam, raktam
táskám külső zsebébe, később elszemtelenedtem,
rutinná vált, hogy suli előtt hátrasétálok,
mintha vécére, s finnyásan csak az ötven-
filléreseket, egy-két forintokat halászom
össze Emlékszem, ahogy rajtakaptatok,
épp táskám fölé hajoltam, úgy ömlött végig
arcomon a lebukás félelme, szégyene
Nem is tudom már, kaptam-e verést,
valószínűleg mert ha igen, úgy gondoltam,
jogos, s ha nem, örültem, hogy megúsztam
Még kevésbé tudom visszaidézni a pillanatot,
mikor komolyan kiraboltalak, marékszám
szórva iszákomba géneket, ínt, vért, ideget,
tetejébe ép gyomrodat, a szívbillentyűk helyes ritmusát
Nem is rablás volt, hanem rablóhadjárat,
portya végig az éveken át, minden egyes
napnak házát, napszak szobáját kifosztogattam,
mentem, ijedten tekintgetve hátra, időnként
elszórva a már felesleges, lejárt bankjegyeket
S most úgy jövök vissza, mint az az amerikai
rokon, ki évtizedek után ül le az öccse
konyhaasztalához, és sírva kér bocsánatot,
hogy a háború alatt egyszer mind megette
a közösen kapott krumplihéjat, melyet
most szemétbe dobna ő is, a másik is