Apaképek

Szabó István második játékfilmje, az 1966-ban készült Apa volt az ihletője Schiffer Pál és Sipos András rendezésében készült Apaképek című új dokumentumfilmnek, amelyet ez év februárjában mutatott be a Duna tv. A film egy apátlan generáció sajátos apaélményének ered nyomába. Kolczonay Katalin szerkesztő-dramaturg és Simó Sándor, a Hunnia Filmstúdió vezetője hozzájárulásával alább közöljük a kilenc nyilatkozó – Szabó István filmrendező, Kézdi György színművész, Utassy József költő, Gergely Ágnes költő, író, Szabados György zeneszerző, zongoraművész, Ungváry Rudolf gépészmérnök, író, Sváby Lajos festőművész, Simó Sándor filmrendező, Lengyel Péter író – szövegének szerkesztett, tömörített változatát.

    Szabó István. Az apaélmény a mi generációnk számára valóban döntő. A háború után kezdtünk iskolába járni úgy, hogy késtünk egy évet. Általában hétévesen kezdtük az elemi iskolát, vagy nagyon sokan, mint például én is egy hónap alatt végeztük el az első osztályt, hogy behozzuk az elmaradást. Lényegében a háborús évek voltak az iskolával és a közösséggel való találkozásaink első élményei. Nem volt mit enni, nem volt mit fölvenni. Kaptunk az iskolán keresztül mindenféle csomagokat, UNRRA-csomagot, pulóvert osztottak vagy alsóneműt, Ovomaltint, nem tudom, emlékszel-e, ez fantasztikus pótkakaó volt. Belépett az iskolaigazgató vagy az osztályfőnök, és mindig azzal kezdték, álljanak föl, akiknek nincs, nem él az édesapjuk. Azt nem merték megkérdezni, ki árva. És akkor a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy minimum az osztály fele fölállt. Vagy nem élt az édesapja, vagy fogságban volt, még nem jött haza. Az osztálytársaim 65-70 százaléka csonka családban élt. Ez egy generációs személyes élmény volt, az, hogy apák nélkül nőttünk föl.
    Hosszú évek után tudatosan is lehet beszélni erről, ezt az ember gyerekkorában nem tudja: a személyes életben ez egy elképesztő hiány, egy fiúgyerek életében a példa, a követendő vagy megtagadni való kép, az alapkérdés. Tehát az, hogy az ember előtt legyen valami, ami őt irányítja a társadalomban. Részletkérdés, hogy elfogadom ezt a képet, és abba az irányba megyek, mert úgy érzem, hogy nekem szól, az enyém, vagy valamilyen okból megtagadom. Az alap, amiről vagy erre, vagy arra elindulok, ugyanaz. Van, aki határozottan azt mondja, hogy ő megtagadja az apját. Ilyen ember is van, és ennek még akár elfogadható oka is lehet. Ő is azt az apját tagadja meg. A mi generációnknak nem volt mit követni és nem volt mit megtagadni azon a személyes szinten, ami egy apával való mindennapi kapcsolatot jelent.
    Nekem a mai napig az a kedvenc ételem, amiről úgy hallottam, hogy ez volt az apám kedvenc étele. Én arra nem emlékezhetem, mi volt apám kedvenc étele, csak mindig mondták, hogy az apám ezt és ezt szerette, és szép lassan annyira megszerettem, hogy a mai napig is azt szeretem. Hosszú ideig viselkedtem bizonyos helyzetekben úgy, ahogy mesélték nekem, hogy miként viselkedett az apám. Hosszú ideig hordhattam a ruháit. Nem volt pénzünk, és az apánk átalakított ruháit hordtuk. Később már várták, hogy belenőjek ezekbe a ruhákba. S aztán megtörtént a drámai fordulat, túlnőttem ezeket a ruhákat. Egyszer csak kiderült, hogy magasabb és szélesebb is vagyok, a lábam is nagyobb, és kinőttem a cipőt, amit hordtam. De nem dobtam el, nem adtam, nem ajándékoztam el őket, a mai napig megvannak, mert ez nekem rettenetesen fontos. Ezek mégis azok a kis maradék segítségek az élethez, tájékozódási pontok az élethez, amelyekre az embernek szüksége van.
    Apám sebészorvos volt, és a háború után egy lőtt sebet kapott embert operált meg, tőle kapott olyan betegséget, amit akkor gyógyszer híján nem tudtak gyógyítani. 1945 tavaszán halt meg, én két-három nappal az után, hogy meghalt, tudtam meg egy velem egykorú barátomtól.
    Én elrontottam a saját emlékeimet. Amikor az Apa című film készült, akkor megpróbáltam Gábor Miklóst úgy öltöztetni, olyan tárgyakkal ellátni, amelyek nagyon hasonlatosak az édesapámra. Amikor megjelent a forgatáson, egyszerűen megdöbbentő volt a hasonlóság. Ez a két hónapos forgatás és a film teljesen elnyomta az édesapám valóságos képét. Most munkát kell abba fektetnem, hogy ne a Gábor Miklós képe jelenjen meg előttem, hanem az édesapámé. Nagyon kis gyerek voltam, és Miklós mozgása, beszéde, arca, viselkedése az édesapám ruháiban teljesen elnyomják a képet, mindig a Miklós egy-egy gesztusa jelenik meg előttem.
    Az anyám és az utca, az osztálytársaim és a barátaim szülei, az a világ nevelt fel, amiben éltünk. Utcán éltünk, padlásokon, háztetőkön, ezt úgy kell érteni, hogy kalandoztunk reggeltől estig, el voltak foglalva az édesanyáink, nagyon sok nehézség árán tudták csak megteremteni a körülményeket ahhoz, hogy édesapáink szellemében tudjanak fölnevelni. Ez nem volt egyszerű, 1946-47-48-49-ben nagyon nehéz volt, mert a világ ezt még tiltotta is. Szomszédoknál éltünk, az osztálytársaink szülei nevelgettek minket, az utcák, az udvarok és a grundok. De ez nem volt rossz. Azt hiszem, nekünk a szörnyűségek miatt, melyek akár a háború, akár az ostrom alatt, akár az ötvenes években értek, ezek ellenére nagyon-nagyon szép gyermekkorunk volt. S lehet, ennek az az oka, hogy akkor még gyerekek voltunk.

    Kézdi György. Délután feljött az üzletből, bezárta a boltot – ott volt az udvarban az üzlet, és mi a harmadik emeleten laktunk –, hazajött. És akkor játszottunk, játszottunk. Nem gyakran fordult elő, nem mindennap, de amikor jobb kedve volt, többször, elefántvadászatot játszottunk a Rákóczi út 80.-ban, egy kétszobás lakásban. Gangos lakás volt. Fölfedeztük az erdőket, majmok ugráltak a fákon, természetesen csak ilyen rissz-rossz bútorok voltak, ami mögé a nyakában ülve mentünk, és vadásztunk. Elbújtunk, és átléptük a folyókat, amelyek a szőnyegek voltak… Ezek fantasztikus élmények voltak, s ezektől úgy megfosztódtam. De ment az élet tovább. És akkor megszületett a fiam. Természetes rögtön elkezdtem vele elefántvadászatot játszani. Nagyon-nagyon élvezte, és ő is ugyanúgy emlékszik rá, mint én. Csak ő nem játssza ezt most már a gyerekekkel, az unokáimmal, hanem ővelük is én játszom. De már nem tudom a nyakamba venni őket, mert a derekam már nem bírja. Úgyhogy most úgy játsszuk az elefántos vadászatot, hogy én is négykézláb mászom velük. Az egyik a Dumbo elefánt, a kisebbik, a másik meg az Elefáni. S akkor megyünk, és mindenfélét játszunk a szőnyegen. Igen ám, csak itt jön a furcsaság. Próbálom ezt átörökíteni rájuk, meg próbáltam a fiamra, hogy ez milyen szép volt, milyen jó volt, ennyi maradt. S amikor kéne egy tanács, akkor nincs, akihez oda tudnék menni. Magam vagyok. S akkor kimegy az ember a temetőbe. Maradt egy kő, rajta tíz név közül az egyik.

    Utassy József. Mikor hazaengedték apámat egy hónapos eltávozásra a Don-kanyarból, amikor vissza kellett mennie, pontosan november 19. volt. A faluban akkor tartották a búcsút. Pont azon a napon visszamenni, amikor mindenki örül, iszik, ő meg – irány a Don-kanyar. Valami rettenetes, átélni is szörnyű. Anyám mindig mondogatja, hogy bölcsőmben voltam még akkor – nekem még bölcsőm volt –, átölelt a bölcsővel együtt, úgy hozott le az udvarra, sírt nagyon: kedves kicsi fiam, vajon látlak-e még? „Gyászdoboz – Rég volt nagyon, nem emlékeztek már, hát újra elmesélem. 1943 márciusában kaptunk egy dobozocskát, a minszki hadikórházból küldte anyámnak és nekem egy katonaorvos. Volt ebben a kis fekete dobozban egy lereszelt karikagyűrű, negyed kiló kristálycukor, ceruza, radír, borotva, zsebóra, néhány levél és egy agyonmutogatott fénykép anyámról és rólam. Ülök egy napraforgóarcú asszony balján, fejemen leventesapka, rajtam zabpulóver, H betű forma kantárral egy rövidnadrág, térdharisnya és egy pingvinszínű cipőcske tipegéseimhez. Bal hüvelyk- és mutatóujjammal hatalmasat csípek combomba. Tisztelt asszonyom, az ön férje nem tűnt el a belorusz hómezőkön, bajtársai egy hónapon keresztül húzták szánon egész Minszk városáig, kezeim közt, szemem láttára halt meg a hadikórházban. Sajnos, nem tudtam már segíteni. Lőtt seb, harmadfokú fagyás és nagyméretű vérveszteség volt halálának oka. Fogadja őszinte részvétemet. Jaj, drága feleségem, te faluszépe asszony, gyönyörű kis Margit és nekem édes egyetlenem, te drága, drága, aranyos kicsi fiam, mit is mondtam én nektek, mielőtt bevonultam? Mit is mondtam én akkor? Ha tudnám, hogy nem jövök haza többé, itt a házunk sarkán lövetném főbe magamat a csendőrökkel. Legalább tudnátok akkor, hol fekszem én Utassy Vadász József, Isten és az ózdi vasgyár segédmunkása. Legalább kijárhatnátok a temetőbe, síromra virágot és gyertyát lobbantani. És mondtam azt is, jaj, mondtam én, ígértem én, ígérgettem, hogy ne féljetek, nem leszek én gyilkos, nem lövök én agyon egyetlen katonát se, mert mindenkit hazavárnak innen, mint ahogy engem is hazavár az én futosó kicsi fiam, hogy karomba szaladjon. És én fölkapjam őt, fölemeljem, magasra dobálva bemutassam őt ennek a gyönyörű napnak, amely itt ragyog most is fejem fölött. És én szénné feketedem lassan…”

    Gergely Ágnes. Én az apámat tizenegy éves koromban vesztettem el, a háború legvégén. Mindig vigyáztam, nehogy legendát csináljak később az apámból. A legendaképzésre annyi minden adva volt. Apám Ausztriában halt meg a mauthausen-günzkircheni gyűjtőtáborban 1945 május 4-én, és május 5-én szabadították fel a tábort az amerikaiak. Egy napot kellett volna még élnie. Egy napot. Karnyújtásnyira, kéznyújtásnyira volt az életben maradástól. Ez már maga legenda, mert olyan jelképes az ereje. Én is mindig az utolsó, utolsó előtti pillanatban riadok vissza. És hát megígérte, hogy visszajön. Mint gyerek nem értettem: mindig megtartotta az ígéreteit. Sokáig vártam vissza apámat a háború után. Valahogy azt gondoltam, hogy életben maradt, csak elvesztette az emlékezőtehetségét, ahogy ez annyi emberrel megtörtént, és egy szép napon vissza fog jönni mint amerikai tengerészkapitány, hófehér egyenruhában.

    Szabados György. A világháború utolsó évében, amikor már minden tartalékost mozgattak és vittek, őt egyszerűen parancsszóval mint orvost, tartalékosként beosztották egy alakulathoz, és ezután az élete örökre megpecsételődött. Magyarországon már Szálasi volt, vagyis veszett fejsze nyele… Ráadásul ő szívbeteg ember. 59 éves korában halt meg, még fiatalon. Akarata és meggyőződése ellenére kellett neki végigcsinálni ezt az utolsó menetet, amit egészségileg is alig bírt ki, tudatilag is alig bírt ki. Őt a sors egy olyan szituációba lökte, amely szituáció ellen nem tudott tenni semmit. És utána évekig úgy élt, a családunk is, hogy ő gyakorlatilag Magyarországon vándorolt, orvoskollégáktól orvoskollégákig, faluról falura, és a szakmai tudását a kollegiális megértés és segítség révén tudta gyakorolni. Ebből annyi pénzt szerzett, hogy időközönként küldte haza. Így éltünk egy darabig. A család szétesett. Én anyámnál maradtam.
    Ekkor és ekkor följönne, otthon vagyok-e? Följött, és én már úgy vártam őt, mert hát segíteni kéne neki – bérházban laktunk –, hogy kimentem a lépcsőházba, s a következőt láttam: az orvosi táskájával jött fel lassan, a lift nem működött, a második emeletre. Lementem elé, segítettem, hogy följöjjön, bementünk, és azt mondta nekem: „Édes fiam, azért jöttem, hogy neked ünnepélyesen átadjam az orvosi táskámat.” És azt is mondta: „Ha te zenével fogsz foglalkozni, éhen fogsz halni. Ha orvos leszel, és tisztességesen csinálod a dolgodat, akkor az emberek éltetni fognak.”
    Egy különös nyári délután Balatonudvariban pirosat kapott a vonat, és húsz percig állt. Az egész idő alatt a kocsiban egyedül ültem, 36 fokos hőségben, és az a látomásom támadt, mintha egy bokorban meglátnám apámat. Akkor már tíz éve halott volt. Ott állt, állt, olyan furcsa szél fújt, lassú szél, nem e világi szél, fodrozta a leveleket, ő mosolygott rám. És én nyitva maradtam: úgy fogadtam ezt a látomást, mint egy olyan pillanatot, ami a gyermekkornál maradt abba, és most folytatódik. És a látomás elképesztő módon folytatódott. Apám egyszer csak elkezdett közeledni, és olyan veszedelmesen kezdett nevetni, különös módon irtózatos erő kellett ahhoz, hogy ezt elvágjam. Valószínűleg akkor tűnt el az életemből mint bennem jelen lévő lélek, aki erősen motivál és befolyásol. Le kellett róla válnom.

    Ungváry Rudolf. A hűtőgépekhez készítendő kompresszorok szakembere volt. Csinált egy akkora kompresszort, amelyet már be lehetett építeni egy háztartási hűtőgépbe. ’41-ben megalapította a váci ipartelepet. Amint jöttek az államosítások, fokozatosan engedett és elbocsátotta a munkásait, és végül már csak két-három segéddel dolgozott. Amikor bekerült a vegyiműveket tervező vállalathoz, gőzerővel kezdett egyetemi termodinamikai számításokat megtanulni, és ezeket már csak formálisan tudta alkalmazni. Egy ideig be is került a szanatóriumba, idegösszeomlást kapott. Aztán már semmi ideje nem volt semmire. Nem volt családi élet, nem volt semmi, 7-8 felé hazajött, és nem volt miről beszélni.
    Én is ilyen elriasztó hatással voltam a gyerekeim barátaira. Ha nagyon el vagyok merülve, az arcomra kiül a nagy szárnyú fekete madár. A gyerekeim a fejemhez vágták, hogy mindig olyan komor vagyok, a barátaik félnek tőlem. Majdhogynem a vereséggel felérő élmény. Éppen azért, mert apámmal annyira kevés volt a szellemi, az érzelmi kontaktusom, elhatároztam, hogy a gyerekeim felé én teljesen nyitott és megközelíthető akarok lenni – és bekövetkezett ugyanaz, ami vele.
    Rettenetesen kellett volna egy eligazító, apai támasz.
    Anyám mesélte rólam: reggelenként, amikor megkaptam egy-két pofonomat, amiért renitens voltam, két-három éves lehettem, egyszer, amikor elment a reggelizőasztalnál, megkérdeztem anyámtól: miért van nekem tulajdonképpen apám? Ez lélektanilag elég katasztrofális kép.
    Emlékszem, a Széchenyibe mentünk ’47-ben, neki pántos fekete fürdőruhája volt, amit 1910-ben viseltek, és még egy olyan rész is volt rajta, ami a combot letakarta. Elmentünk úszni a medencébe. Akkor már megtanultam úszni, de még nem tudtam jól. Ő azt mondta, hogy ő az oldalúszást szereti, és oldalazva úszott. Csak évekkel később jöttem rá, hogy nem tudott rendesen úszni. Ha azt mondja, hogy nem tud úszni, nem tudom, mi történt volna, lehet, egy pillanatra ledőltek volna a márványszobrok, de biztos, hogy jobb lett volna nekem is, neki is.
    Amikor az egyetemi fegyelmi tárgyalásom elhúzódott, elkövettem azt a hibát, hogy egyszer megkértem arra, menjen el a miskolci egyetemre, érdeklődjön az ügyemben. Elment, egész napjába telt. Szabadságot kellett kivennie. Ott a párttitkárral beszélt. Késő este, éjfél felé jött haza, kimerülve és őrületesen dühösen, hogy miattam ezeket a fáradalmakat elszenvedte. És ráadásul a párttitkártól átvette a szövegeket. Szemrehányó haraggal mondta: igen, mert én megvetettem a munkás származású hallgatókat, ez az oka, hogy belekeveredtem az ellenforradalomba. És ezt a fejemhez vágta. Tehát cserbenhagyott az internálótábor után, de nem azért, mert ennek a rendszernek az ideológiája akár csak ennyiben megérintette volna. Egyszerűen behódolt. És az irtózat következett be, hogy megvette Sztálin, Lenin és Rákosi porcelánból készült három mellszobrocskáját, és betette a vitrinbe. Ezt persze, ezt az irtózatot, amihez semmi köze nem volt, azért is csinálta, mert anyám, a maga svájci iparos észjárásával, undorodott ettől a rendszertől. Én meg állandóan csak lázadtam őellene, mármint az apám ellen. Apám ezt a kettőt fájlalta: az anyám elutasítását a rendszerrel szemben, az én lázadásomat, amely szintén a rendszerrel szemben nyilvánult meg.
    Tulajdonképpen nagyon meg tudnám érteni. Feltételezhetően nagyon igazságtalan vagyok hozzá. Nem tudom, hogy tudnám elviselni, ha véletlenül feltámadna, és hallaná, amit mondok róla. Hogy tudnám elviselni azt a megbántottságot, amit látnék az arcán, és éreznék.
    Sokkal erősebb bennem a bűntudat, semhogy igazán fellépjek vele szemben, hogy bármit számon kérjek tőle. Magamnak kell tudni elsősorban megbocsátani.

    Sváby Lajos. Apám nem olyan apa volt, aki mások számára követhető, példaadó. Hős vagy nem hős. Ha nem hős, akkor érdekes, vagy ha nem érdekes, akkor hallgatagsága vagy eredetisége… – nem, kicsi ember volt, beteges ember volt. Hihetetlenül nehéz olyan dolgokról beszélni, amik ennyire személyesek. Azért is nehéz apámról külön gondolkozni, ha lehet ilyet mondani, ha szabad ilyet mondani, ilyet érezni. Én anyámat szerettem. Természetesen nagyon furcsa, hogy miközben tényleg azért szerettem, mert hordoztam, hordozom, hordozzuk a gyerekkorunkat, szinte azt mondhatom, hogy annyira küzdöttem a hatása ellen, talán ez okozza azt, hogy alig tudok beszélni ezekről a dolgokról. Hogy ne legyek olyan, hogy ne az ő sorsukat éljem, hogy kikerülhessem azokat a buktatókat, hogy nekem legyen erőm továbbvinni, hogy legyen erőm életben maradni, és az ebből alig elmondható, hogy mint kisgyerek érzékeltem, nem tudom, mit érzékeltem, valószínű nem a szegénységet, hanem a körülötte lévő szerencsétlenséget, amit meghatározni sem tudok, nem tudok jószerivel gondolkozni se, ez az amit mondtam az előbb, hogy érzés, nem emlék, hanem érzés. Engem mindig túlbecsültek, ők túlbecsültek engem, abszolút biztosak voltak benne, hogy nekem sikerülni fog. Nem merek elmondani konkrétumokat, nincs is eszemben, nem jutnak eszembe, abszolút zavarban vagyok… Nem tudom, nem tudom.

    Simó Sándor. Államosították az üzemet, apámat pedig elvitték Kistarcsára. Éppen úgy történt, mint a Apám néhány boldog éve című filmünkben.
    Én akkor már a mozgalom rabja voltam. Azt hiszem, kommunistának is neveztem magam. Amikor az apámat elvitték, én a Tőkét olvastam. Megjött az a két pasi, mondták, hogy öltözzön és menjen velük. Hajnalban történt az esemény, mert ez volt az ő delikát szokásuk. Fölugrottam, megnéztem, kik azok. Becsapódott az ajtó, az anyám odajött zokogva, magához ölelve, másik kezével az öcsémet, aki kis kölyök volt még ebben az időben, és én azt mondtam neki: valamit világosan kell, hogy láss, nekünk ez egy szörnyű dolog, ez egy nagy tragédia, de a rendszer szempontjából ennek így kell történnie. Tizenöt éves voltam akkor, és az anyám – aki galamblelkű volt szegény, de bizonyos kérdésekben hihetetlenül elvszerű és kemény tudott lenni – azt mondta: Kisfiam, ha te ezt így látod, akkor arra kérlek, csomagold össze a holmidat, és költözz el hazulról. Az internálásra nem volt ítélet. Belügyminiszteri döntés volt, amit hathónaponként vizsgáltak felül. Hat hónap után felülvizsgálatra került, és aki bent maradt, arra azt mondták, hogy továbbot kapott. Ő kétszer kapott továbbot, és meglepő módon a harmadik etapot nem kellett végigtöltenie. Behívták, azt mondták, Simó, maga mehet.
    Állami vállalatok nem akceptálták a jelentkezését. De még akkor, ’51-ben a legkisebb méretű magáncégecskék működtek, egy ilyennél tudott elhelyezkedni. Aztán ’51-ben államosítottak. Most már mint egy államosított cég alkalmazottját, fölvette a Chinoin. Mérnökként a nyugdíjaztatásáig ott volt. Majdnem teljesen evidens volt, hogy én valamilyen humán szakra megyek. Apám az esetek döntő többségében nem parancsolt, hanem meggyőzött. Ennek volt egy ceremóniája: a két szobából az egyiket szabaddá kellett tenni, leültünk, rágyújtottunk, az anyám meg hordta a kávét. Ez nem egy félórát tartott, hanem négy, öt, hat órákat. Ő érvelt és érvelt és érvelt, és én, amennyire tudtam, érveltem és érveltem és érveltem. Az érvei közül egyet még ma is el tudok mondani: „Fiam, ha valaki humán pályán mozog ebben a rendszerben, az totálisan kiszolgáltatottá teszi magát, és soha nem fogja tudni azt képviselni, amit akar. De akár kommunizmus van, akármi van, a kénsav képlete H2SO4, hidd el nekem. Ezen nem lehet változtatni, ez egy természettudományos tény, a legegyszerűbbek közül való, ezért én azt gondolom, hogy a saját jól felfogott érdekedben köríts magad köré annyi védelmet, hogy egy ilyen pályát választasz.” És jelentkeztem a TTK-ra. Borzasztó boldog volt, hogy elfogadtam az elveit. Kicsit ismétlődik a sorsunk, ő orvos akart lenni vagy hegedűs, de vegyész lett, én bölcsész akartam lenni, de vegyész lettem. Elmentem felvételizni, ahol azonnal megkérdezték a Farkas Mihály legutolsó beszédét, amiről nekem halványlila gőzöm nem volt, és ezzel el is dőlt a kérdés, jeles érettségi ide, jeles érettségi oda. Pótfelvételire elmentem Veszprémbe, fölvettek. Ott el is kezdtem az egyetemet. A körülmények kicsit rosszabbak voltak, mint a katonaság, egész leírhatatlanok, és amikor eljött a félév, azt mondtam, inkább a katonaság. Akkor azt mondta: teszünk egy kísérletet, hogy átkerülj a pesti egyetemre. Ez olyan volt, mintha én most azt mondanám, hogy teszek egy kísérletet, hogy a Whitney Houstont megszerezzem. Körülbelül ennyi valószínűsége volt. Bevonultunk a Műegyetemre, megkérdeztük, hol van a vegyészkari tanulmányi osztály. Nagy betűkkel ki volt írva az eligazító táblán: Telegdy Kovács László dékán. A vitéz már akkor nem volt kiírva. Az apám természetesen régről ismerte. Egy sötét folyosórészen megyünk, és jön szembe egy fehér köpenyes nő, elmennek egymás mellett – pont úgy, ahogy snittelnek a filmen –, visszafordulnak, és a nő azt mondja: Sanyi. Apám azt mondja: Margitka. Ezzel a nővel utoljára ’21-ben találkozott, mert ezeket a kommün után piszkálták egy kicsit, és elmentek Chilébe emigrációba, és a háború után jöttek haza. Egy régi falubeli. Mi járatban vagyunk, kérdezi a nő. Mondja, mi járatban vagyunk. A nő a következőt mondta: Hogyan, hát csak nem képzeli, hogy ahol én a tanulmányi osztályon dolgozom, ott a Steinhart doktor bácsinak az unokáját, aki az én anyámat megmentette tífuszból, nem veszik föl! Az aznapi vacsora érdekes volt. Az apám elmesélte az anyámnak, és miközben mesélte, jött rá, nagyon sokat számít, ha valaki valakinek a falubelije. Nem kérdezte meg a nő, hogy Sanyi, maga kommunista, maga párttag, maga ki.
    Az én gyerekeim semmit nem kérdeznek. Én, valószínűleg természetemből és kisebb mértékben foglalkozásomból adódóan, olykor beszélek ezekről nekik kérdezés nélkül. De nem kérdeztek ki.
    Elég intim kapcsolatban vagyok az unokáimmal, akik nagyobbacska gyerekek kezdenek már lenni. Elkezdtünk egy levelezést e-mailen. Amikor nagyon bonyolulttá válik valami, azt szóban megbeszéljük. Arra gondoltam, mesélek nekik egy kicsit az ostromról és az oroszok bejöveteléről. Kaptam a választ, hogy nagyon érdekes volt. „Csak azt szeretném, ha megírnád egy kicsit részletesebben, hogy az oroszok most jók voltak vagy rosszak? És tulajdonképpen miért utálta Hitler a zsidókat?”
    Vettem egy mély levegőt, és pillanatnyilag még csak beszívtam, de még nem fújtam ki.
    Összeszedtem a családommal kapcsolatos és a szorosan vett gyerekeim, vagyis a házastársak családjával kapcsolatos képeket az én nagyszüleimig, vagyis az ők dédszüleiig, azaz az unokáim ükszüleiig. Majdnem minden emberről van egy-egy kép, néhány emberről több is. Egy egyszerű számítógépes programban el lehet tenni. Én azért igazán most is – ott lóg a falon az a pár kép – ezeket a fajta képeket szeretem jobban. Őnekik valószínű már CD-n lesz jobb.

    Lengyel Péter. Merényi Péter néven születtem, a nevelőapám, Lengyel Sándor vezetéknevét viselem. Apám Merényi Endre. Meghalt 1943. április 29-én Marshanksban. És oda volt írva még hét név. És azok, akik ezt hazajöttek elmondani, ketten maradtak élve az ő zászlóaljából vagy talán századából, az egyik Salamon Miklós szabó. Belépek, mondom neki, apámról szeretnék megtudni valamit. S akkor azt mondja: Bandi, ugye a mérnök? Elmesélte, hogy egy emeletes priccsen aludtak a barakkban, és egy reggel arra ébredt, hogy apu már nem vesz lélegzetet. Alatta feküdt. És ő volt az, aki kihúzta a tábor útjára, ahol sorban feküdtek az aznap reggeli halottak, és elviszik egy olyan sírba, ahol hatszáz ember fekszik. Mindig úgy tudtam, mármint igen sokáig, hogy eltűnt, majd hazajön. Majd egyszer csak beállít. Mindig azt vártam, hogy csöngetnek, én megyek persze ajtót nyitni, és ott áll majd borotválatlan, kenyereszsákkal a vállán, valami szedett-vedett, részben katonaruhából összetett öltözetben, és azt mondja: na, szevasz, öreg, most először egy nagyot fürdök. És ezt vártam, vártam, vártam, álmodtam róla, és még mindig nem tudtam, hogy nem él. Amit tudok róla, azt mind közvetve tudom. Nagyon jól tudok beszélgetni vele, annak révén, ahogy ő lát a szemével. A képein keresztül, egyre jobban ismertem.
    Apámról azt lehetett tudni, hogy színes, érdekes, vonzó ember – vezéregyéniség. A nagynéném egyik története az, hogy egy születésnapi zsúron szinte félbemaradt a tánc, mert a lányok mind apám köré sereglettek, és úgy megállt minden, mert egyszerre mindig öt vagy hat széplány volt bele szerelmes. Evezett, fényképezett. Itt van például az egyik fényképe, amit nagyon szeretek, eső a Margit körúton. Véletlenül van egy elbeszélésem, melynek címe Eső a Margit körúton – 1928, az első könyvemben. Ugrik egyet a történet, találkozik anyámmal, szerelmes lesz, és 1938-ban összeházasodnak, anyám gyereket vár, ő is itt van, előtte valaki azt kérdezi: okos dolog ilyen időben zsidó gyereket csinálni? S apám úgy ránéz, és azt mondja: várd ki. Két és fél éves koromban végleg bevonul. Itthon is, kint is Ukrajnában nagy része a magyar hadseregnek, hazaszerető ember, mint ő, mint az apja, mint a fia, én is vagyok, mint a nagyapja, aki nemzetőr volt ’48-ban, csak ő se nem nemzetőr, se nem főhadnagy, se nem hadnagy, hanem ő rabszolga. Anyám meglátogatja. Egyszer én is voltam látogatóban. És aztán elindul a zászlóalj többekkel a frontra. Jobbára az a bűnük, ami az apjuk meg nagyapjuk bűne volt, hogy zsidók. Furcsa. El lehet gondolkozni: ott áll Merényi Endre az ásóval, épít, ez még itthon van Nógrádban, 1940 decembere, valami vasúti felüljáró, s akkor mellette áll egy másik ember, és az őrzi. És akkor nekem, Merényi Endrének az jut eszembe, hogy én most rabszolga vagyok vagy rabszolgatartó? Vagy fordítva. Hogy is van ez? Ki dönti el, miért van ez így?
    Az elég reális emlék az ostromról, hogy sötét van, aztán egy pillanatra kigyullad egy szál zsinóron lógó meztelen, sárgás villanykörte, és vinnyognak a gyerekek és száll a por. Volt egy olyan perc, amikor egy takarítónő mentette meg az életét meg az enyémet, hogy eldugott a szennyestartó szobácskában, amelyik az ő saját szobájából nyílt, amire emlékszem, hogy ültem a szennyeshalom tetején, nem szabad se mukkanni, se sírni, csendben kell lenni, mert közben kint megérkeztek a géppisztolyos razziázók, akiket a takarítónő úgy zavart el, hogy nem szégyellik magukat bejárni a mocskos csizmájukkal a padlót, menjenek a fenébe, ott nincs semmi, s akkor nem nyitnak be.
    Hogy miképp éltem túl, az tisztán közvetett tudás. Tudom, hogy volt egy Szomorú Béla nevű pap, aki – itt a Honvéd utcai pincében – eljött és megkeresztelt. Neki is köszönhetem az életemet, a takarítónőnek is köszönhettem az életemet. A gyermekotthont a Vöröskereszt tartotta fenn, orvosok, ápolónők összeszedtek 200-300 zsidó gyereket, csupa öt-hat éveset. Egyszer-egyszer jött egy telefon, hogy jönnek. Valaki, aki előre tudta, megkockáztatta, szólt. Azt a kétszáz gyereket felöltöztették és elindították, a Rózsadombról le a völgybe, majd onnan fel a hegyre a szemben lévő oldalon. Most megyünk sétálni, gyerekek, nem baj, hogy tizenkét óra van éjszaka, mi sétálunk. Mentünk, mentünk, aztán megint és megint, ameddig nagyjából reggel lett. Elmúlt a razzia, nem találtak senkit.
    Onnan tudtam meg, hogy vége van az ostromnak és a háborúnak, hogy föltettek egy babakocsira és áttoltak Pesten, mert járni nem tudtam, ötéves voltam ugyan, de az éhhalál küszöbén, nagyon gyenge. Anyám újra férjhez megy, és részletesebben ’90 táján tudom meg, hogy a nevelőapám, Lengyel Sándor vegyész, a húga Piroska, az anyjuk Gonda Irén, a Lengyel nagymama és Lengyel Balázs, a nevelőapám öccse, illetve az ő felesége, Nemes Nagy Ágnes ugyancsak az életüket kockáztatták az ilyen gyerekekért és felnőttekért, mint én voltam, magyarán a halálraítélt zsidókért. Tizennyolc évesen, amikor az első novellám kéziratával ott álltam, megismerkedtem Ottlik Gézával. Hiányzott-e nekem apám? Folyton kerestem, nyilván, utólag tudom. És a szellemi, erkölcsi és egyéb részeket, azt tulajdonképpen tőle tanultam és kaptam meg.
    És az történik, hogy könyvben jelenik meg Merényi Endrének egy színes képe: az Andrássy úton, 1993. április végén, ’43-tól számítva pont ötven év múlva. Kiállítást csinálunk, először Rómában, a Falconieri-palotában mutatják be gyönyörű márványok között, ott képviselnem kell őt, és csinálunk egy felolvasó bemutatóestet. Mert nem lehet csak úgy eltenni láb alól egy embert, hogyha csinált valamit. Tehát ha az Andrássy úton végigmegy bárki ’93-ban és megnézi, egy egész kirakatot tölt be ez a kép. Ott van a békés, kicsit füstgázos Andrássy úton.

Szabó István. Úgy gondolom, hogy mi olyan kihívások elé kerültünk minden szempontból, fizikailag és szellemileg is, melyek túl hamar elhasznált anyaggá tettek minket. Látom, hogy az előző generáció, tehát a szüleink, nagynénéink sokkal többet bírtak fizikai teljesítésben is, munkaidőben is, koncentrációban is, a társadalommal való kommunikáció szintjén is sokkal nagyobb feladatokat tudtak elvállalni és vittek végbe sikeresen, családokat fölnevelni és összetartani olyan körülmények között, ami nem volt egyszerű. Van előttem összehasonlítási alap, látom, hogy minden szempontból fizikailag és szellemileg is bátrabb és jobb generáció. Ezért igenis mérhetően tudom mondani, hogy a mi generációnk, amikor olyan helyzetbe került, hogy már részt tudott venni a társadalmi döntésekben, akkor már rossz minőségűvé vált.